Publicisztika

Alegendás Universitas együttes egyik meghatározó egyénisége volt Ruszt József, aki a csoportból továbblépve, híveinek egyre bővülő táborával szinte végigvándorolta az egész országot a hetvenes-nyolcvanas években. Példamutató függetlenséggel és következetességgel kereste, alakította ki és fejlesztette tovább új- és korszerű színházeszményét, amely azokban az évtizedekben egyenlő volt a fennálló ideológiai és politikai rendszertől való deklarált művészi függetlenséggel. Kecskeméti korszakában csatlakozott hozzá a hivatalos, budapesti színházi életből kiábrándult Gábor Miklós, s mikor a nyolcvanas években, a puha diktatúra korszakában lehetővé vált, hogy Ruszt vezetője legyen egy új, nulláról induló színháznak, kettejük közös szellemi alkotásaként megszületett a színháztörténeti jelentőségű Az ember tragédiája Zalaegerszegen, 1983-ban.

Egy hibbant köztisztviselő, legyen bár mégoly magas beosztású is, nem feltétlenül kellene hogy tartós zavart okozzon az államgépezet olajozott működésében. Sőt. A hibbantak korlátozott számban, kvóták szerint történő államigazgatási alkalmazása része lehetne egyfajta pozitív diszkriminációs stratégiának is: egészséges igazságérzetű ember joggal véli méltánytalannak azt, ha valaki elől csak azért van elzárva a felemelkedés lehetősége, mert értelmileg kihívott - miközben képességei (attól eltekintve, hogy komplett hülye az illető) a legfényesebb karrierre predesztinálnák. Ráadásul azt senki nem állíthatja, hogy a magyar állam történetében nem fordultak elő szép számban olyan miniszterek, államtitkárok, akik klinikai jellegű butasága orvosi leletekkel lett volna igazolható. És mivel a problémát ezekben az esetekben épp a latencia okozza (az ország népe esetleg későn értesül arról, hogy futóbolondok kezében van a sorsa), a kvótarendszer nagy lépést jelentene közéletünk átláthatósága és a megfontolt, szabad politikai választás általános irányába is.

A kalocsai önkormányzat élénken tiltakozik a Nemzetbiztonsági Hivatal döntése ellen, mely szerint menekülteket - zömmel afgánokat - helyeznének el az üres városi laktanyában. A városvezetés ugyan nem volt otthon a döntés megszületésekor, ám helyettesük is élethűen esett pánikba, és rutinosan a laktanya előtti demonstrációkra (megjelenés plusz aláírásgyűjtés) szólította fel a város lakóit. Az ok, ha tetszik, aritmetikai, ha tetszik, túl van a merő számtanon: Kalocsának 18 ezer lakosa van, a kétezer afgán már nyomasztó túlerő - tekintetbe véve azt is, hogy Kalocsa népe már a török idők óta elszokott a harctól. A megbízott polgármester ennél messzebbre tekintett: találó megfogalmazása szerint az afgánok vallása, kultúrája a miénktől eltérő, és ez feszültségekhez vezethet, sőt az afgánok érkeztével még a laktanyában és a városban korábban dúló meningitisjárvány is feléledhet.

Ebben az évben a Fidesz által vezetett kormány parlamenti többsége és a BUX párhuzamos tendenciákat mutatott: mindkettő látványos zuhanásokat élt át. Az 1998 tavaszán még 213 fős kormánykoalíció 2001 szeptemberére 192 főre olvadt, hogy aztán két, régóta eladólistán lévő kisgazda jellembajnok csatlakozásával 194 főre emelkedjék, elérve ezzel a minimális parlamenti többséget.

A Gallup és a Medián legutóbbi felmérései szerint fordulat történt a pártok népszerűségi rangsorában, ami valamiképpen a New York-i terrorakció hatásához köthető. A Gallup, melynek felmérését időben valósággal kettévágta a merénylet, még csak hatszázalékos előnyt jelzett a Fidesz-MDF közös lista számára (megjegyezvén, hogy a szeptember 11. utáni adatok már tetemes Fidesz-előnyt mutattak), ám a Medián, melynek adatfelvétele a merénylet utánra esett, már 12 százalékos előnyt hozott ki. Az adatok meghökkentők: a választások utáni rövid időszakot leszámítva végig az MSZP vezetett, és csak év elején sikerült a Fidesznek feljönnie mellé - ám ha vezetett is a legnagyobb kormánypárt, előnye a statisztikai hibahatáron belülre esett. Lehetne hibát keresni a felmérésekben is, ám két egyidejűleg, azonos irányban elmért adatsor ritka, mint buszbérlet a Parlamentben. Kereshetjük a bibit a felméréseket készítő cégek vélelmezett politikai vonzódásaiban (erre azért már volt példa), ám az is valószínűtlen, hogy a kormányközelinek tartott Gallup és az efféle rokonszenvekkel soha (másmilyenekkel annál inkább) gyanúsított Medián most hirtelen konspiratív adategyeztetés révén igyekezett volna lelket önteni a Magyar Nemzet csüggedt olvasóiba.

Az RMDSZ marosvásárhelyi tanácskozásán a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) megrovásban részesítette a magyar párt tiszteletbeli elnökét, Tőkés Lászlót. E koki már régóta kinézett a püspöknek, sőt a feddést közvetlenül kiváltó ámokfutás miatt - a tavalyi választási kampányban Tőkés két megyében is az RMDSZ jelöltjei ellen agitált - jobb helyeken a székház közelébe sem engednék többé a neves egyházfit.

Akormány törvényt kíván beterjeszteni, mely kimondaná, hogy a reklámokat és üzletfeliratokat magyar nyelven kell bemondani, ill. kiírni, vagy legalábbis az idegen nyelvű szöveg mellett - ugyanolyan méretben - magyarul is meg kell jeleníteni. Mint azt már megírtam (Modern Talking, V. 17.), magával a kívánalommal általában egyetértek: a jóízlés, az emberi figyelmesség diktálja, hogy ahol nagy számban élnek magyarok (litvánok, vizigótok), ott írjuk ki és mondjuk be a dolgokat magyarul (litvánul, vizigótul) is. Ahol pedig a magyar az állam nyelve, természetes, hogy a hivatalok, intézmények közleményei e nyelven (is) szerepeljenek. A kereskedelemben és reklámiparban - azaz a magánszférában - azonban nem tartom szerencsésnek az ilyen udvariassági, sőt végső soron erkölcsi kívánalmak törvénybe foglalását. Kívánatos, hogy mindenki szeresse a feleségét? Igen. Hozzunk tehát törvényt arról, hogy mindenki köteles szeretni a feleségét (vagy ha van is más nő az életében, a feleségét is legalább ugyanolyan terjedelemben kell szeretnie)? Ne hozzunk. Nem szerencsés a jog korlátozó hatalmát (és az esetleges büntetéseket) az élet újabb és újabb területeire kiterjeszteni, mert a túlszabályozás, a polgárok nyaggatása demoralizáló, és előbb-utóbb apátiát, passzív ellenállást, gúnyos távolságtartást szülhet.

Az Országgyűlés hétfői plenáris ülésén - amelyen hozzájárult ahhoz, hogy az esetleges ellencsapás idején az Egyesült Államok hadserege használhassa a magyar légteret - két fontos belpolitikai esemény történt.

Már akkor gyanút fogtunk, amikor valamelyik nyári este épp A hét című izé kezdte kavarni az egyházak átvilágítása körüli szutykot. Az ötlet újnak korántsem mondható, mégis meglepő volt, hogy épp a MIÉP és a kormány agitpropja dobja be megint a témát: ha a jelenlegi kormányzat oly nagyon szívén viselte volna az egyházak vezetőinek ez irányú feddhetetlenségét, akkor az ügynöktörvény legutóbbi, egy évvel ezelőtti módosításakor simán belevehette volna a jelentős közvélemény-formáló erők közé az egyházi vezetőket (a vezető beosztású újságírók, bírák, ügyészek mellé). Ezt akkoriban épp az SZDSZ szorgalmazta, nulla foganattal: a történelmi egyházak vezetői úgy érveltek, hogy a megtisztulást bízzák rájuk, és jobb lenne, ha a politika nem ugatna bele az egyházak autonómiájába.

. .

Az amerikai merényletsorozat elkövetőinek nevét és életpályájuk utolsó szakaszának legfontosabb tényeit néhány nap alatt feltárta az FBI. Azokról, akik útjukra indították őket, már korántsem tudunk ennyit, sőt teljes bizonyossággal azt sem állíthatja senki, hogy Uszáma bin Ládin lenne az akciók kitervelője és felbujtója; azt azonban paradox módon nagyjából be lehet lőni, hogy az elkövetőket mi motiválhatta.

Tegnapi hír: Lányi Zsolt kisgazdapártot alapított. Még mindig jobb, mintha operaírással próbálkozott volna. Neve is van: Magyar Kisgazda és Polgári Párt. Lám, az élet él, és élni akar; fölkel a nap, csörget a villamos, az emberek indulnak pártot alapítani. De ma már ma van, elmúlt dél, és még senki sem alapított kisgazdapártot, sejtek szerveződéséről is csak elvétve, alig félóránként érkeznek hírek.

"Nem vagyunk elragadtatva!" - e felkiáltással adta tudtára Viktória királynő soros miniszterelnökének végső elégedetlenségét, amikor még ennyiből érteni illett, s levonni a megfelelő konzekvenciákat. Pesten azonban, pláne manapság, minden másképpen van. Politikai osztályunkat minősíteni nem tisztem, tehát nem is fogok róla beszélni. Nem ez a helyzet a közel-keleti konfliktus legújabb fordulatával. Ha ugyanis a világ szegényebbik és nagyobbik része a durbani konferencián nem talál nagyobb problémát, mint a cionizmus elítélését, valamint az afrikai rabszolgakereskedelemért járó jóvátétel kérdését, akkor ott súlyos bajokra utalnak a tünetek. Az első nyilvánvalóan a tehetetlenség. Tehetetlen az ENSZ, amely szervezetében még a mai napig nem tudott megszabadulni a második világháború utáni világrend taburendszerétől. Az egymást sakkban tartó nagyhatalmak döntési vagy még inkább döntésképtelenségi monopóliuma mellett a magukat elhagyatottnak érző országok panaszfóruma lett. Azoké az országoké, amelyek kivívták ugyan, hogy őket is jelképezze egy zászló a földtekén, nincs azonban reális lehetőségük arra, hogy élhessenek is e szabadság áldásaival. E posztkoloniális államszimulákrumok népességének jelentős része ma is azon a színvonalon él, amit a gyarmati hatalmaktól örökül kapott, s ez nem haladja meg a XX. század első felének viszonyait. A mosószappan, a petróleumlámpa, az elemes rádió és egy-egy autómatuzsálem még mindig tekintélyt parancsoló civilizációs vívmány az egykori gyarmati végeken, ami többletet hozott a felszabadulás lendülete, azt elvitték az egymással torzsalkodó helyi elitek, valamint a romló gazdasági környezet hatása. Ez utóbbiért pedig nem annyira az egykori gyarmattartók viselik az elsődleges felelősséget, mint inkább azok az olajtermelők, amelyek éppen a harmadik világ gazdasági érdekeit védendő vetették be az olajfegyvert a gazdag nyugati államokkal szemben. Ez utóbbiak túlélték a válságot, sőt az addigi pazarló, extenzív fejlesztésektől megszabadult gazdaságuk a nyolcvanas években felvirágzott. Ugyanakkor ott spóroltak, ahol tudtak, s ez elsősorban a legszegényebbek rovására ment. A legszegényebbek viszont nem tudták már kire hárítani a világgazdaság átrendeződésének hatásait. Kiszorultak a nagy játszmákból. Nem terheli kisebb felelősség a kialakult helyzetért az egykori második világ, azaz a szovjet tömb országait. Hajlandóságuk, hogy ideológiai feltételekért cserébe tovább folytatják az extenzív fejlesztés és segélyezés politikáját, kétszeresen is tragikusnak bizonyult. Egyfelől jelenlétük hosszú ideig elleplezte azt a tényt, hogy a nyugati fejlesztési hajlandóság megváltozása gazdasági és nem politikai okokon alapult. Nem kevés, magát ma polgárinak vélő egzisztencia alapozódott meg e diszkrét posztkoloniális fegyverkereskedéssel.

Az informatikai bűnözést penalizáló paragrafusok kerülnek a büntető törvénykönyvbe a kormány múlt heti döntése szerint. A "szakértők" által csak "hackertörvényként" emlegetett módosításnak már a neve is egy félreértésen alapul: a hacker ugyanis eredetileg azokat a kódfaragókat jelenti, akik tudásukat nem profitszerzésre vagy károkozásra használják, hanem önkéntes alapon tökéletesítik a programokat és a rendszereket. Eközben esetleg kimerítik a "jogosulatlan hozzáférés" ezentúl bűncselekménynek számító, börtönbüntetéssel fenyegető tényálladékát, ám ezt csak azért teszik, hogy felhívják a figyelmet a biztonsági problémára, amit aztán az üzemeltető vagy a gyártó szépen kijavít. Ez a tevékenység ma már saját névvel vállalható szakma, számos programozó él az információvédelemből. Az informatikai bűnözőket "crackernek" nevezi a szleng, ők felelősek a Legfőbb Ügyészség által tavaly egymilliárd forintra becsült kárért, és ha az Országgyűlés elfogadja a Btk.-módosítást, a jövőben feltehetően még könnyebb dolguk lesz, mert az amerikai "hackertörvény" példája bizonyítja: a "töréseket" korábban publikáló hackerek nem fogják közzétenni, a gyártók pedig nem fogják befoltozni a biztonsági réseket. A rendőrség pedig a másolt CD-ket vásárló hobbi-számítógépesek mellett ezentúl tehetséges bitbuherátorok és az informatikai elitbe tartozó szakemberek skalpjaival javíthatja tovább felderítési mutatóit.