´k ketten fémjelzik ezt a nagyszerű, színházavató, színháznyitó előadást, de az egész "Ruszt-szabadcsapat" teljesítménye benne van a végeredményben.
Kezdődött a szöveg-előkészítő, dramaturgiai munkával. Ruszt munkatársai segítségével revelatív szerkezeti változtatásokat hajtott végre az előadási példányon. Ádám szerepét felosztotta; az alap-Ádámnak - aki kezdi és befejezi az előadást - meghagyta a töprengő, vívódó, Luciferrel vitázó, kommentátori szövegeket, jó néhány kép cselekvő, a cselekvést illusztráló Ádám szerepét pedig más színészekre osztotta. S miután a dráma nagy része egy álomsorozat, az alap-Ádám így minden további nélkül megkettőződhetett, természetes módon léphetett ki-be az egyes történelmi képekbe, s az őt helyettesítő, cselekvő alteregója mellől beszélve, azt megérintve járhatta be a teret és az időt, oly szabadon, mint Lucifer a madáchi univerzumot. S így egységesen, sűrítettebben volt érzékelhető Ádám álma a történelemről. Egyszerre kint is volt és bent is a folyamatokban, s valójában sokkal töményebben szólalhatott meg személyiségének gondolati rétege. Világosabban fel lehetett fogni Ádám szövegének intellektuális, vívódó részét, nem szakították meg folyton-folyvást az illusztráló képek más regiszterben megszólaló mondatai, s ezáltal sokkal tisztábban volt követhető és érthető Lucifer és Ádám nagyszabású társasjátéka. Ádám szerepe a lényegére szűkült, s karaktere is egységesebb képet mutatott.
A második revelatív újítás: Ruszt a színpadképben felelevenítette Hevesi Sándor díszletelképzelését; Menczel Róbert díszlettervezővel együtt egy misztériumszínpadhoz hasonlatos, világszínházi, hármas tagozódású, szinte teljesen csupasz teret hozott létre, amelyben néhány tonettszék, egy hangsúlyos ruhafogas és egy karosszék a legfontosabb elem. S a színész a maga intellektusával, jelenlétével, intenzitásával, csak a dialógusra, a gondolatra, a konfliktusokra és a bölcseletre koncentrálva közvetítette a madáchi szöveget.
A harmadik színháztörténeti jelentőségű tény: Gábor Miklós Luciferje. Gábor nem színésze, alkotótársa volt Rusztnak. ´vele, őáltala lett azzá az előadás, ami lett. Ebben a térben, ebben az Ádám-felfogásban ez a Lucifer tette fel a koronát a rendezői elképzelésre. Lucifer a szabad, kétkedő, sugárzóan okos, független szellemet, talán nem túlzás azt mondani, hogy a független magyar értelmiséget, "a szabadság hagyományát" képviselte akkor és ott Ruszt színpadán, az Úr által megszabott hatalmi hierarchiában. A szervilis mennyországi apparátus szolgamódon hajtotta végre a kiüresedett ritulét az öntelt és korlátolt Úr körül. S ott állt, kívül a körön, Gábor Luciferje, egy gyűrött értelmiségi ballonkabátban, egy agyonhordott kalappal a fején, ironikus, szkeptikus, kétkedő tekintetével, újbóli nekifutásaival, akarásaival, hogy bebizonyítsa Ádámnak a fennálló világrend reménytelenségét és tarthatatlanságát. A legemlékezetesebb pillanatok egyike volt a csőd beismerése: mikor a játék végén a lázadni akaró Ádámot Éva visszatorpantja az öngyilkosságtól. Ekkor az Úr leereszkedett a magasból, és öntelt, semmitmondó mondataival (illetve hangsúlyaival) magához édesgette a lázadót, aki párjával együtt készségesen odarohant hozzá, és térdet hajtva szinte belebújt az ölébe, "a hatalom-védte bensőségbe". Gábor felejthetetlen gesztussal, tehetetlenül széttárta a karját, beismerve vereségét, de a szeméből mintha kiolvasható lett volna a folytatás lehetősége, az, hogy mégsem adja fel. Képtelen belenyugodni, hogy ez a lázadó ember, ez az Ádám, akibe annyi energiát fektetett, a korlátolt hatalom egyetlen szavára, hátrahagyva szabadságát, önállóságát, a lázadás szellemét, szervilisen az agg és roggyant Úr ölébe bújik, s megittasultan hallgatja a közhelyes szentenciákat.
Ott és akkor, Zalaegerszegen ez az előadás saját koráról és saját magunk állampolgári tudatáról szólt. Ott és akkor ritka egységben forrt össze színpad és nézőtér, s a közönség soraiban is teljes volt a konszenzus; szégyenkezés és büszkeség ellentétei között hányódva úgy éreztük, mi vagyunk a szervilis megalkuvók, akik a hatalom ölébe hajtjuk fejünket, de ott van "égi másunk" is, Lucifer személyében, aki Gábor Miklós átható, sokértelmű, szabad tekintetével nézett le ránk.
Ott és akkor Zalaegerszegen ez a színház volt a nemzet színháza, és még néhány előadás erejéig az is maradt, mert merészen tágította a szűk nemzeti repertoárt (Katona József-Spiró György: Jeruzsálem pusztulása, Móricz Zsigmond: Fortunátus), vagy korszerűen újrafogalmazott agyonjátszott klasszikusokat (Lessing: Bölcs Náthán). Ideálisabb anyagi és szerencsésebb földrajzi körülmények között huzamosabb ideig is a "number one" színház maradhatott volna. Korunkban ugyanis a Nemzeti Színház mint név semmiféle kivételezettséget nem jelenthet (legfeljebb financiálisat), mert minden színház nemzeti, s mindig az lesz a legvalódibb nemzeti a sok másik között, amelyben egy ország színjátszásának, a külföldi és hazai drámairodalom legjava szólal meg a legkorszerűbb kivitelben. Hívják azt Burgnak (Bécs), Schaubühnének (Berlin), Tagankának (Moszkva), Katona József Színháznak vagy éppen hogy hagyományosan Nemzetinek, Londonban vagy Bukarestben.
Nem hittem volna azon az emlékezetes estén, hogy nem is olyan soká fenekestül felfordul a világ, és mégis, ezután is lesz egy olyan korszak, amikor ez a felidézett zárókép másképp ugyan, de lényegében ugyanolyan érvényes marad, néhány különbséggel. Egy: a mostani hatalom nem agg és agresszíven szenilis, hanem fiatal, mohó és ilyetén módon agresszív. Kettő: a félelem nem ideológiai, büntetőjogi okokból forrasztja az esetleges tiltakozók torkára a szót, hanem egzisztenciális okokból. Azért írtam esetlegeset, mert a helyzet ma bonyolultabb, és ezt nem lehet és nem szabad figyelmen kívül hagyni: akkor, a késő Kádár-rezsimben egységes nemzet és közvélemény állt szemben a hatalmi apparátussal, ma viszont a jelenlegi hatalom által tudatosan és mesterségesen megosztott ország két fele néz egymással farkasszemet. S ebből fakad a harmadik különbség: a nemzeti, társadalmi konszenzus a múlté. Színháztörténeti fontossága mellett ezért az elveszett konszenzusérzetért is idéztem föl ennek a legendás előadásnak az élményét.
A Ruszt-féle színpad és nézőtér művészileg és morálisan erőt adó társadalmi összefonódása napjainkra megszűnt, s ennek csak tragikus hiánya lesz érzékelhető (nem a felszínen, hanem a mélyben) az új Nemzeti Színház nyitó előadásán. Mert ez a jövőre elkészülő épület - a kezdetekben - nem az egész országé, hanem csak a Fidesz-kormányé és szimpatizánsaié lesz, mert Schwajda György kormánybiztos és a roppant ügyes Fidesz-piár a színház megnyitását a választási kampány csúcsidőszakára időzíti, és egyik ünnepi eseményének szánja, ahol ott lesz "pártunk és kormányunk" színe-java. S ők nemcsak az előadást, hanem magukat és politikájukat is ünnepelni fogják. Ezáltal a nyitó előadás politikai esemény is lesz, akár akarják, akár nem az előadás létrehozói.
Hozzáteszem: nem ítélkezni akarok azok fölött a tehetséges és tisztességes művészek fölött, akik elvállalták a fellépést a Nemzeti nyitó előadásán, Az ember tragédiájában. Hiszen színész, rendező, zeneszerző, koreográfus vagy műszaki ember legyen a talpán, aki visszautasít egy ilyen lehetőséget. Ha ugyanis ők most nem ragadják meg a pillanatot, egy életre elszáll a lehetőség (az például, amit egyikük fogalmazott meg, hogy rajta lesz majd a neve egy színháztörténeti fontosságú plakáton), s megfosztják magukat egy kiváló rendező által vezetett, izgalmasnak ígérkező művészi munkafolyamattól, az utána következő mindenfajta ünnepléstől, dicsőségtől, anyagi juttatástól. (Voltak azért néhányan, akik nemet mondtak!)
Az elkészült előadás szelleme bizonyára független lesz a napi politikai elvárásoktól (sőt milyen érdekes lenne, ha az Úr szerepét egy, a Luciferhez hasonló fiatal, energikus, ellentmondást nem tűrő színész játszaná!), de ott és akkor, akarva-akaratlan az előadás mégis pártpolitikai célokat fog szolgálni, mert politikai erőtérben szólal meg. A választások után persze ez a politikai felhang bizonyára fokozatosan lekopik, s akkor majd lesz az egész nemzetnek egy jó vagy rossz színháza, jó vagy rossz előadásokkal.
Kívánom a Tragédia alkotógárdájának, hogy művészileg emlékezetes előadást hozzanak létre. Egyről azonban nem volna szabad elfelejtkezniök; a vélhetőleg hatalmas ünneplésben csak az egyik Magyarország vesz és vehet majd részt. A másik nem lesz ott, sem testben, sem lélekben. Azok hiányoznak majd, akiket a jelenlegi hatalom nyíltan vagy hallgatólagosan kirekeszt, vagy ki akar rekeszteni a saját elképzelt és meghatározott nemzetfogalmából. Illetve, hogy aggályos pontossággal fogalmazzak: ez a jelenlegi kormányzat nem határolódik el olyan szélsőséges megnyilvánulásoktól, illetve tendenciáktól, amelyek már egyes állampolgáraink alapvető jogait veszélyeztetik, s ezáltal a rossz közérzet, a fenyegetettség érzete egyre több emberben fokozódik. Mert itt egyre többen érzik "idegenszívűnek" magukat: az ateisták, a liberálisok, a másként gondolkodók, a független vagy az ellenzéki beállítottságú értelmiségi és nem értelmiségi magyar állampolgárok. Azok a filmesek például, akikről - Várhegyi államtitkár úr szerint - "a nézők a lábukkal szavaznak". Lassan idegennek érzi magát jó néhány, kisebbséghez tartozó polgártársunk, a nyár elején kilakoltatott Országos Műszaki Könyvtár munkatársai, s ami talán a legriasztóbb és legsúlyosabb jelenség: zsidó származású honfitársainkat éri egyre több nyilt vagy burkolt, minősíthetetlenül durva támadás. S efölött már végképp nem lehet némán napirendre térni, tiltakozni kell, és szolidaritást vállalni velük: megbántott és megfenyegetett honfitársainkkal.
Írom mindezt 2001 őszén, az ún. "Fradi-ügy" és egyéb durva antiszemita kirohanások után, s azután, hogy ezek ellen nem emelte és nem emeli fel szavát az ország miniszterelnöke, és az igazságügy-miniszter is csak egyszer, késve, nem hangsúlyosan és nem hangsúlyos helyen határolódott el az egyik atrocitástól. Nem tartja és nem tartotta fontosnak, hogy megszólaljon ebben az ügyben az ország legfőbb közjogi méltósága, a Magyar Köztársaság elnöke és tudtommal egyetlen kormányzati tag sem.
Az ember tragédiája alkotógárdájának számos barátja, kollégája, munkatársa tartozik ebbe a "másik Magyarországba", az "idegenszívűek" kategóriájába. Nagyon fontos lenne, hogy az eljövendő bemutató tapsorkánjában, a csillogó szemű ünneplésben legalább gondolatban meghajolnának ezen hiányzók előtt is az új Nemzeti színpadán, a nemzet új színházának megnyitása alkalmából, Az ember tragédiája bemutató estéjén.
És külön Ruszt József előtt is!
A szerző dramaturg.
