n A kalocsai önkormányzat élénken tiltakozik a Nemzetbiztonsági Hivatal döntése ellen, mely szerint menekülteket - zömmel afgánokat - helyeznének el az üres városi laktanyában. A városvezetés ugyan nem volt otthon a döntés megszületésekor, ám helyettesük is élethűen esett pánikba, és rutinosan a laktanya előtti demonstrációkra (megjelenés plusz aláírásgyűjtés) szólította fel a város lakóit. Az ok, ha tetszik, aritmetikai, ha tetszik, túl van a merő számtanon: Kalocsának 18 ezer lakosa van, a kétezer afgán már nyomasztó túlerő - tekintetbe véve azt is, hogy Kalocsa népe már a török idők óta elszokott a harctól. A megbízott polgármester ennél messzebbre tekintett: találó megfogalmazása szerint az afgánok vallása, kultúrája a miénktől eltérő, és ez feszültségekhez vezethet, sőt az afgánok érkeztével még a laktanyában és a városban korábban dúló meningitisjárvány is feléledhet.
Alakul a kép - furcsa, sőt riasztó emberek az afgánok, eltérnek, nem ülik a karácsonyt, húsvétra nem esznek sonkát, sőt egyéb alkalmakra sem, töpörtyű, disznósajt és véres hurka sem szerepel az étlapjukon; de nem isszák a Kalocsa környékén előállított kannás bort sem. Elmondhatatlan veszélyeket hurcolnak magukkal: megbújhat közöttük álruhás tálib, alvó ügynök, bennük kórság - a környék népe jól emlékszik még, mi történt, mikor befogadtuk a kunokat (azóta is itt eszi őket a rosseb). A hazánkban szocialista örökségként fellelhető ún. lakosság általában véve betegesen irtózik attól, hogy olyan stigmatizált csoportok tagjai kerüljenek fizikai közelségébe, akik "nem olyanok", mint ő. Itt aligha segíthet bármiféle jóindulatú kampány (az idegen látnivalóan csúf, mosdatlan, és nem érti, ha ékes magyarsággal elküldik az anyjába), nem szűnik a para, ha kiderül, hogy csak ötszázan jönnek, nem is mind afgánok, ráadásul nemzetbiztonsági és közegészségügyi szempontból gondosan átszűrve. Arról pedig végképp nem lehet meggyőzni a mindenkori helyi erőket, hogy náluk súlyosabb arcokat már nehezen lehetne importálni.
Az afgán persze csak a friss mumus - a lakosság akarata szerint lassan már egy szociális otthont sem lehet elhelyezni az országban, állami gondozott, javítva nevelt, pláne csoportban esélytelen. A lakosság ül a tévé előtt, és ösztönös materialistaként biztos abban, hogy amit a képernyő mögött lát, az nem jön, nem jöhet át a nappaliba.
Pedig tévednek, a valóság alkalmanként bekopogtat az ajtón.
