Gondolatgazdag cikk jelent meg a lap szeptember 13-i számában Salamon János filozófus tollából A nyelvromlás virágai; Modern Talking Back címmel. A cikk taglalja a nyelv filozófiai mibenlétét, beszél Wittgensteinról és követőiről, Isten, világ és ember viszonyáról, és a huszadik század közepén a filozófiában bekövetkezett ún. "nyelvi fordulatról". Nem is volna hozzáfűznivalóm, hiszen ezek a kérdések - miközben roppant érdekesek - nem tartoznak a nyelvészet tárgykörébe, ugyanúgy, ahogy az élet mibenlétének, céljának fejtegetése nem tartozik a növénytan tárgykörébe. Ám mivel a szerző több szokatlan megállapítást tesz a nyelvészetről és annak feladatáról, s a nevemet is többször említi (az alcímével is utalva ismeretterjesztő cikkeimre), néhány dolgot tisztáznom kell - már csak azért is, mert sok jelentős gondolkodó és filozófus (Marx, Nietzsche, Kant, Russell, Thoreau stb.) mellett én vagyok az egyetlen nyelvész, akit említ. Pirulva mondom: én nem vagyok ezekhez mérhető, jobban tette volna, ha a nyelvészet hasonló óriásait idézi velük szemben, nem engem. De hát ha kell, leszek muszáj Herkules.
Leírás és előírás
Salamon cikkét átjárja egyfajta bíráló-elutasító hang a "leíró" tudománnyal szemben, de nem látom konkrétan, mi a problémája - hacsak nem az, hogy filozófus, és hát a filozófusok gyakran szemellenzősnek tekintik a szaktudományokat. Ám legyen. Én szeretem a szaktudományt, a piszlicsáréság eme apoteózisát (s ezt a szót nem véletlenül használom, szerintem tényleg Isten titkaihoz lehet közelebb jutni a szaktudomány művelésével). Cikkeim, előadásaim célja, hogy propagáljam a nyelv higgadt, objektív vizsgálatának létjogosultságát. Salamon szerint azonban ha a tudós a ténymegállapító leírásra szorítkozik, az "az entrópia előtti kapituláció". Ez nekem ijesztően hangzik: a tudós feladata tehát nem az, hogy magyarázza, hanem az, hogy megváltoztassa a világot?
A cikkíró azt sugallja, hogy nem helyes dolog a nyelvről "csak úgy" megállapításokat tenni anélkül, hogy be ne avatkoznánk (hogy hogyan, azt nem tisztázza). Ezt írja: "Nem véletlen, hogy az Agrártudományi Egyetemen nem tanítanak leíró kertészetet." Dehogyisnem tanítanak, csak nem így hívják. Botanikának hívják, s abban a növények felépítését, viselkedését, osztályozását - azaz: objektív leírását - alaposan tanítják. A kertész, akinek feladata a beavatkozás, a válogatás, a serkentés és gátlás, előbb meg kell, hogy ismerkedjen annak a dolognak (esetünkben a növénynek) a természetével, amellyel "beavatkozólag" foglalkozni kíván. A kertészet: alkalmazott botanika. Pontosan így van a nyelvnél is: a szótárírás, nyelvoktatás, nyelvtantanítás, korrektorkodás mind alkalmazott nyelvészet - e szakmák művelőinek támaszkodniuk kell(ene) a nyelv tudományos leírására. Ezért tanítunk az egyetemen nyelvészetet azoknak is, akikből tolmács, nyelvtanár, szerkesztő stb. lesz. Lehet, hogy a legtöbb embert - így Salamon Jánost is - csak a nyelvtudomány ezen alkalmazásai érdeklik, de ne vitassa el a jogot, hogy a nyelvet leíró céllal, be-nem-avatkozva is vizsgálni lehessen. "Az értékek átörökítésének módja nem a leírás, hanem az előírás" - mondja. Tiltakozom: ez a tudomány halálát jelentené. Igenis, a leírásokat kell átörökíteni, s nem szabad előírni a következő nemzedéknek, hogy hogyan szemlélje a vizsgálat tárgyát. Az alkimisták tömérdek értékes leírást hagytak ránk, de ha csupa előírást hagytak volna, ma nem lenne kémia.
Egyébként ha bárki be kíván avatkozni a nyelv életébe vagy az emberek nyelvhasználatába, én nem állom útját: nekem csak azt kötelességem kipellengérezni (de könyörtelenül!), ha valaki ezt áltudományos nézetek és babonák alapján, hibás "logikára" hivatkozva, az emberek félrevezetésével kívánja megtenni. Ha törvényt terjeszt be, hogy internálják mindazokat, akik azt mondják: Itt fogyassza?, nem állom útját, de azt nem nézhetem tétlenül, ha arra hivatkozik, hogy ez a kifejezés "helytelen" vagy "magyartalan" vagy "összekeveri a kijelentő módot a felszólítóval", mert ez mind butaság. Én nem a beavatkozás vagy az előírás ellen harcolok, hanem a butaság ellen.
Értékmentesség
A nyelvészet azóta tudomány, amióta a XIX. század közepén kialakította "értékmentes" álláspontját - vagyis hogy a nyelvek, nyelvváltozatok között nem lehet értékkülönbséget találni (még ha a beszélők maguk ezt állítják is), hogy egyformán tökéletes a régi és az új, hogy nincsenek primitív nyelvek, minden emberi közösség nyelve mindennemű beavatkozás nélkül is ellátja kommunikációs feladatát, legyen akár beás cigány vagy homéroszi görög.
Salamon János bírálja ezt az "értékmentes" álláspontot, és inkább a XVIII. századi "értékelő" állásponttal rokonszenvez. Idézi (egyetértőleg) az angol Samuel Johnsont, a szótárírót (1775): "A nyelv természetes tendenciát mutat a hanyatlásra, az elkorcsosulásra." Salamon fájlalja, hogy a nyelvtudomány már nem vallja ezt, s e nézetváltozást napjaink jelenségének tartja ("Nyelvromlás nincs, mondja a kor, amelyben történetesen élünk" - írja), főleg a XX. század közepén működött filozófus, Wittgenstein hatását látja benne. Téved: az értékmentesség elvét 1860 körül a német pozitivisták (Brugmann, Paul, Max Müller) kezdték alkalmazni. 'k mondták ki, hogy a nyelvtudomány, mint a többi tudomány, csak a vizsgált jelenségek értékmentes, objektív tanulmányozásán alapulhat. Nincs olyan analfabéta parasztasszony - mondták -, nincs olyan dzsungeltörzs vagy nagyvárosi jampec, akinek a beszédét ne lehetne és ne kellene tanulmányozni és leírni. Ezt vallották azóta is a nyelvészet iránymutatói: Saussure, Bloomfield, Chomsky, vagy idehaza Simonyi, Gombocz, Laziczius, Telegdi.
Dr. Johnson hatalmas munkát végzett a szótárával, mégsem fontos alakja a nyelvészetnek, ahogy Wittgenstein se az. A Robins-féle mértékadó tudománytörténet (A short history of linguistics) első két kiadásában (1967, 1979) se dr. Johnson, se Wittgenstein nincs megemlítve. A harmadik kiadásba (1997; magyarul: A nyelvtudomány rövid története, 1999) Robins beszúrt egy mondatot Johnsonról: "Az angol nyelv szótárírásának történetéből megemlíthetjük a híres Dr. Samuel Johnson szótárát." Wittgenstein ebben se szerepel: munkája csekély hatással volt a nyelvészetre, az ő "nyelvi fordulata" nem a mi fordulatunk, hanem a filozófiáé - mi érdeklődéssel nézzük, hogy miket gondolnak a filozófusok a nyelvről, de nekünk az "ordinary language", az emberi közösségek által használt nyelv az érdekes.
Nyelv és nyelvhasználat
Dr. Johnson kora, a felvilágosodás nem választotta szét a nyelvet és a nyelvhasználatot, ami nélkül pedig szakszerű nyelvvizsgálat nem létezik. A hazugságok például a nyelv szempontjából kifogástalan mondatok: Az antilop fészket rakott - ez hazugság, de a magyar nyelv szabályainak megfelel, hangalakja, szerkezete kifogástalan. Salamon itt is dr. Johnsont idézi: "A nyelv legfőbb ellenségei: az ostobaság, a hiúság, a színlelés, a modorosság és az affektálás." Ez azért téves, mert ezek egyike sem nyelvi tényező: ezek erkölcsi kategóriák, a nyelvhasználattal kapcsolatban helyénvalók lehetnek, de a nyelvvel kapcsolatban értelmetlenek. Kár - mondhatja erre Salamon és sok más, a világ sorsán gondolkodó ember -, akkor a nyelvészet nem is érdekes, hiszen ha nem foglalkozik erkölcsi vagy helyességi vagy értékkategóriákkal, akkor a nyelvészetből éppen az embert tessékeli ki, s helyére papírízű szabályokat és elvont képleteket rak. Igen - kiáltom boldogan -, pontosan ezt tesszük! Ez a szaktudomány. Megértem, ha ez valakinek nem kóstál; akkor foglalkozzon mással.
Ha valahol eluralkodik az ostobaság, a hiúság, a színlelés, a modorosság és az affektálás, az baj, küzdeni kell ellene, mert ezek a dolgok rosszak. De ha valahol eluralkodik a premodifikatív jelzői mellékmondat (aki a portán van srác), akkor előbb be kellene bizonyítani, hogy ez baj, mielőtt "nyelvromlásnak" neveznénk, és küzdenénk ellene. Dr. Johnsonék tipikus aufklérista módon azt hirdették, hogy a logika szabályainak a nyelvben is tükröződniük kellene. Például tagadás plusz tagadás egyenlő állítás. Addig harcoltak, míg keresztülvitték, hogy a művelt angolból tűnjön el a kettős tagadás. Ezért ma a standard nyelvben a hagyományos I don't see nothing 'nem látok semmit' helyett így mondják: I don't see anything. A széles tömegek továbbra is a régi formát használják. Most akkor Johnsonék győztek? De mire volt jó ez a győzelem? Megvédték a nyelvet az elkorcsosulástól?
A nyelvhasználatot a nyelvtől először a modern nyelvészet egyik nagyja, a svájci-francia Saussure választotta el világosan (1916). A nyelvet a langue, a nyelvhasználatot a parole (= beszéd, beszélés) szóval illette, s kijelentette: a nyelvészet feladata a langue vizsgálata. Ma is így látjuk. A cikkíró (és sok filozófus, tanár stb.) tévedéseit az okozza, hogy amikor "nyelvet" mond (mint fentebb dr. Johnson), voltaképpen a nyelvhasználatról beszél, azt bírálja vagy minősíti. Salamon néha indokolatlanul optimista: "Szép, új, posztstrukturalista (posztmodern) korunkban nem kell többé amiatt aggódnunk, hogy helytelenül beszélünk" - írja. Dehogynem: ha nem alkalmazkodunk a környezetünk nyelvi elvárásaihoz, könnyen kinevetnek, lesajnálnak, vagy mellőznek. Egy-két suksük, és kirúgják a banktisztviselőt. Egy-két inekció, és másik orvost keres a páciens. Egy-két föl-e jöttek, és nem lesz a gyakornokból újságíró. Bizony, kell aggódnunk.
Nyelvromlás
Ha jól értem, Salamon azt állítja, hogy nyelvromlás igenis létezik, csak manapság "a kor hatalma" előtt meghajolva kell elfogadni, hogy nem létezik. (A cikk elején legalább tízszer fordul elő a hatalom szó - se én, se a nyelvészet ilyesmivel nem foglalkozunk.) Sajnos Salamon egyetlen példát sem hoz a "nyelvromlásra", pedig őszintén kíváncsi lennék, mire gondol.
Ugyebár a nyelvek folyton változnak. A romlás az lenne, ha egy nyelv kevésbé alkalmassá válna arra, amire való: kommunikációra. Ilyet a nyelvi változásnál nem látunk, mert a diszruptív (ziláló) és terápiás (orvosló) változások állandóan egyensúlyban tartják egymást. A "nyelvromláshoz" azt kéne kimutatni, hogy a változások egy része (vagy mindegyike?) káros, hogy az újonnan létrejött forma rosszabb, mint az előző. Ám nem bizonyítható, hogy a magyarban az alábbi régi-új párokból a második "rosszabb" volna az előzőnél: láthatnók - láthatnánk; talán - tán; ugat az kutya - ugat a kutya; toppanék - toppantam; elutazott - el van utazva; ha elosztja - ha elossza; érthetők - érthetőek; ha lejárt is - ha le is járt; a bank, amely - a bank, aki; barátim - barátaim, ugrol - ugrasz; a feltételek adva vannak - a feltételek adottak.
Salamon idézi egy régebbi cikkemet, ahol kimondom: a romlás általános értelme az, ha a kérdéses dolog kevésbé alkalmassá válik feladatának ellátására. Ehhez ironikusan megjegyzi: "Ha ez így van, akkor nemcsak a közlekedésről állapítható meg a romlás ténye, ha már nem lehet olyan gyorsan célba érni, mint azelőtt, hanem a korosodó sorozatgyilkosról is, ha már nem gyilkol olyan biztos kézzel, mint hajdanán, s így kevésbé alkalmas feladatának ellátására." Pontosan! Így van! Nem értem, mi ebben az érdekes, és miért ironizál? Mert a sorozatgyilkolás csúnya dolog? Miért szempont ez itt? Till Eulenspiegel, a hírhedt csirkefogó fogadott a plébánossal, hogy hajszálpontosan a templom közepére tud kakálni. Megnyerte a fogadást. Helyesen szart, vagy helytelenül? Szerintem helyesen; Salamon szerint - gondolom - helytelenül, mert csúnya dolog a templom közepére kakálni.
Egy példa: a fölöslegesség
Mivel Salamon nem hoz példát a nyelvromlásra, hát ajánlok én. A minap egy fiatalember újságolta, hogy tévéműsorában a "fölösleges igekötők" (pl. ledegradál) használatáról próbálja leszoktatni a nézőket. Ám tegye, ha a nézők ettől könnyebben találnak állást vagy jobb jegyük lesz az iskolában, azaz ha nyelvhasználatuk pozitívabb társadalmi megítélés alá fog esni. A nyelvész azonban eltöpreng: mi baj van azzal, hogy ledegradál, hiszen az igekötőhasználat a magyar nyelv egyik sajátos vonása, miért ne használja, ha van neki? Azt szokták válaszolni, hogy itt a le- fölösleges, mert anélkül is ugyanazt jelenti: de-gradál. Hm, de akkor a beinjekcióz is kifogásolandó (in = 'be'), és a föl is a Hánykor kelünk föl? mondatban (hiszen a Hánykor kelünk? is ugyanaz). Ezekről is le akar szoktatni a tévéműsor? Ha nem, miért nem?
Amikor azt mondjuk: e mögött a ház mögött, az egyik mögött logikailag fölösleges. Ha azt mondjuk: A gyerekek boldogok, a boldog végén az -ok fölösleges, hiszen a gyerekek többes szám révén már jeleztük, hogy többen vannak: elég lenne A gyerekek boldog. Ha elkezdenénk úgy beszélni, hogy A gyerekek boldog, A kacsák úsz, A zenészek játszott - ez örvendetes nyelvjavulás volna, mivel fölösleges elemektől szabadultunk meg? Vagy nyelvromlás? De miért? A leellenőriz, kihangsúlyoz, ledegradál alakokban az igekötő semmivel sem fölöslegesebb, mint a kétszer kitett mögött meg a kétszer kitett többes szám. A nyelvek annyira tele vannak fölösleges dolgokkal, hogy a szakember megállapítja: a fölöslegesség fogalma nem használható a nyelvi elemzésben, tehát nincs.
Ugye, világos: én a nyelvről és nem a nyelvhasználatról beszélek. A nyelvhasználatban létezhet fölöslegesség, ha valaki bő lére ereszti a mondókáját, megspékeli lényegtelen információkkal stb. A buszon egy néni a barátnőjének beszámolt a fiáék boldog életéről, és minden lehetséges helyre betette a kis szót: A kis menyem vett egy kis narancsprést és azzal csinál egy kis dzsúzt a kis vendégeknek, ha kívánja a kis gyomruk. Szerintem gyűlöli az egész családját. Ám a nyelvészt az érdekli, hogy miért pont oda tette be a kis szót, ahova, és miért nem máshova? Honnan tudja a néni, hogy mik a főnevek? És ha a narancs elé betette, a prés elé miért nem? Honnan tudja (helyesen!), hogy a prés itt nem lexikai elem, holott főnév? Ezek az izgalmas kérdések.
Tenyészik, növöget
A cikkíró megkérdezi: "Ha a nyelv csak úgy van, magában tenyészik, növöget, mint mondjuk a köröm az ujjunkon, s emiatt, mint Nádasdy mondja, tévedés azt gondolni, hogy 'a nyelvben bizonyos dolgokra szükség van', akkor miért van mégis szükség szótárakra és helyesírási tanácsadókra, nyelvtanórákra és olvasószerkesztőkre?" Legyen erős: nincs szükség. Nincs szükség rájuk abban az értelemben, ahogy nincs szükség anyakönyvvezetőre és papra ahhoz, hogy gyerekek szülessenek. Homérosz nem használt szótárt, Balassi se helyesírási tanácsadót, Mózes nem járt nyelvtanórákra és Chaucernek nem volt olvasószerkesztője - mégis jól használták a nyelvet (s a közemberek milliói is, már 60 000 éve). A Salamon által felsorolt segédeszközök az utóbbi évszázadok találmányai. Figyelem: én nem azt mondom, hogy ne használjunk ilyen segédeszközöket, ahogy azt se mondom, hogy ne kössünk házasságot gyerekcsinálás előtt - én csak annyit mondok, hogy ezek az eszközök másodlagosak. Lehet társadalmi funkciójuk, de maga a dolog nélkülük is vígan működik.
Thoreau, az amerikai remete babot nevelt az ablaka alatt, s ezt Salamon úgy értelmezi, hogy íme, Thoreau előírta a földnek, hogy babot teremjen. Talán arra szánja ezt példának, hogy az embereknek is elő kellene-lehetne írni, hogy mit mondjanak. Ez keresztülvihető, például hogy ne hazudjanak; vagy éppen azt, hogy hazudjanak; de ez nyelvhasználat. A nyelvbe magába beavatkozni nemigen lehet, ahogy a babnak is genetikai programja van, mely vagy lefut, vagy nem. Thoreau mindössze megfelelő körülményeket teremtett a babprogram lefutásához (locsolta stb.), s erre a bab - a maga szabályai szerint - kinőtt. A génsebész ma már ebbe is be tud avatkozni, s akkor a bab nagyobbakat terem - de a nyelvbe, mint rámutattam, nincs értelme így beavatkozni, mert az nem lesz attól "jobb", hogy - mondjuk - beleoperálok még egy igeidőt, vagy (mint dr. Johnson és kortársai elérték) kitiltom belőle a kettős tagadást. Mire jó ez?
A szív
Sok egyebet is ír Salamon János, de azokhoz nem tudok hozzászólni. Nem tudom, mit ért azon, hogy "a nyelv feladatának tisztázása"; hogy is jönnek ide a neonyilasok; miből gondolja, hogy nem lehetséges "életformaromlás"; és mi az a "nyelvkultúra". Lehet, hogy figyelmesebben kell olvasnom. Kicsit úgy érzem magam, mint a szívspecialista, akinek azt magyarázzák, hogy a szívnek húrja van, mely elszakad. Én meg úgy tudom: a szívnek pitvarai és kamrái vannak, melyek pumpálnak, percenként kb. 72-szer.
