A létra bosszúja

  • 2003. június 19.

Publicisztika

Interjút adott a minap (egészen pontosan június 16-án - az időpont fontos, hiszen semmi sem véletlen) Gyurcsány miniszter az Indexnek, s kifejtette, hogy szerinte az MSZP a konzervatív párt, hiszen védeni próbálja mindazt, ami az elmúlt ötven évben organikussá vált. Mielőtt értekezni kezdenénk e problémáról, gondoljuk csak végig, mintegy kapva az alkalmon, mi is az, ami úgymond szervesült ez országban az elmúlt ötven évben. Rögzítsük: a nulla év az ugye 1953, Sztálin halála, 6:3, meg mondjuk Nagy Imre, aki napra pontosan 45 éve szervesül az emlékeinkben. Nos, hogy miért pont éppen ezen fél évszázad alatt, azt kérdezzék nyugodtan az érdemdús minisztertől. Amúgy tényleg, mi a fene is: tán a csodacsapat, a tévémaci, a Mese sajt, a kolhozrendszer, a Fradi-Újpest, Pozsgay Imre, Korda György? Vagy egyenesen a nagy büdös semmi, amiben már időtlen idők óta benne rohadunk mindannyian egy szerencsétlen banánköztársaság polgáraiként? Ne legyünk igazságtalanok: a morális szétesés a honi történeti jobboldal folyamatos, ámde oktalan siránkozása ellenére csak részben a kommunizmus következménye, sokkal inkább szükséges előfeltétele volt: tessenek csak Bibót, Márait olvasni. Azt, hogy érdemes és lehetséges a máséra apellálni, azt kedvező körülmények között elvenni, mondjuk, míg a gazdáját deportálják és mesemmisítik, jobb esetben csak kitelepítik, még szerencsésebb esetben (vagy ki tudja) csak néhány megyével odébb akolbólítják. Próbáljuk megérteni a minisztert is, még ha nehezünkre esik is: számára a szocializmus évtizedei plusz az utóbi szűk másfél évtizednyi kapitalista demokrácia a folyamatos gyarapodásról szóltak mind testben, mind lélekben, továbbá anyagiakban és szellemiekben. Ebből az ötvenből az első harmincöt év ki nem kerülhető, el nem dobható, mintegy szükséges előfeltétele a későbbieknek - hiába, ami eredmény, azt ne szégyelljük. Az ember nem is érti, hogy a reformszocialisták az egyre gyérebb hatékonyságú Engels (tört. mat.) helyére miért nem találták még meg a sokkal korszerűbb s már régen szervesült Wittgensteint meg az ő létráját, melyen magasra hágunk, majd ha már nem kell, ellökjük - de azért meg nem tagadjuk, elvégre, ahogy Rod Stewart, egy másik jelentős dialektikus (korábban sírásó) fogalmazott, a leopárd sohasem felejtheti a pöttyeit. Az pedig, ha lehet, még szebb, hogy az újdonsült szocialista nagypolgárság lassan úgy beszél magáról, mint egykoron gróf Bethlen István a történelmi arisztokráciáról, mely ugye akkor is organikus, ha napjában kétszer szúrja magát, akár az egykori nagy hatalmú miniszterelnök (s megannyi parvenü - lásd: Kosztolányi). Egyébiránt nem korrekt dolog folyton (az amúgy Lukács által hiposztazált) osztálytudat felbukkanását számon kérni a miniszteren - ő a régi misztikusok módjára látja azt is, amit mi többnyire nem: ahogy életünk kicsiny, értelmetlen darabkái szépen összekapcsolódnak, s egy magasabb szempontból egyszerre minden értelmet nyer, amelyet persze a kiválasztottakon kívül mások (kellő mozgalmi tapasztalat nélkül) nem is foghatnak fel.

n Interjút adott a minap (egészen pontosan június 16-án - az időpont fontos, hiszen semmi sem véletlen) Gyurcsány miniszter az Indexnek, s kifejtette, hogy szerinte az MSZP a konzervatív párt, hiszen védeni próbálja mindazt, ami az elmúlt ötven évben organikussá vált. Mielőtt értekezni kezdenénk e problémáról, gondoljuk csak végig, mintegy kapva az alkalmon, mi is az, ami úgymond szervesült ez országban az elmúlt ötven évben. Rögzítsük: a nulla év az ugye 1953, Sztálin halála, 6:3, meg mondjuk Nagy Imre, aki napra pontosan 45 éve szervesül az emlékeinkben. Nos, hogy miért pont éppen ezen fél évszázad alatt, azt kérdezzék nyugodtan az érdemdús minisztertől. Amúgy tényleg, mi a fene is: tán a csodacsapat, a tévémaci, a Mese sajt, a kolhozrendszer, a Fradi-Újpest, Pozsgay Imre, Korda György? Vagy egyenesen a nagy büdös semmi, amiben már időtlen idők óta benne rohadunk mindannyian egy szerencsétlen banánköztársaság polgáraiként? Ne legyünk igazságtalanok: a morális szétesés a honi történeti jobboldal folyamatos, ámde oktalan siránkozása ellenére csak részben a kommunizmus következménye, sokkal inkább szükséges előfeltétele volt: tessenek csak Bibót, Márait olvasni. Azt, hogy érdemes és lehetséges a máséra apellálni, azt kedvező körülmények között elvenni, mondjuk, míg a gazdáját deportálják és mesemmisítik, jobb esetben csak kitelepítik, még szerencsésebb esetben (vagy ki tudja) csak néhány megyével odébb akolbólítják. Próbáljuk megérteni a minisztert is, még ha nehezünkre esik is: számára a szocializmus évtizedei plusz az utóbi szűk másfél évtizednyi kapitalista demokrácia a folyamatos gyarapodásról szóltak mind testben, mind lélekben, továbbá anyagiakban és szellemiekben. Ebből az ötvenből az első harmincöt év ki nem kerülhető, el nem dobható, mintegy szükséges előfeltétele a későbbieknek - hiába, ami eredmény, azt ne szégyelljük. Az ember nem is érti, hogy a reformszocialisták az egyre gyérebb hatékonyságú Engels (tört. mat.) helyére miért nem találták még meg a sokkal korszerűbb s már régen szervesült Wittgensteint meg az ő létráját, melyen magasra hágunk, majd ha már nem kell, ellökjük - de azért meg nem tagadjuk, elvégre, ahogy Rod Stewart, egy másik jelentős dialektikus (korábban sírásó) fogalmazott, a leopárd sohasem felejtheti a pöttyeit. Az pedig, ha lehet, még szebb, hogy az újdonsült szocialista nagypolgárság lassan úgy beszél magáról, mint egykoron gróf Bethlen István a történelmi arisztokráciáról, mely ugye akkor is organikus, ha napjában kétszer szúrja magát, akár az egykori nagy hatalmú miniszterelnök (s megannyi parvenü - lásd: Kosztolányi). Egyébiránt nem korrekt dolog folyton (az amúgy Lukács által hiposztazált) osztálytudat felbukkanását számon kérni a miniszteren - ő a régi misztikusok módjára látja azt is, amit mi többnyire nem: ahogy életünk kicsiny, értelmetlen darabkái szépen összekapcsolódnak, s egy magasabb szempontból egyszerre minden értelmet nyer, amelyet persze a kiválasztottakon kívül mások (kellő mozgalmi tapasztalat nélkül) nem is foghatnak fel.

Amúgy a minisztertől azt is megtudhattuk, hogy momentán a Fidesz (szemben a konzervatív MSZP-vel) a tüchtig radikális rendszerkritikus párt - ennek, s ezt már mi tesszük hozzá, egyik szép megnyilvánulása, amikor azért támad kormánytagokat, mert azok véletlenül milliomosok is egyben.

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.