A pénzmosást vagy a vagyon elleni bűncselekményeket (mint a sikkasztás, a hűtlen vagy hanyag kezelés) tárgyazó perek "üzletember" vádlottjai az elmúlt két évtizedben jóval nagyobb eséllyel úszták meg a felelősségre vonást, mint egy tetten ért áruházi szarka. Pedig az ilyen bűncselekményekkel okozott kár százmilliárdos nagyságrendű (s persze végül a köz szenvedi el), melynek kevesebb mint a 10 százaléka térül meg. Egymásnak gyökeresen ellentmondó első- és másodfokú ítéletek, a "harmadfokon", a Legfelsőbb Bíróságon újrázásra utalt, évekig húzódó eljárások, örökre homályban maradó részletek, s persze olyan hírhedt bűncselekmény-sorozatok, amiknek még a vélt elkövetői sem lesznek meg (mint az olajszőkítés) - az okokat a nem megfelelő szabályozásban, az intézmények belső működésében és egymás közti viszonyában egyszerre érdemes keresnünk.
Macskák és egerek
A rendszerváltás után megváltozott a bűnözés minősége és nagyságrendje: a fehérgalléros bűnözők jóval felkészültebbek lettek a bűnüldözőknél, tisztában voltak a gazdasági környezettel, a mechanizmusokkal és a szabályzókkal, kiismertek (és ki is használnak) minden joghézagot. A jogrendszer átalakítása, a jogszabályok módosítása is sokszor késve követte a valóságot, s a jogszabályalkotók a legtöbbször nem gondolták végig előre a lehetséges következményeket, amikor a különböző kedvezmények és állami támogatások rendszeréről döntöttek. Aztán mire észbe kaptak, a jogok rosszhiszemű gyakorlói régen visszaéltek a lehetőségekkel. S mivel a terhelti jogok sokszor sérültek 1990 előtt, az új rendszer jogalkotói és -alkalmazói nagy hagsúlyt fektettek ezek biztosítására. Miközben az elkövetők leleményességben fényévekkel jártak a bűn üldözői előtt, a hatóságok háttérjogszabályok tucatjait böngészték, hogy vajon melyik kedvezőbb a terheltre nézve, s ezért melyiket alkalmazzák.
A büntetőjog eszközei korlátozottak, és sokan - köztük nagy ügyekben ítélkező büntetőbírók - abban is kételkednek, hogy ezek az eljárások a legmegfelelőbbek-e az ilyen bűncselekmények visszaszorítására. "Olyan is van, hogy valami nagyon nem etikus, de nem bűncselekmény, az emberek mégis az igazságszolgáltatástól várják az iránymutatást. Vagy a bíróságtól azt, hogy majd a végén jól odacsap, és kiszab ezer évet, még ha előtte a rendőrségnek és az ügyészségnek nem sikerült is rendesen semmit bizonyítania" - mondta egy fővárosi bíró, aki több kirakatperben első fokon ítélkezett.
Az igazságszolgáltatás ugyanis elsősorban a bizonyíthatóságról szól. Azt pedig minden érintett - az elkövető éppúgy, mint a bűnüldöző - tudja, hogy a gazdasági bűnügyekben mindig a tudati elemet a legnehezebb bizonyítani: azt, hogy az adott gazdasági tranzakció résztvevői tisztában voltak a helyzettel, cselekedeteik összes következményével, s e következményeket nagyon is kívánták. Aligha csodálkozhatunk, amikor a nagy perek egy részében a vádlottak mosolyogva integetnek a kameráknak, mielőtt szabadlábon távoznak a bíróságról (például Princz Gábor Postabank-főnök vagy Rejtő E. Tibor, a K&H bank vezére).
A bíróságok
A szabályok kijátszása azért is válhatott a meggazdagodás egyik útjává, mert a rendőrség, az ügyészség és a bíróság sokszor elbizonytalanodva, felkészületlenül, a felelősséget egymásra hárítva állt ezekhez az ügyekhez.
Többen is úgy látják, hogy a bajok gyökere az 1998-as igazságügyi reform bukásában keresendő, illetve abban, hogy az eredeti tervezet csak évekkel később és felemásan valósult meg. Az új büntetőeljárás-jogi törvény (Be.) csökkentette volna a bíró aktív szerepét a tárgyaláson, és erősítette volna a jelenleg meglehetősen passzív ügyészi és védői jelenlétet. A bíró kvázi "játékvezetőként" viselkedett volna, nagyobb teret hagyva a védői és vádlói pengeváltásoknak. A tárgyaláson így nagyobb eséllyel vehetett volna új, netán drámai fordulatot egy-egy ügy olyan mozzanata, ami a nyomozás során rejtve maradt.
Ezt a változást azonban a 2003 júliusában hatályba léptetett új Be.-nek nem sikerült elérnie. Jelenleg a bíróságok ítéletei nagyrészt vádkövetők, az esetek 98 százalékában megegyeznek a vádirattal; több védőügyvéd látott már olyat, hogy az ítélet indoklása a vádirat helyesírási hibáit is átvette. "Az akta, azaz a nyomozati anyag megy együtt a vádirattal, a bíró mindent lát és mindent meg kell tanulnia már azelőtt, hogy kitűzi az első tárgyalási napot. Eleve van tehát egy prekoncepciója, kell is lennie" - mondja Hack Péter büntetőjogász, egykori szabad demokrata országgyűlési képviselő, aki maga is részt vett a '98-as reform előkészítésében. A kényelmi szempontokon - ami le van írva, azzal könynyebb dolgozni - a jó bírók persze igyekszenek túllépni; kérdés, mennyire sikerül.
A nagy téttel járó, élénk közfigyelem előtt zajló perekben - a Tocsik-, a Postabank- vagy az Energol-ügyben - úgy tűnik, sikerült: sokszor született a vádnál enyhébb ítélet vagy keletkezett olyan ellentmondás az első- és másodfokú döntés között, hogy felülvizsgálatra vagy éppen új eljárásra került az egész. Ennek több oka van: az egyik, hogy mire az igazságszolgáltatás tanult volna az egyik nagy horderejű, bonyolult ügyben elkövetett hibáiból, már a nyakán is volt egy másik hasonló nehézségű, de gazdasági tartalmát tekintve különböző ügy. Vagy a vádiratot nem találta megalapozottnak a bíróság, esetleg konkrét ügyleteket hiányolt - ez történt a Postabank-ügyben elsőfokon, ahol végig azt kifogásolta, miért tette az ügyészség vád tárgyává a bank üzletpolitikáját. Ez utóbbira a válasz részben a kontinentális jogban, így a nálunk is általánosan érvényes officialitás elvében keresendő, miszerint hivatalból az összes körülményt fel kell deríteni egy-egy ügyben. S bár a nagy ügyeknél is hamar kiviláglik a lényeg, a "mindent felderíteni" igénye miatt a perek idővel kezelhetetlenné és áttekinthetetlenné válnak. "Jogi formalizmus uralkodik a lényeglátás, a relevancia felismerése helyett. Ebben nőttünk fel, így szocializálódtunk" - panaszkodik az egyik budapesti sztárügyvéd. A jogszabályok követése, szó szerinti értelmezése és a mögéjük bújás kényelmes és kifizetődő magatartás a kényes ügyekben. Ugyanakkor a bíró a tényállás tekintetében kötve van a vádirathoz, csak az abban megfogalmazott vádakról dönthet, másban nem. Igaz, a tények jogi minősítését tekintve szabad keze van, ám a bírók idehaza - a perstatisztikák szerint - ezzel igen ritkán élnek.
A rendőrség és a szakértők
A bíróság tehát hozott anyagból dolgozik: a rendőrség pedig, ahogy egyik forrásunk fogalmazott, "már régen megtanulta, hogy csak abból lesz a baj, ha valami megtörténik. Ha valami nem történik meg, abból sosincs baj". Ha nem sikerül valamit megalapozottan bizonyítani, és arra meggyőző vádat felépíteni, akkor a bíróság csak széttárhatja a kezét, és kellő bizonyítékok hiányában felmenti az elkövetőket: olyanért nem tud senkit elítélni, amivel nem is vádolták meg. Ez elhangzott mind a Postabank-, mind az Energol-ügy elsőfokú ítéletének indoklásakor.
Elvben és a törvény szerint persze a nyomozás és a tárgyalás egymásra épül. Ám a valóságban a nyomozás során szinte minden eldől. A külső szemlélőnek gyakran tűnik úgy, hogy az ügyek irracionálisan sokáig húzódnak - miközben az új Be. pontos határidőt rögzít: a gyanúsítástól számítva két éve van a rendőrségnek a nyomozásra. Ebből következően többnyire jó ideje zajlik már az eljárás, mire meggyanúsítanak valakit; hiszen így később kezd el ketyegni az óra. A rendőrök azért is szeretik az ismeretlen tettes elleni feljelentéseket, mert ha ők gyanúsítanak meg valakit, akkor az eredményes felderítésnek számít, és javítja a statisztikát - márpedig a rendőri vezetők mindig nagy figyelmet fordítanak a számokra.
Nem kis gondot okoz az is, hogy a rendőrség egyszerűen felkészületlen az ilyen szövevényes ügyek felderítésére. A büntetőügyek valódi döntőbírái ezért gyakran az igazságügyi szakértők lesznek. Ráadásul a jelenlegi szabályozás szerint ha tudja is a rendőr, hogy átment az áldozat szívén a kés, ez csak akkor bizonyított és hivatalos, ha a szakértő is megállapította. Ez fokozottan érvényes a gazdasági büntetőügyekre. Ha a szakértő egy tranzakciót jóhiszeműen ítél meg, akkor a hatóság is úgy tesz. Az elmúlt közel két évtized nagy gazdasági bűnügyeiben ugyanaz a néhány ember fordult meg könyv- vagy adószakértőként úgy a nyomozati, mint a bírósági szakban. Őket az igazságügyi tárca csaknem 800 fős listájáról válogatják, óradíjuk, amiket rendeletek szabályoznak, jóval a piaci ár alatti. A szakértő csak arra válaszol, amit kérdeznek tőle, a rendőrök pedig még azt sem mindig tudják pontosan, hogy mit kellene kérdezni. Ráadásul egy képlékeny gazdasági és jogi környezetben többnyire mindenki óvakodik az erős állítások megfogalmazásától, ha egy-egy "ügyes" gazdasági húzást véleményez. Bár volt olyan könyvszakértő, akit az ügyészség megvádolt azzal, hogy megvesztegették, ő azt állította, hogy csak a törvénynek megfelelően értelmezte a feladatát, s neki nem a vád alátámasztása a feladata. "Bizonyítson az ügyészség" - mondja, és hozzáteszi: több kirakatper alanya köszönte meg neki, hogy szakértői véleménye "kurva korrekt" volt. A szakértők mindenhatóságáról az egyik ügyvéd tömören így nyilatkozott: "Ha egyszer a szakértő azt mondja valakiről, hogy az illető halálos beteg, s nem tud megjelenni a tárgyaláson, akkor az illető akkor is halálos beteg, ha közben Hawaiin nyaral bronzbarnára sülve."
A nagy ügyekben a rendőrség munkáját kifejezetten béníthatja a kiemelt figyelem is: ha a nyomozó nem a bizonyítékokat akarja összeszedni, hanem állandóan felfelé sandít, és az elvárásokat latolgatja, akkor bizonyosan torzul a folyamat. Ahogy egy volt igazságügyminiszter forrásunk fogalmazott: "Amikor egy megbeszélésre hívják a nyomozást vezető rendőrt, ahol ott ül a belügyminiszter, az igazságügy-miniszter és a legfőbb ügyész, s azt kérdezik, miért nincs meg az elkövető, hát tuti, hogy másnapra meglesz." Legfeljebb nem az igazi.
A rendőrség munkáját ma már a szervezeten belülről is rengeteg kritika éri: sokan túlságosan átpolitizáltnak tartják, s azt mondják, a vezetők kiválasztásánál régóta nem a szakmai erények, hanem a lojalitás a legfőbb érték. Az összes nagy gazdasági ügyet testközelből ismerő, magas rangú rendőr forrásunk azt állítja, hogy a helyzet az utóbbi öt évben fordult ennyire rosszra, "a Tocsik-ügy idején kevésbé aggódtunk, hogy mi lesz a nyomozás politikai következménye". Bár olyan szereplőt, aki - akár csak nevek említése nélkül is - konkrét és közvetlen politikai befolyásolást említett volna, sem a rendőrségnél, sem az ügyészségnél nemigen találni, kérdés, hogy mit tekintünk politikai beavatkozásnak. Egy-egy informális beszélgetés, az, hogy egy-egy ügyet kire szignálnak az ügyészségen, a kimondatlanul éreztetett elvárások szerepet játszhatnak egy-egy ügy elakadásában. Ráadásul a rendőrségre az informális módokon túl is lehet nyomást gyakorolni, mégpedig a törvényes ügyészi felügyelettel. Az ügyész nem köteles indokolni az utasításait a rendőröknek, és az ügyészségen belül is ugyanez a helyzet: a felettes ügyész egy ügyben magyarázat nélkül rendelhet el újabb kört, vagy zárhatja le azt.
*
Pedig ha - tegyük fel jóhiszeműen - a magyar igazságszolgáltatásnak ezt a részét nem is torzítja el végletesen az illegitim politikai intervenció, a látszat sokszor éppen ez. Hisz még azokban az ügyekben is, ahol marasztaló ítélet született, a folyamat egyetlen szereplője - sem a rendőrség, sem az ügyészség, sem a bíróság - sem szentelt különösebb figyelmet annak a politikai környezetnek, amelyben a károkozás megtörténhetett. Ezek az esetek épp elég közvetett kárt (azt is) okoznak a magyar gazdaságnak: apasztják például a gazdaság szereplőinek egymásba és a gazdasági szabályozás intézményeibe vetett bizalmát. Már ez sem jó hír. De ha ennek az országnak a lakóiban végleg meggyökerezik az a meggyőződés - még akkor is, ha nagyrészt alaptalan, és ha a gazdaság legnagyobb része tisztességesen, büntetőjogba nem ütközően és nem politikai alapon működik -, hogy itt minden jó helyre bekötött, gazdag gazember megúszhatja, akkor a politikai intézményrendszer is szétmállhat a kezünk között.
A cikkben szereplő információk egy Mong Attilával közösen jegyzett könyv részei, amely a tervek szerint idén jelenik meg Az ártatlanok kora címmel, a Helikon-Heti Válasz Kiadó gondozásában.
