Csoóri Sándor
Sáros a szívünk
Kiss Ferenc temetésén
Ferenc, te most a földbe mész,
mi pedig haza.
Sáros a cipőnk,
sáros a szívünk,
de sajogva hallgatjuk még,
ahogy a fiad
hegedül neked utoljára.
Derékig áll a sírban!
Most aztán beláthatod, vitézlő barátom,
hogy életedben először
rossz helyre jöttél:
sok itt körülötted a sírkő, a kereszt,
a megaszalódott, dicső homok,
sok az összeillesztett sarkú csontváz,
de sehol egy gémeskút,
egy nyikorgó, horpadt bádogvödör,
amelyből meghajszolt lovainkkal
együtt ihattunk volna legényesen.
Most gondolom el, bűnösen, későn,
hogy ez lehetett volna
a mi hajnali részegségünk,
és Kosztolányi meg kóbor násznagyunk,
akiért még egy háborúba is
elmentünk volna mind a ketten,
vőfélybotokkal, nagy ágyútűzben,
hogy Szabadkára
minden szivárvány visszatérjen,
minden szivárvány, amelyet ismerünk.
(Eredeti megjelenés: Hitel, 2008. május)
"...te most a földbe mész, / mi pedig haza" - Csoóri a temetési versek mindenkori kiábrándult alapképletével indítja a költeményét. A Sáros a szívünk mégsem búcsúvers, nem is a veszteség számbavétele, és nem is helyzetjelentés az itt maradottak állapotáról (mint Petri nagy temetési versei). Csoóri ebben a költeményben mintha ajándékot fektetne az eltávozó mellé, útravalót a sírgödörbe.
A vers nyitó szakaszában egyelőre a hegedülő fiú áll derékig a sírban. Mindez lehet akár konkrét helyzetleírás is, ám a sorejtés és a felkiáltójel riadt felismeréssé teszi. Az első strófa a temetés szomorú és ismerős jelenetét írja le. A két további versszak viszont határozott mozdulattal rugaszkodik el ettől az induló képtől. Mindkettő egyaránt a "most" szóval indít, és mindkettő a rossz most-ból igyekszik utat nyitni a lehetett volna felé. A második strófában a temetői panorámát valami fenyegető szürrealizmus színezi át: "életedben először / rossz helyre jöttél: / sok itt körülötted a sírkő, a kereszt, / a megaszalódott, dicső homok, / sok az összeillesztett sarkú csontváz". A temetői pusztaság képéhez zökkenőmentesen kapcsolódik a gémeskút, a bádogvödör, a meghajszolt lovak képe, ha úgy tetszik, egyfajta magyar mitológiáé. Ám figyeljünk föl rá, hogy e mítosz elemei mivé lesznek: elvesznek, nincsenek sehol, a hiányukkal tüntetnek, a "lehetett volna" színterévé válnak, akárcsak a "legényes" ivás-itatás autentikus gesztusa. Egyedül a temető az, ami megmaradt.
A három versszak finom súlypontáthelyezései révén a temetés színhelyétől az elveszített mitologikus téren át újabb helyszínre érkezünk. S ha tudható is, hogy a vers címzettje, Kiss Ferenc Kosztolányi kutatója volt, ez az újabb váltás - Kosztolányi mint "kóbor násznagyunk", háborúban "vőfélybotokkal, nagy ágyútűzben", a Szabadkára visszatérő szivárványok képe - ugyancsak finoman szürrealista kapcsolatokat létesít az eddigiekkel. A legfontosabb összekötő kapocs természetesen az "ez lehetett volna / a mi hajnali részegségünk" kijelentés. Kosztolányi látomását a csillagos égről és a virradatról a népies mitológia elemeivel házasítja, és ennek folytán valamiképp mind a kettő elmozdul, más ízt kap kissé.
Csoóri Sándor ezt, a "lehetett volna" távlatát helyezi útravaló ajándékként az eltávozó mellé. Valahogy mégsem a keserűség, az elszalasztott lehetőség érzése árad belőle, talán azért nem, mert ez a lehetőség a költemény világában pusztán a megidézése folytán valóra is válik. És talán ezen felül azért sem, mert rezignált és szomorú vers ugyan a Csoórié, ám ebből a rezignációból hiányzik az önsajnálat panaszszava.
Kiss Ferenc irodalomtörténész 1999-ben hunyt el. Hogy Csoóri Sándor egy korabeli verskezdeményét vette elő és dolgozta tovább, vagy a Sáros a szívünk most keletkezett-e, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy Csoóri nagy erejű időskori költészete a mai magyar líra egyik legimpozánsabb fejleménye.
