Hogy a magán-nyugdíjpénztári tagok pénzét nem engedheti el többé a kormány, az nyilvánvalónak látszik: arra a pénzre szüksége van, és nemcsak az októbertől eltérített befizetések jövendő 360 milliárdjára, hanem a már befizetett vagyonra, a 3000 milliárdra is. Különben megdől a költségvetés, adott esetben nem csupán a jövő évi, és akkor megdől a kormány gazdaságpolitikája is, vissza kéne csinálni az egykulcsos szja-t és az adócsökkentést; és akkor megdől minden, amit Orbán az elmúlt években a magyar társadalom és gazdaság kívánatos állapotáról és az oda vezető útról állított. Márpedig ez, ugye, nem fordulhat elő.
Ám a magán-nyugdíjpénztári tagok eddigi befizetéseit is megszerezni nem tűnik egyszerű operációnak. Ezek a pénzek magánemberek magánpénzei magáncégeknél, ha önként nem adják oda, a kormány további intézkedéseket, kreatív jogi és egyéb ösztönzőket lesz kénytelen bevetni. Márpedig egyelőre úgy tűnik, hogy a tagok úgy egyharmada nem adná a pénzét semmi szín alatt, a felük fontolgat, a többi nemigen érti a rendszert, és azért nem tudja, mit tegyen.
Persze nyilván mindent meg lehet oldani: például úgy, hogy a magán-nyugdíjpénztári tagokat nemcsak a dumával, a meggyőzés erejével, a pénztárakról való hazudozással próbálják jobb belátásra bírni (a komcsizás már elkezdődött), hanem erőteljesebb eszközökkel is. Az állami garancia már bejelentett megvonása az első lépés, és még mindig csak a meggyőzés része: de mi van, ha - tegyük fel - azokra, akik maradnának, kirónak valamiféle büntetést is a bizalmatlanságért? Nem akarunk ötleteket adni, de mondjuk be kéne fizetniük a megtakarításaik után 98 százalék jövedelemadót? És hogy ez ne legyen alkotmányellenes, majd beleírják az alkotmányba.
A magán-nyugdíjpénztárak vezetői nyilván mindent el fognak követni azért, hogy e társaságok ne enyésszenek el - és az eszközeik a tagok meggyőzésére nem csekélyek, az érveik nyomósak. Beadványaik és kereseteik az összes lehetséges hazai és külföldi bíróságot meg fogják járni. De lehet, eljön a pillanat, amikor a tagnak nem lesz más lehetősége, mint a forintra pontosan nyilvántartott, tíz, húsz, harminc évre előre szóló és örökölhető megtakarítását bedobni a közösbe - feladni valami homályos ígéretért cserébe, amit ráadásul már nem is a mostani kormánynak kell megtartania. Még esetleg vigasztalhatja magát avval, hogy e csekélységgel igazán méltányos neki, személy szerint is hozzájárulnia a készülő gazdasági csodához, a mindjárt beinduló elképesztő növekedéshez.
Azt az elmúlt pár hónapban jól megtanultuk, hogy a jog eszközeivel az efféle kényszerintézkedéseket megakadályozni nem lehet, hiszen a jog eszközeit a kormány tetszése szerint gyurmázza. A nyilvános ellenállításoknak sem sokáig lesz fórumuk: éppenséggel mintha a jogállam átértelmezése meg a sajtó megrendszabályozása is ezt a célt, a "gazdasági szükségállapot" olajozott bevezetését szolgálta volna. A következmények tekintetében azonban nem lennénk ilyen biztosak. A szerződések - köztük az állam és az állampolgárok között köttetett szerződések - mindkét fél általi betartásán alapuló polgári világ szétrúgását előbb-utóbb a pénztárcák és a zsebek sínylik meg; ha valakinek elveszik a pénzét, azt meg fogja érteni. A magánnyugdíjpénztárak hajótöröttjei pedig besorolnak a többi becsapott - az adócsökkenésből nem részesülők, a meg nem segített devizahitelesek, az azonnal kirúgott és kirúgható közalkalmazottak, az elüldözött nemzetközi cégek itt maradt árváinak csoportjai - mellé. Ha a csoda nem következik be, fel fogják fedezni, hogy nincsenek egyedül, és hogy más választásuk, mint ordítani, nem maradt.
