Publicisztika

Éppen egy nemzetközi konferencián ültem, valahol Európában, amikor kaptam egy SMS-t. A helyi szolgáltató értesített arról, hogy - noha "külföldön" vagyok - az általam otthon megszokott rövid hívószámokon keresztül vehetem igénybe az otthoni szolgáltatásokat. Igen, így csapódik le, ha csak piciben is, de mindenképpen a globalizáció. A sajátosan magyar utak világa elmúlt. Egy maradt csak nyitva: vissza Ázsiába. Itt, Európában maradva azonban van és lesz is levegő a nemzeti sajátosságok figyelembevételére, de csak addig a határig, amíg az nem mond ellent a közös európai és egyre inkább globális játékszabályoknak.

William Randolph Hearst, az amerikai sajtócézár többek között azzal írta be magát az újságírászati tankönyvekbe, hogy a hirdetések miatt olcsó és a kétes hitelű, de szenzációs beszámolókkal legyalult színvonalú sajtó segítségével megalkotta a műveletlen olvasóközönséget mint olyat. Az egykori nyájas olvasóból moziba járó, filléres regényeket olvasgató nyáj lett. E populista kultúrfordulat meglódította a kortársak fantáziáját: minden huszadik századi antiutópiának határozott képe volt a kommunikáció ellenőrzésében, a propagandában rejlő lehetőségekről, illetve veszélyekről. Hearst maga szolgált az Aranypolgár mintájául, hazai feldolgozásban hasonló szerepben Lópici Gáspárt vagy Pálfy G. Istvánt láthattuk: én vagyok az utca hírmondója, én irányítom a közvéleményt.

Ássanak minket derékig a földbe az első sorban egy millenniumi zászlóátadási ceremónián, ahol rövid expozéja után Nemeskürty István Kaya Ibrahimot kéri fel az ünnepi beszéd megtartására, valamint az áfa befizetésére, de egyszerűen nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy ezt az egész kisgazda-tűzijátékot valaki nagyon kavarja.

Lapzártánkkor még nem tudjuk azt, amit az olvasó lapunk kézhezvételekor már igen: hogy ki nyerte az Egyesült Államok elnökválasztását. Innen lesz a feltételes mód; az eredmények ismeretében tessék aztán majd örülni, hogy nem így lett, vagy fejvakarászásba fogni, hogy a szentségit neki, mi lesz most itt.

Amikor Körmendy-Ékes Judit, az Országos Rádió és Televízió Testület elnök asszonya a Népszabadságban azt találta nyilatkozni, hogy az internet úgy, ahogy van, leszabályozandó, a félelem jeges marka szorította össze a szíveket, szerverek rogytak féltérdre, bitek dermedtek le a kábelben, IP-csomagok vesztek el nyomtalanul, rooterek bújtak riadtan hubokhoz, a sávszélesség úgy összeszűkült, hogy egy zabszemet sem lehetett volna bele. Mindenki arra gondolt nyilván, hogy a rettegett ORTT megpróbálja maga alá gyűrni a hálót, megpróbál ráülni jól, mert a hatóság már csak ilyen, hatni akar.

Építtethet-e Torgyán József pártelnök-miniszter száz-egynéhány millióba kerülő családi házat a főváros egyik elit részén? Természetesen építtethet. Joga van-e a sajtónak firtatni a vállalkozást, ha a költségek és a két évvel ezelőtti képviselői vagyonbevallás adatai nem állnak összhangban egymással? Szolgalelkű barom lenne, ha nem tenné. Mondhatja-e Torgyán - vagy bárki más politikus -, hogy képviselői vagyonbevallásában azért hallgatta el tényleges anyagi helyzetét, mert "nem akart tipekket adni rablóknak és robbantó csoportoknak"?

Meghalt egy húszéves fiatalember. Huszonegy éves menyasszonya életéért lapzártánkkor az orvosok még küzdenek, állapota válságos. Az alábbi dolgok mindig akkor kerülnek szóba, ha valaki odavész egy-egy ilyen helyzetben. A közlekedési minisztert szállító gépkocsi balesetéről van szó most. Annak konkrétumairól és olyan általánosságokról, amiket az ilyen esetek felvetnek.

Ajól végzett munka felett érzett önelégültséggel dőltem hátra néhány hete: elkészült egy újabb írásom, amely most már tőlem elfelé gurul; önálló életre kel, ahogy a finomabb lelkek szokták mondani. Hogy mennyire önálló lett ez a lét, azon én is meglepődtem, pedig úgy általában fel vagyok készülve a körülöttünk ólálkodó furcsaságok fogadására.

"...tombol a korrupció kint, hölgyeim és uraim, valamit tennünk kell ellene!" - figyelmeztette képviselőtársait tavaly júniusban, egy késői órán a parlamentben egy fáradhatatlan kisgazda képviselő, bizonyos Székely Zoltán. A vita a közbeszerzési törvényhez fűzött módosító javaslatról folyt, amely egy parlamenti vizsgálóbizottság felállítását célozta, úgymond a közbeszerzési eljárások során tapasztalható korrupciós ügyek kivizsgálására. Az előterjesztő (Székely Zoltán, FKGP) már májusi expozéjában leoldozta szájának rozsdás pallosát: a képben, amit a közbeszerzések során gazdát cserélő évi 400 milliárd forint sorsáról mérsékelten szabatos magyarsággal felskiccelt, fondorlatos önkormányzati hivatalnokok már-már sátáni ügyességgel vetik be trükkjeiket és "jól kialakult eljárási rendszereiket", hogy (például) csatornaépítéseiket a nyilvánosságtól elzárva, kenőpénzek és mutyizások és zsarolások fertelmes bűzében intézzék. És mindeközben, fogalmazta Székely, "tényleges ellenőrzés alá nem esnek"!

Már nincs két hetünk sem, hogy megnézzük a Szépművészeti Múzeumban és a Nemzeti Galériában azt a tíz festményt, köztük El Greco, van Dyck, Lucas Cranach és Courbet egy-egy és Munkácsy két alkotását, melyeket a Fővárosi Bíróság első fokú döntése értelmében 15 napon belül vissza kell adni jogos tulajdonosuknak, Martha Nierenberg amerikai-magyar állampolgárnak, Herzog Mór Lipót báró unokájának. Ha a magyar államot képviselő Kincstári Vagyoni Igazgatóság fellebbez, még folytatódhat a per, meg különben is, védett képek ezek, nem lehet csak úgy kisétálni velük az országból, tehát lehet, hogy többször 15 nap lesz az. Ám ha az állam veszít a független bíróságon, akkor valódi precedens teremtődik. Ismét magántulajdonba kerülhetnek valaha magántulajdonú műkincsek, melyekre mindig szívesen tette rá kezét az állam (a világhírű Herzog-gyűjteményt a Tanácsköztársaság idején vették köztulajdonba; a horthysta zsidótörvények alapján, noha a báró keresztény volt, lefoglalták; a kincsek Eichmannék széfjeinek érintésével előbb Nyugatra, aztán a Szovjetunióba utaztak, majd kis részük visszatért a szocialista haza múzeumaiba). A kör bezárul, érvényesül a magántulajdon szentsége. Ezt kénytelen elfogadni az is, aki úgy érzi, az állam a nemzet érdekében próbálná megtartani azt, amit közös tulajdonunknak képzeltünk, és az is, akit amúgy nem érdekel a képzőművészet, de most reflexszerűen rákezdene, hogy már megint a zsidók járnak jól.

Mádl Ferenc bensőséges birtokos esetével augusztus 20-án valamennyiőnk atyjává avatta a római parókust, Karol Wojtyla plébános urat. Az össznépi ellágyulás csillagszóró előtti pillanataiban felcsendülő elnöki bizonyságtétel nemcsak azt szignalizálta, milyen világlátásuk is van a kormányrudat kézben tartó hölgyeknek és uraknak egyházak-vallás-országvezetés kérdéseiben, de legalább ilyen egyértelműséggel jelezte azt is, hogy paradicsomi ravaszsággal számítanak hatalmuk fenntartásában a transzcendencia és a szentség közelségének megtapasztalásában közreműködő szakrális iparosokra.

Volt már egy ehhez hasonló eset, ha emlékszünk rá. Akkor néhány ambiciózus médiaszemélyiség, köztük a TV 2 tótumfaktuma, meg törekvő ifjú írók a Nyugatot akarták volna újragründolni, irodalmi folyóiratként. A dolog végül is nem jött össze, maradjunk annyiban, hogy az irodalmi lappiac telített, a többit pedig, hogy például a Nyugat nevének kisajátítása mennyire sértett volna szerzői jogi szabályokat (semennyire), és mennyire sértette volna a jó ízlést (mérsékelten), borítsa a feledés homálya. De azok, akik e prozséban mozogtak volna, legalább a saját pénzüknek vertek volna a fenekére. És nem ez az egyetlen ok, ami miatt a Miniszterelnöki Hivatal ama ötlete, miszerint Válasz néven és kormánypénzen hetilapot kéne indítani, különbözik az új Nyugatról szőtt elképzelésektől.

Az alábbiakban szereplő embereknek és cégeknek természetesen semmi közük sincs a legnagyobb kormánypárthoz és a párt vezetőihez; és téved az is, aki netán arra a következtetésre jut cikkünk végén, hogy azon férfiak közös története, akik közül néhányat a közvélemény a "Fidesz" hangsorral azonosít, leírható néhány gazdasági bűncselekménysorozat, illetve az e bűnök eltussolására tett kísérletek történeteként is.