Mert hogy itt, Ká-Európában is másképp lesz valami, ha a republikánus George W. Bush fut be ott, az valószínűnek tűnik. Bush (aki saját bevallása szerint életében összesen háromszor járt külföldön) és csapata ugyanis a kampány során nyilvánvalóvá tették, hogy másfajta külpolitikát óhajtanak folytatni, mint azt Clinton tette az elmúlt néhány évben. Kevésbé aktívat, elszigetelődőt, kevésbé ambiciózusat. Olcsóbbat.
Innen nézve: önzőt, beszarit, platfuszosat.
Az 1992-es kampányban Bill Clinton hasonló izolacionista sódert nyomott, amihez elnökként is tartotta magát egy darabig. Ennek Kelet-Európában szépen meg is lett az eredménye. A kelet-európai országok NATO-csatlakozása a horizonttal együtt távolodott, az európai nagyhatalmak a volt Jugoszláviát egymás bosszantására használták, miközben a szerbek és a horvátok Boszniát gyilkolták, és egyáltalán, térségünk lendületes tempóban haladt a totális káosz felé. A kurzus valamikor 1995 elején kezdhetett el megváltozni, nagyjából akkor, amikor az Egyesült Államok a jugoszláv konfliktusban aktívan támogatni kezdte a horvátokat és a bosnyákokat. A folyamat - melynek emblematikus figurája a robusztusan beavatkozáspárti Richard Holbrooke volt - logikus következménye Dayton, később Jugoszlávia bombázása, még később a belgrádi októberi forradalom lett. De a demokrata adminisztráció bábáskodott például a román-magyar alapszerződés megszületésekor; és Washingtonból jött a végső, döntő lökés Magyarország, Csehország és Lengyelország NATO-tagságához is. Megannyi fényes siker. A legtöbb, ami elérhető volt az elmúlt négy-öt évben.
Ehhez képest W. kivonná az amerikai csapatokat a Balkánról, és nem bővítené tovább a NATO-t sem. Pedig nem lenne jó megint megtapasztalni, milyen az, amikor a kelet-európai nemzetek magukra maradnak egymással. A saját kormányaikról már nem is beszélve.
