Hammer Ferenc: Buták és szomorúak (Szegények a médiában)

publikálva
2000/45. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

William Randolph Hearst, az amerikai sajtócézár többek között azzal írta be magát az újságírászati tankönyvekbe, hogy a hirdetések miatt olcsó és a kétes hitelű, de szenzációs beszámolókkal legyalult színvonalú sajtó segítségével megalkotta a műveletlen olvasóközönséget mint olyat. Az egykori nyájas olvasóból moziba járó, filléres regényeket olvasgató nyáj lett. E populista kultúrfordulat meglódította a kortársak fantáziáját: minden huszadik századi antiutópiának határozott képe volt a kommunikáció ellenőrzésében, a propagandában rejlő lehetőségekről, illetve veszélyekről. Hearst maga szolgált az Aranypolgár mintájául, hazai feldolgozásban hasonló szerepben Lópici Gáspárt vagy Pálfy G. Istvánt láthattuk: én vagyok az utca hírmondója, én irányítom a közvéleményt.

William Randolph Hearst, az amerikai sajtócézár többek között azzal írta be magát az újságírászati tankönyvekbe, hogy a hirdetések miatt olcsó és a kétes hitelű, de szenzációs beszámolókkal legyalult színvonalú sajtó segítségével megalkotta a műveletlen olvasóközönséget mint olyat. Az egykori nyájas olvasóból moziba járó, filléres regényeket olvasgató nyáj lett. E populista kultúrfordulat meglódította a kortársak fantáziáját: minden huszadik századi antiutópiának határozott képe volt a kommunikáció ellenőrzésében, a propagandában rejlő lehetőségekről, illetve veszélyekről. Hearst maga szolgált az Aranypolgár mintájául, hazai feldolgozásban hasonló szerepben Lópici Gáspárt vagy Pálfy G. Istvánt láthattuk: én vagyok az utca hírmondója, én irányítom a közvéleményt.

Ez persze mind a múlté. Olyan kvázidemokráciákban, mint amilyen a miénk, még múlhat ugyan valami azon, hogy a gazdasági, illetve politikai elitek képesek-e bábszínházasdit csinálni a független médiából, ám itt most arról beszélünk, hogy egy különben független, professzionális és/azaz etikus média milyen szerepet játszik abban a meghatározott folyamatban, amelyben a dolgok társadalmilag alkotott jelentései döntik el, hogy valakinek van-e pénze, vagy hogy kit fognak az emberek "marginalizáltnak" vagy "lecsúszottnak" tartani.

Talán nem árt itt egy példa.

A kilencvenes évek elején volt egy ifjúsági műsor a szegénységről az MTV 1-en, amiben többek között 6-10 éves kisiskolásokat kérdeztek arról, hogy mit tesz szegénynek lenni. A gyerekek beszéltek lakáskörülményekről, öltözködésről, ételekről, aztán jött egy kislány, aki ezt mondta: "Milyenek a szegények? Hát... a szegények buták és szomorúak." Ez a vélemény szerintem túl elemi és meseszerű ahhoz, hogy azt feltételezzük, a kislány egy felnőtt szavait ismételte volna meg. Valószínűleg a hírek, a dokumentarisztikus műsorok, esetleg mozifilmek vagy mesék megjelenítési stílusából szűrte le ezt az üzenetet. Nincs kétségem afelől, hogy azok az újságírók, szerkesztők, producerek és operatőrök, akiknek a keze nyomát viselték a kislány által látott (főleg) televíziós szövegek, jó okkal vannak meggyőződve műveik szakmai és erkölcsi kvalitásait illetően. Ezek a szakemberek azt tették, amit a szakma nagy öregjeitől láttak, illetve amit jó médiaiskolákban tanultak: "Ábrázold és elemezd a problémát az egyéni emberi sorson keresztül. Legyél megértő és korrekt. Tiszteld azt, akit ábrázolsz. Jó esetben így sikerül egy tisztességes munkával informálnod és nevelned a nézőt ezzel a nehéz és ellentmondásos kérdéssel kapcsolatban." És a felkészült (televíziós) újságíró így is tesz.

De akkor mitől lesznek a szegények buták és szomorúak?

Már az elején gyanút foghat az ember, ha nekiáll utánanézni ennek a dolognak. Ugyanis felmerülhet a kérdés: ha oly nagy egyetértés van a társadalomtudományokban a szimbólumok társadalmi termelésének a társadalmi rétegződésben betöltött szerepével kapcsolatban (kulturális tőke, szimbolikus tőke, a tudás hatalom stb.), akkor mi az oka annak, hogy a szegénység, illetve a szegények médiareprezentációját firtató kutatások száma eltörpül a televíziós szövegek (illetve előállításuk folymatában felismerhető) nemi és/vagy bőrszínnel kapcsolatos előítéleteit, elfogultságait és sztereotípiáit firtató kutatások, illetve könyvek regimentje mellett? Ez annál is furcsább, mert egyfelől nem szokás vitatni a hatalmi és a jövedelmi-vagyoni struktúrák közötti összefüggéseket, másfelől pedig a hatalom és a szavak közötti intim összefüggések szintén minden kultúra alapvető építőkövei közé tartoznak. (Szerintem a tabu fogalma nélkül nem is lehet beszélni.) Nem kizárólag természeti népek alkalmaznak varázsszavakat, ráolvasásokat, tabukat, azaz nyelvi eszközöket, amelyek segítségével megváltoztathatják a világot, vagy megóvhatják azt a változásoktól (itt például csak Jaksity kolléga egotripes munkásságára utalnék a tőzsdefolklór tárgyában). Minden további nyelvfilozófiai szofisztika helyett itt most csak arra kívánnék utalni, hogy Görögországban járva a városszerte látható METAFORA feliratok egyszerűen csak ezt jelentik: szállítás (vö.: Volán, Tefu). Ugyanakkor a modern társadalmakban zsebre menő kérdés, hogy ki hogyan képes szavaival, arckifejezésével, testtartásával és egyéb nyelveken megjeleníteni azt a tudást, ami alapján bízvást tarthat igényt e tudás, tapasztalat és hatalom anyagi elismerésére.

Nem kell nyelvésznek vagy szociológusnak lenni ahhoz, hogy belássuk: közvetlenül a szegények bőrére megy az, hogy miként beszél róluk a többi ember (vagy saját maguk magukról), és hogy ezt a sok (vagy éppenséggel kevés) beszédet hogyan befolyásolja, közvetíti és alkotja meg a média. Már az is fontos alapproblémája e kérdésnek, hogy eleve sokkal többet tudunk a szegényekről, mint a gazdagokról (Anthony Giddens írja, hogy egy brit milliomoskutatást csak már elhunyt mágnások mintáján tudták elvégezni). A statisztika nevű szaktudomány politikumáról azt szokás megjegyezni ebben a kontextusban, hogy jóllehet e tudomány a saját kérdésfeltevésének keretein belül pontos válaszokat adhat a saját maga által megfogalmazott kérdésekre, ám maga az a tény, hogy a szegénységet számokkal mérhetőnek véljük - amellett persze, hogy bizonyára használható adatokat kaphatunk így -, azt implikálja, hogy a szegénység az élet azon jelenségeinek oka vagy eredője, amelyeket meg lehet mérni számokkal. A módszertani problémákra e helyütt csak egy példával utalnék. Egy "gazdagkutatás" során úgy próbálták mérni a vizsgált csoport kapcsolattőkéjét, hogy azt vizsgálták, a csoport tagjai mennyi idő alatt tudnának szükség esetén X millió forintot összegyűjteni. Ha valaki ezt szellemes, ám mérsékelten egzakt módszernek vélné, úgy próbálja elképzelni azt, vajon hogyan lehetne mérni a szociális vagy kapcsolattőke hiányát, vagy éppenséggel a számkivetettséget.

A 80-as, 90-es években a szegénységről, illetve a szegényekről szóló közbeszédek külföldi kutatásai során felmerült az igény arra, hogy a társadalom kissé megválogathatná netán a szavait akkor, amikor olyan szavakat használ, mint "kirekesztettek", "marginalizáltak", "lecsúszottak", "deviánsok", ugyanis ekkor - Robert Castel francia szociálpolitika-kutató érvelése szerint - a társadalom befejezett tényként fogadja el a bizonytalanságot és a sebezhetőséget (ahonnan "nincs visszaút"), és az efféle "valóságbetonozó" kifejezések maximum arra jók, hogy a szorongó középosztályt némileg megnyugtassák. A szegénységgel kapcsolatos közbeszéd jelenlegi formájában azt is eredményezi, hogy önbeteljesítő jóslatként, gonosz varázsszóként ("Szezám, zárulj!"), avagy "cselekvő" beszédként erősíti, kétségbevonhatatlanabbá, valóságosabbá teszi a szűkös helyzet valóságát, ami lelkierővel, kitartással, szerencsével vagy reménykedéssel esetleg még megváltoztatható lett volna.

A szegénységgel foglalkozó sajtóproduktumok külföldi elemzése során érdekes feszültség figyelhető meg az újságírószakma és a médiakutatók között. A fent említett őszinte és jó szándékú újságírói krédó ugyanis (az egyéni sorsról és a személyes történetről stb.) több kutatás egybehangzó véleménye szerint azzal a szerencsétlen következménnyel jár, hogy a műsor keltette együttérzést jóval meghaladja az az elképzelés, miszerint a szegénység oka a szegény sorban élők bizonyos emberi tulajdonságaiban keresendő. A szegénység jó szándékú, az egyéni élettörténetre összpontosító bemutatása adott esetben a műsorkészítők szándékainak pontosan az ellenkezőjét is eredményezheti, amikor is a műsor következtében a nézőben az a hit erősödik meg, hogy a szegények problémája csak legyen az ő gondjuk, neki ugyan semmi köze hozzá.

És mindeddig még nem is beszéltünk másról, mint tiszteletre méltó szakmai és erkölcsi elveken nyugvó, ám adott esetben szerencsétlen következményekkel járó sajtómegnyilvánulásokról. Csakhogy a szegénységgel foglalkozó műsorok, cikkek gyakran nem állnak másból, mint beszámolókból arról, hogy hírességek (vagy azok házastársai) látogatást tesznek a "túlsó parton", ahol rendszerint a "jó" szegények fogadják őket. Utóbbiaknak - Matthew Hills angol médiakutató szerint - az a "funkciójuk", hogy a "segítségre érdemes szegények", a "segítség helyes használata" elképzeléseinek ébrentartásával erősítsék a szegénység individualisztikus, a szegénységért a szegényeket hibáztató elgondolásokat. Az olyan televíziós programokról pedig itt most szólni sem kívánunk, amelyek szegény emberek (többnyire hajléktalanok) esetlegesen szélsőséges élethelyzeteinek aprólékos, nagy felbontású, gyakori ismétlésekkel, lassításokkal és kimerevítésekkel felszaftosított bemutatása révén nem tesznek mást, mint a régi idők "mutatványosai", akik vásári látványosságként mutogatták a (tulajdonukat képező) torzszülötteket.

A szegénység médiaábrázolásával kapcsolatban az a tény már önmagában is problematikus, hogy e műsorok (kis túlzással) gyakran mit sem különböznek a XIX. századi gyarmati expedíciók krónikásainak etnocentrikus antropológiai munkásságától, amikor az "objektív" jegyzetkészítő és rajzoló (képek!) az otthon maradt nyugati közönség "tekintetét" magával hozva osztályozta, értékelte és írta le a "vadakat". A "szociálisan érzékeny" kamera ugyanígy elviszi az együtt- érző, sóhajtozó és hüledező középosztály "szemét" a szegények jellemző előfordulási helyére, a putriba, a hajléktalanszállóra stb. (apropó, látott már valaki hajléktalant tévéstúdióban?), ahol a szegények a rájuk jellemző dolgokat afféle skanzen-személyzetként teljesítik: mutatnak egy-két érdekes tárgyat, elővezetnek néhány sajátos helyi szokást, és eldarálják obligát szenvedéstörténeteiket. A végén rendre valami melodramatikus farkinca következik, aztán jöhet a "maradjanak velünk". Ez a (némileg gonoszul átrajzolt) médiastratégia figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a média világa fokozottan rezonál azzal, amit az emberi méltósághoz való jognak szokás nevezni. A mediatizált méltóság alapvető emberi jog, ugyanis a (televíziós) kép hatalmának korában valaki(k) megalázása a képernyőn olyan következménnyel járhat, amit valószínűleg nem is vagyunk képesek teljes jelentőségében felfogni. A televíziós kép sajátos természete (egyidejű közelség és távolság, szinkronitás, megszakítottság, töredezettség stb.) miatt "elektromos viharba" kerülhetnek a klasszikus civilizációk olyan értékei, mint a másik ember személyként, morális lényként való észlelése, az együttérzés vagy a felelősség.

És akkor egy idő után tényleg nem lehet majd eldönteni, hogy a tévé bambulása közben pontosan ki is néz kit.

publikálva
2000/45. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk