Nem kell magyarázni, miért tört ki a pánik a valódi szólásszabadsághoz szokott internetezők között.
Az Országos Rádió és Televízió Testületről mindenkinek a Panaszbizottság nevű, kétes szerepű entitás ugorhat be a maga szánalmas, ám annál komolyabban művelt kutyakomédiáival, amelyekben kormány- vagy más pártok számára kényelmetlen műsorvezetőknek próbál kokikat osztogatni, mondjuk általa helytelennek ítélt jelzők okán, míg simán eltűr egy kis zsidózást, cigányozást, egyéb alkotmányellenes gusztustalanságot másutt. Erősen korlátozott sallerjoggal fölhatalmazott sóhivatal, amely teljes erkölcsi (he-he) és politikai (ha-ha) súlyával áll frusztrált akciónyugdíjasok vagy ideggyenge házmesterek följelentései mögé, a sajtószabadság nevében, ugye, míg nyugodt szívvel, mosolyogva (már amennyire egy hivatalnak van szíve meg mosolya) asszisztál nagyszabású törvénysértéshez és/vagy korrupcióhoz (lásd TV 3).
Az ORTT nem a média pártatlanságára hivatott ügyelni, hanem az aránylag kiegyensúlyozott pártosságra. (Valami olyasmire, amit Antall József-i médiafelfogásnak nevezhetnénk, miszerint a sajtónak minden egyes sorában, mozdulatában a választásokon elért eredményeket, vagyis az aktuális politikai erőviszonyokat kellene megjelenítenie.) És ez a felfogás talán egyik politikai párttól, egyik meghatározó politikustól sem áll távol, mint ahogy az internet szabályozása sem csupán a fideszeseknek jutott eszükbe: néhány hónappal ezelőtt érdekes módon a Magyar Szocialista Párt köreiből röppent föl az internet ORTT-sítésének ötlete. Lendvai Ildikó akkori nyilatkozata legalább annyira homályos és látványosan inadekvát volt, mint Körmendy-Ékesé, igaz, ő legalább nem keménykedett, nem volt arrogáns, de neki nem is volt mire. (Az arrogancia már csak az épp hatalmon lévők kiváltsága, ugye.)
Az ORTT nevének hallatán tehát joggal rémültek halálra a netesek, mindazok, akik a legszabadabb magyar média sorsáért aggódnak, és azok is, akik az épp most alakulgató internetes gazdaságért.
A legszabadabbnál álljunk meg néhány szóra. Hál´ istennek a net legalapvetőbb (szinte: technikailag belekódolt) és legglobálisabb tulajdonsága, hogy a valódi szólásszabadságot sokkal inkább képes kiteljesíteni, mint bármely más technológia (média). E tulajdonságát nem nagyon szívlelik némely politikusok, de ellene nem nagyon tehetnek semmit sem, legalábbis normálisabb helyeken nem. Különösen kényes bír lenni ez a szabadságkérdés a sajátos hazai sajtóállapotok közepette. A magyar internet valóban sokkal szabadabb, mint akár a nyomtatott, akár az elektronikus sajtó, amely, ugye, aktívan politizálva lavíroz a különböző kormányzatok médiakiegyensúlyozásai, költséglefaragásai, irányított hirdetései, egyebei között. Az off-line médiában szinte minden pillanatban tapasztalható valamiféle politikai nyomás valamerről. A hálózaton viszont még egyáltalán nem érződik a kisszerű nagypolitika bűze, nyomás nincsen. Talán ez az egyetlen haszna annak, hogy politikusaink be vannak oltva számítógép és internet ellen.
A magyar piacnak ráadásul van néhány olyan sajátossága, amelyről ha tudnának az egyensúlyozni, ORTT-zni, így-úgy befolyásolni vágyó pártemberek, még inkább ráfeküdnének a témára. A legnagyobb magyar internetes tartalomszolgáltatók ugyanis - némiképp eltérően a nemzetközi példáktól - részben-egészben újságszerű, hírlapszerű (akár politikai hírlapszerű) képződmények (is), a legnagyobb napilapokkal összemérhető olvasótáborral, szerkesztőséggel. Nem nehéz elképzelni, hogy ezek a dinamikusan növekvő médiavállalkozások milyen jelentősek lesznek már másfél év múlva, a következő választás idején.
Szóval: a pánik az ORTT szó hallatán tört ki, holott maga Körmendy-Ékes Judit egyetlen szóval sem állította, hogy az ORTT alá szeretné besöpörni az új médiát. Igazából nem mondott semmit se, csak annyit, hogy szabályozni kell. Lene. (Közénk is lövethetett volna.)
Az egész ügyben inkább az ezúttal Körmendy-Ékes által performált politikusi gesztussorozat a riasztó. A stílus, az egész akció forgatókönyve, amely kábé olyan, mintha Koltay Gábor és Bud Spencer együtt rendeznének egy Monty Python szkeccset: rövid, komolytalan, abszurd, de patetikus. Az elnök asszony az Internet Hungary 2000 konferenciára időzített Népszabadság-interjúban üzent. (Nagyszerű példa a politikusainknak abszolúte megfelelő, kissé kádárizmus-ízű médiaműködésre: a sajtó recsegő megafon, a politikus olykor belekiabál.) Azt üzente, kábé, hogy nem tetszik neki ez az egész nyavalya, ez a szabados izé, ez a nagy klikkelgetés meg szörfölés meg pornó és a többi és a többi, és ezzel gyorsan kezdeni kellene valamit. Hogy konkrétan mit, vagy körülbelül hogyan, az nem derült ki, nem is derülhetett, hiszen az elnök asszony egészen nyilvánvalóan nem mélyült el annyira a témában, hogy bármi lényegbevágó állítást tehessen. Annyit lehetett még föltételezni, hogy ha van valamiféle szabályozási elképzelés, akkor az nyilván összefügg a félelmetes ORTT-vel, hiszen ennek a testületnek elnök asszonya érzi magát kompetensnek valamiért.
Az interjú megjelenése napján az elnök asszony föllépett a konferencián, nyomában hirtelen föltűnt a kormányzati politikusok hű kísérője, a tévéhíradó, amely addig jóformán semmilyen érdeklődést nem tanúsított a legnagyobb hazai internetes szakmai összejövetel iránt. Az ORTT-elnök aztán meglepődött nagyon, mert a konferencián egy csomó (miatta) ideges, ellenséges emberrel találta szembe magát. És ki is lett osztva rendesen, kerekedett látványos sajtóvita, az elnöknő rutinosan nyilatkozgatott a semmiről, és egyre hátrált, másnap az RTL híradójában már arról beszélt, hogy maguk a tartalomszolgáltatók is leszabályozhatnák ezt az egész hóbelevancot, neki mindegy, a lényeg, hogy szabályozva legyen.
Nyugi: lesz. Sőt: van.
*
Körmendy-Ékes a már emlegetett Népszabadság-interjúban saját maga válaszolta meg, hogy miért nincsen szükség kormányzati vagy ORTT-s (majdnem ugyanaz) szabályozásra: az elnök asszony ugyanis éppen arról beszélt, hogy az internet egyáltalán nem törvények fölött álló, misztikus valami, hanem nagyon is jól szabályozható (ha úgy tetszik) a nem virtuális világra alkotott törvények alapján. Erre rájöttek majd mindenütt, ahol az új média, az új gazdaság már nemzetgazdasági kulcságazat. Nagyon úgy tűnik, hogy az úgynevezett "nemzetközi szabályozás" (amelyre Körmendy-Ékes Judit is vágyna egy picit, ha jól vettem ki a szavaiból) lehetetlen. Egy-két elvetélt internetregulázási kísérlet (emlékezhetünk a Clinton-féle első illetlenségi törvényre) után mindenütt visszavonultak a kormányok, és hagyták, hogy a jog kialakítsa saját gyakorlatát az internetes ügyek kezelésére.
Ez egyrészről roppant liberális és megnyugtató megoldásnak tűnik, másrészről nem rendez egy raklapnyi veszélyes kérdést.
Ilyen kérdés(kör) a többi között például a személyes adatok védelme vagy a szolgáltató felelőssége. (Az internetes szólásszabadság hívei szerint a szolgáltató nem tartozhat felelősséggel a szerverén elhelyezett anyagokért, mint ahogy egy nyomda sem felelős az általa legyártott könyvekért-lapokért. Ellenkező esetben ugyanis a szolgáltatók cenzori szerepkörbe kerülnének, azaz kedvük szerint szűrhetnék a tartalmat. Ez ügyben vannak nyugtalanító precedens-ítéletek Németországban és Angliában is.)
A világ normálisabbik felén az internet üzlet, nagy üzlet. A nagy pénz pedig szereti az egyenletes terepet, a kiszámítható, számára kedvezően kialakított szabályokat. És ha lehet, maga alakítja őket. Alighanem itthon is járható lenne ez az út; a vezető tartalomszolgáltatók éppen szövetséget szerveznek, egyebek közt azért, hogy konszolidálják a piacot, hogy szabályokat hozzanak létre saját maguk számára, és hogy képviselni tudják érdekeiket akár a törvényalkotási folyamatban. Arrafelé - a világ boldogabbik felén - már nem nagyon szoktak a net társadalomromboló hatásáról, pornóról, függőségről beszélni. Nyilván azért, mert tudják, miről van szó. Az internetszabályozás mint politikai műfaj pedig megmaradt olyan mélyen demokratikus mintaországoknak, mint Kína vagy Szingapúr, ahol is kívánatos a kapitalizmus szemétjét (lásd: pornó) alaposan szűrni, ne fertőzze az egészséges társadalmat.
De kérdés marad itt bőven. Más sem. Ha Körmendy-Ékes Judit nem szeretné az ORTT alá söpörni a netet, akkor mégis miért látta szükségesnek, hogy jól bekavarjon? Miért üzent? Ki találta ki, hogy neki kell üzennie? Miért pont ő? Ki küldte? Miért pont az ORTT-elnököt? Mit akarhat, aki küldte? Médiatörvényileg lehetne valahogy beügyeskedni a netet valahová? Kétharmad nélkül? (Ha akarják, megoldják ezt is.) De Körmendy-Ékes Judit nyilatkozatainak olyan tanulsága is van, amely a szabályozási ügyeket nem érinti szorosan. Az elnök asszony akciója egyelőre nem tűnik túl értelmesnek, annál inkább sorolható a kilencvenes évek tipikus politikusi megnyilvánulásai közé. Ahelyett, hogy tájékozódna, érdeklődne, érvelne, inkább rendreutasít, fenyeget, lesajnál. Például kijelenti, hogy a magyar neten nincsen színvonalas tartalom, viszont keményen megy a pornózás. (Nyilván: kormányzatilag kellene a színvonalat belevinni. Ezt már ismerjük.) Az ilyen nyilatkozatokból az tűnik ki, hogy a magyar politikai elit nagyobbik része ellenszenves, veszélyes dolognak tartja a világhálót. Hogy miért, arról könnyen lehetne egy jó kis politológiai-médiaszociológiai (vagy valami ilyesmi) esszét kerekíteni: a hagyományosan központosító, központosításra nevelt réteg szembetalálkozik egy teljesen decentralizált világgal, amely számára nemcsak hogy értelmezhetetlen, de valóban életveszélyes, hiszen ebben a világban nem működnek kommunikációs és hatalmi technikái.
És a helyzet ebből kifolyólag - micsoda is? - fatális.
A hazai internetpiac, illetve internetes kultúra egyre aggasztóbban marad le a nyugatitól vagy a környező országokétól, a XIX. századi víziókba ragadt politika pedig föl sem ismeri, hogy mennyit veszítünk, sőt szinte kizárólag ellenséges gesztusokat tesz. A politikai elit számára ellenszenves internet fejlesztése létfontosságú volna. E fejlesztéshez viszont szükség volna a politika segítségére. Magyarországon - a fejlett és közepesen fejlett világban példátlan módon - egy-másfél éve nem emelkedik érezhetően az interneteléréssel rendelkezők száma. A háló terjedése megállni látszik, képtelen áthatolni egy nagy kulturális és szociális szakadékot. Na, itt volna szükség a politikára.
Minthogy Magyarország (hagyományosan) sokkal inkább istenkirályság, semmint polgári demokrácia, minden fontos döntés tulajdonképpen egyetlen ember, az istenkirály kénye szerint alakul, az ő kérges kezében futnak össze a szálak.
Az istenkirály pedig nem internetezni, hanem focizni szeret.
A szerző újságíró, az index.hu hírigazgatója.
