A kultuszüzem nagyvállalatai és a politikai választási finalizmus közötti clandestin pettingelés küszöbönálló aktusa valószínűleg a példaértékű 1990-es egyházi törvény módosítása lesz. Az ok, hogy úgymond szektaveszély van. Ám hagyjuk ezt a kérdést. Annál inkább, mert jelentőségében eltörpül ama másik színjáték mögött, amelyben derék kormányosaink és az aposztrofált egyházak strómanjaiként is fungáló különböző rendű-rangú mamelukjaik egy ellenkező előjelű taktikát követtek. A legnagyobb csendben, a veszély- és problémaérzet minden jele nélkül vitték keresztül, hogy a politikai aranytojást keltető egyházi farm tisztviselői ne essenek az átvilágítási törvény hatálya alá. Tehették. Az egyházi szubrégiót nem kell megfélemlíteni, stallumaira nem vágyik az új hatalmi elit. E közeget egyszerűen csak prostituálni kell, tudván, hogy Konstantin óta némi kis zsebpénz ellenében (Krisztus jegyesét utcalányként képviselve a világban) bármire hajlandók.
Az Orbán csapat Rákosi elvtársat megszégyenítő bravúrral "csinál" az egyházpolitika területén egyidejűleg két dolgot: valamit és az ellenkezőjét is. Könnyfakasztó retorikával emeli egyfelől az ország elitváltó programjának mérvadó tényezői közé az egyházakat, és követ is el mindent azért, hogy választói és a "polgárok" félrevezetésével eltussolja, milyen távol állnak e struktúrák attól, hogy adott megjelenésükben megfeleljenek a nekik juttatott szerep minimális kritériumainak. A kabinet illetékesei negédes nyájassággal igyekeztek bizonygatni minden kínos pillanatban, mennyire illetéktelen lenne is az átvilágítással beleavatkozni az egyházak belügyeibe. Álláspontjukat az 1994-es ügynöktörvény hatályban tartását szolgáló minapi törvénymódosítás (2000: XCIII. tv.) során annak ellenére fenntartották, hogy az új változat kiterjesztette az eddig érintettek körét. A nem mindennapi bűvészmutatványra úgy kerülhetett sor, hogy bizonyos társadalmi szubrégiókat, így az egyházakat is egyszerűen "kifelejtettek" a bővítésből (az alkotmányosság nagyobb dicsőségére), illetve e "mellőzöttek" egyes - diszkriminatív önkényességgel kimazsolázott - csoportjainak az önkéntes átvilágítás kérését ajánlották meg nagylelkűen. Különösen elgondolkoztató e bizarr ügy akkor, ha figyelembe veszük, hogy a módosítás tartalma még a címben is megjelenik: Az "Egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről" helyett "Egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket (...)" áll. Ebben a kontextusban nemcsak azért volt kifejezetten pökhendi eljárás kihagyni az egyházakat és tisztségviselőiket, mert ép elmével senki sem képzeli azt, hogy az egyházi funkcionáriusok nem játszanak legalább olyan erős, "közvetve vagy közvetlenül" (ld. 2.§ [4/b]) kifejtett közvélemény-formáló szerepet, mint például egy "helyi terjesztésű közéleti lap olvasószerkesztője", akire mostantól kötelező az átvilágítás (ld. 2.§ [17]), hanem mindenekelőtt azért, mert a kormányzati filozófia szerint e közösségeket éppen azon a címen kell támogatni és erősíteni, hogy az ilyen szerepet, mint lényegükből és helyzetükből adódó igen fontos feladatukat, minél hatékonyabban tudják betölteni. (Azzal az antropológiai-filozófiai perverzióval természetesen nem kívánnék vitába szállni, amely az ember "lelki" dimenzióját - jó bolsevik logika szerint - sterilen elkülöníti homo politicus mivoltától, avagy úgy véli, hogy pl. akkor, amikor a magyar reformátusok világtalálkozóján Trianonról és nemzetszaporulati apokaliptikáról esik szó, vagy éppen a miniszterelnök úr igéit hallhatjuk a reformátusok nemzetmegtartó történelmi szerepéről, akkor az egyházak politikai közvéleményt nem tangáló, apolitikus, "lelki" megnyilvánulásaival van dolgunk.)
Miért nem kell tehát átvilágítani az egyházak tisztviselőit?
Mint ismeretes, az egyházak felső hierarchiájának és "zsíros" stallumainak képviselői zömükben még a rendszerváltás pillanatait követőn is bozótharcot folytattak a történelem szemétdombjára jutott szocialista rendszer mellett. A recsegő-ropogó konstrukció romkertjében - bizalmas belső megnyilatkozásainak dokumentumai szerint - szellemi tébolyultságba eső és az egyházakkal való baráti együttműködés érdekében 1985 után immár minden árat megadni javalló Miklós Imrében, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) főkomisszárjában, a mi Imrénkben, egészen regnálása utolsó órájáig egy pompás anonim keresztény kisdobosi ártatlanságban tündöklő orcáját vélték felfedezni. És mivel Imre gyermekes siránkozásai pantokrátori revelációkká átmasszírozva kerültek ki a színfalalak elé, mi több úgy, hogy azokon immár rajtuk fénylett az anonim talajmagyarra valló honfi majd összes tipológiai kenete is, az azonos lelki rezdülésekre hajlamos egyházvezérek nektárcseppek gyanánt ízlelgették az állam és egyház közötti jó kapcsolatokat nemzetpolitikai érvekkel racionalizáló helyzetelemzéseit.
Az egyházak és leginkább vezető tényezőik hősies gyávaságának és persze erkölcseiknek is hű tükre, hogy mihelyt az új érában ismét biztos bástyák mögé kerültek, megkezdték a múlt máig hangos gyalázását és önmaguk sajnáltatását korábbi keserű sorsukért.
Az ügynökhistória értékelésével foglalkozókra éppúgy jellemző, mint az egyházak 1945 utáni történetéről értekezőkre is, hogy szemhatárukat módszeresen elkerüli a háború utáni átalakulás rendszerellenes klérusa és a 70-es évektől a rezsim sziklaszilárd, lényegében bármire kész segédcsapatává züllött egyházi establishment közötti sajátos kettősség rejtélye.
Nincs itt mód és hely azoknak az okoknak az elemző vizsgálatára, amelyek következtében az egyházak elutasítóan viselkedtek a világháborút követően kialakult társadalmi-politikai struktúrák iránt. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy e tényezők között a hitvalláskényszer teológiai parancsát lelhetjük fel a legkevésbé. A korabeli egyházi oppozíció - amelyet másnak, mint fundamentális szereptévesztésnek aligha tekinthetünk - történelmi tartalma alapvetően két tényező körül kristályosodott ki. Egyike ezeknek az evidenciává lett társadalom- és kultúraszervező kiváltságok, illetve az ezzel járó anyagi és egzisztenciális pozíciók drasztikus megkérdőjeleződésének sokkhatása volt. A másik a megelőző rendszer melletti vakbuzgó elköteleződés konzekvenciái iránti érzéketlenség, és az arra való képtelenség, hogy teológiai-önismereti problémaként próbálják meg integrálni a tegnap bűneit soha nem gondolt könyörtelenséggel hirtelen számon kérő, a klerikalizmust és vallásosságot a puszta hatalompolitikai kérdés szintjére lecsupaszító diktatúra arroganciáját.
Márpedig a kommunista világteleológia nem ismert önkorlátozást a céljai eléréséhez vezető eszközök tekintetében. Mint egyéb vonatkozásban, úgy az egyházakat illetően sem volt hajlandó alternatívákban gondolkozni. Álláspontja az volt, hogy e szerveződések egyféleképpen őrizhetik csak meg átmeneti létjogosultságukat: ha és amennyiben akceptálják a fennálló rezsimet. A rendszer antiklerikális felfogását determinálta, hogy a vallást és intézményes struktúráit doktriner módon eleve idejétmúltnak és az osztályellenség fellegvárának tekintette, s legalább ennyire az, hogy az egyházak az új politikai konstrukció és hatalmi realitások iránt kevés megértést kívántak tanúsítani. A korszak egyetlen, formátummal rendelkező egyházvezetője, a református Bereczky Albert jól látta ezt. Különleges karizmatikus adottsággal érezve rá az uralkodó erők dinamikájának teológiai tartalmára, a bűnbánatban és az egyházak számára egyedül megmaradt keskeny út jelentette feltételek akceptálásában látta a feltámadás lehetséges zálogát. (A püspök személyes integritását mi sem tükrözi hívebben, mint az, hogy a közvélekedésben róla - mint egyházáruló hierokratáról - kialakult képtől eltérően hivatalának első percétől fogva a belső elhárítás egyik legszorosabban figyelt és ellenőrzött célszemélye volt. Szemben egyébként számos, máig becsben tartott úgynevezett ellenállóval és hitvallóval, akik nemritkán a rendszer ügynökeiként élték mindennapjaikat.) A hatalom brutalitásának mérséklésére irányuló Bereczky-féle koncepciót erősen megterhelték ugyan a helyzet ambiguenciái, de tartalmi helyességét az élet több vonatkozásban is igazolta. Az ügynökkérdés tekintetében is.
Különböző gyakorlati és elvi okok állnak amögött, hogy az egyházak ellenőrzésének eszközeként foglalkoztatott ügynökök köre a Rákosi-érában relatíve alacsony szinten maradt. A rövidesen elérkező aranykor iránti bizalom például nemcsak az osztályellenségek ugyancsak rapid likvidálódásának hitét foglalta magában, de azt a meggyőződést is, hogy e folyamat során a lojális elemek valóban rendszerbarát tényezőkké lényegülnek át. A társadalom meghódításának emberfeletti feladatából is adódott ugyanakkor, hogy a diktatúra bizonyos értelemben "megelégedett" a felső- és középhierarchia lojalitásának és együttműködésének biztosításával, illetve azzal, hogy az ellenőrzésre alkalmas és a testületi döntéseket mederbe terelni segítő operatív (hálózati/ügynöki) pozíciókra tegyen szert a legfontosabb tisztségek betöltőinek környezetében, a rendszerrel szembeni ellenállás jelentősebbnek ítélt gócainál. A fejlemények megítélésének nem lényegtelen momentumai közé tartozik végül, hogy a beszervezés egyik leghatékonyabb eszköze a rebellisekkel szemben foganatosított büntetőjogi eljárások, illetve a felelősségre vonás következményeitől szabadulni igyekvő természetes emberi gyengeség közege volt.
A körvonalazott állapotokhoz képest minőségileg új fázissal állunk szemben 1956-ot követően. Számos kérdés ugyan tisztázásra vár még, ám hipotézisként megkockáztathatjuk, hogy a változásokban jelentékeny szerepet játszott az, hogy a forradalmi események a társadalom egyetlen paralel jelentőségű rétegénél sem voltak annyira átitatva restaurációs felhangokkal, illetve ezek gyanújával, mint az egyházak esetében.
A forradalommal kapcsolatos érvényes megállapítások egyike szerint 1956-ban a kommunista diktatúra megtanult félni a néptől, a társadalomtól. Legalább ennyire igaz azonban az is, hogy ráeszmélt addigi módszereinek elégtelenségére, kijózanodott a korábbi eszkatológikus ittasságából, a szocialista eszme mintegy szentségi módon hatást kifejtő erejének hitéből, s megkezdte környezetének egy történelmileg hosszú menetelést előfeltételező szabályok szerinti újrameghódítását. Ennek volt része, hogy az egyházak korábbi átnevelésének és funkcionalizálásának reményében ért csalódások hatása alatt szinte kizárólagosan a biztosabb helyzetismeretet és problémakezelést kínáló operatív (hálózati) megoldásra, a totális ellenőrzés rendszerének kiépítésére helyezte a fő hangsúlyt. Céljai eléréséhez most is jól tudta használni a forradalomban részt vevők kriminalizálását, a büntetéseket és a preventív letartóztatásokat.
1956 természetesen nem csak a hatalom magatartását változtatta meg. Szembesülve a forradalom elleni fellépés sikerével, a társadalom is kezdett búcsút venni a kommunizmust múló álomnak tekintő apokaliptikus ábrándjaitól. Közvetlenül egyházi vonatkozásban siettették e folyamatot a hierarchikus posztokon végbevitt politikai tisztogatás, a természetes generációváltás okozta személycserék, a baloldali ideológia akkor még egészen más helyiértékkel és varázzsal bíró igézetében felnövekvő ifjú generáció pálya- és pozíciókeresése, a hidegháborús atmoszféra kérdéseket egyszerűsítő és érzelmileg átszínező kisugárzása és nem utolsósorban az, hogy a változatlanul fontos tényezőt képviselő vezető klerikusok egyszerűen beleuntak abba, hogy valós lehetőségeiknél lényegesen szerényebb szerepkörrel kell beérniük.
Az események e kétoldalú mozgása, illetve a forradalom utáni reorganizációban és a politikai megtorlásban rejlő lehetőségek (például az egyház vezető személyeinek kinevezésénél életbe léptetett új eljárások) megfelelő eszköztárat kínáltak ahhoz, hogy a hierarchikus kulcspozíciókat (amelyek persze nem mindig estek egybe a formálisan is centrálisnak tekinthető stallumokkal) egyes egyházaknál szinte kizárólag, másoknál pedig egyre fokozódó ütemben beszervezett ügynökök töltsék be.
Máté-Tóth András szegedi teológus az egyedüli eddig, aki úttörő jelentőségűnek számító kutatásai alapján komolyan foglalkozott e kérdéssel a nyilvánosság előtt is. Többszörösen is sajnálhatom tehát, hogy a minap még radikális gondolkodóként ismerhető tisztelt kollégám a Magyar Hírlapnak adott június 10-ei interjújában egy valóságos Opus Deit megszégyenítő hamiskássággal próbált meg sugalmazni különféle evaluatív féligazságokat. Egyike ezeknek mindjárt az, hogy az egyházi emberek, lényegileg a felső hierarchia tagjainak 1960-as évektől nagyságrendileg megnövekvő ügynöki szerepvállalása múló baleset volt csak az első szentség, az egyház nemes corpusának ország- és világboldogító missziója közben; hogy e flörtértékű "félrelépés", amelyet egyébként is inkább színből és kényszerből vállaltak csak, kvázi nem megkerülhető ára volt a vatikáni irányú nyitás lehetőségének (avagy egyéb távlatosan fontos célok elérésének). A látletetet támasztaná alá az is - érvel Máté-Tóth András -, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal pozícióinak 60-as évekbeli megerősödése természetesen vezetett el a beszervezési gyakorlat fokozatos leépüléséhez.
Máté-Tóth András feltevésével ellentétben áll azonban az, hogy az ügynökök száma és szerepe az egyházi élet befolyásolásában az 1960-as éveket követően nemhogy megszakadt volna, hanem módszeresen izmosodott, s a nyolcvanas évek közepén inkább élte érett virágkorát, mintsem elhalt volna. Aligha tévedünk, ha az ismerhető tendenciák és adatok alapján (mindenekelőtt a 60-70-es évek katolikus vonatkozású tényei és a protestáns vonalon végzett átfogóbb vizsgálódásaink nyomán) azt valószínűsítjük, hogy a politikailag kiemelt fontosságúnak tekintett ún. történelmi egyházak esetében ebben az időben a tophierarchia mintegy fele beszervezett ügynök volt, a másik ötven százalékának jelentős része pedig az ügynökhálózat tagjai által belügyes vezérlés mellett pozícióba segített kollaboráns, jó esetben jámbor rendszerszimpatizáns. (E tény magyarázza azt is, hogy miért volt a rendszer legutolsó, elvi szilárdságú támasza éppen a klérus, s hogy akkor, amikor a társadalom más régióiban fokozatosan megélénkült az igény a diktatórikus kötelékek enyhítésére, az erre kiváltképpen is alkalmas hivatali adottságokkal rendelkező klerikusok képviselői még annyira sem kívántak lélegzetet venni, mint Bereczky Albert 1953-ban, a Nagy Imre-féle lazítás időszakában.)
Különösen is frekventált területe volt az elhárításnak az egyházi külkapcsolatok szerteágazó közege. Az általam jobban ismert protestáns területen a jelentősebb nemzetközi egyházi struktúrában szinte kizárólag ügynökök profilírozták a magyar részvételt. Az elhárítás első számú célja volt emellett, hogy külképviseleti minőségben vagy állások megszerzésével ügynököket juttassanak pozícióba (telepítsenek) az egyházi világszervezetek döntés-előkészítő, döntéshozó és végrehajtó központjaiban és a külországi magyar missziókban. (Megjegyzem, semmi okát nem látom annak, hogy más felekezetek területén alapvetően más viszonyok uralkodtak volna. Sőt a Pápai Magyar Intézet vezetésének rövidebb vagy hosszabb távú ügynöki kézbe kerülése, amint azt Máté-Tóth András alapos kutatásai egyértelművé teszik, akár olyan jel is lehet, hogy a hazai egyházpolitikában és a nemzetközi diplomáciában egyre meghatározóbbá váló római katolikus egyház vonatkozásában sokkal súlyosabb jelenségeket feltételezzek.)
A rendszerváltás évtizedében tevékenykedő egyházi ügynökök száma több százra tehető. Olyant, aki e priusszal megvált volna állásától, nem ismerünk. Egyesek az évek során elmentek a minden élők útján, mások nyugdíjba vonultak (és ma esetleg memoárnak tekintett aretalógiákban írják meg vagy mondják el tévéműsorokban ábrándjaikat arról, milyenek is lennének 10-20-30 évvel ezelőtt mostani vágyaik szerint). Sokan közülük ma is hivatalban vannak. Nem csekély azonban azok száma sem, akik immár nem a fősodorban folytatnak egyházi tevékenységet, hanem különféle paraklerikális intézetekben "parkolnak", esetleg tudományos értekezésekkel vagy éppen termékeny fordítói munkával elégítik ki íráskényszerüket, múlatva is egyszersmind az ügynöki jelentések megszűntével felszabaduló tetemes idejüket. (Hogy "csökkentett üzemmódban" ki dolgozik közülük még ma is a cégnek, más cégeknek, esetleg külföldi hálózatoknak, aligha megállapítható. Annyi azonban bizonyos, hogy az önmagát leplezni kívánó múlt rejtőzködésének elősegítésében továbbra is jól begyakorlott szerepkörükben járnak el.) Találomra néhány, minap még aktív hálózati palásttulajdonos ügynöki fedőneve: "Pogány Lóránt", "Vigh Béla", "Bus", "Nagy János", "Fenyvesi Pál", "Keresztes", "Sárdy", "Puskás Tibor", "Asztalos János", "Látogató", "Bárány István", "Kende György", "Aradi", "Várady Dénes", "Szamosi László", "Erdélyi József", "Fasori", "Győri Géza", "Debreceni I.", "Pataki Zsolt", "Debreceni II.", "Zentai Károly", "Fekete", "Rudas Gábor", "Aldebrői", "Kaposi Géza", "Karcsi", "Pesti József", "Dr. Molnár István", "Papp Mihály", "Tolnai Lajos", "Victor János", "Pécsi"
Az ügynöki konstrukció nem minden érdekesség nélküli alkategóriájába tartoznak végül azok a tökéletesen feddhetetlennek ismert személyek, akik az elhárítás taktikai mesterfogásaiként váltak a cég életre-halálra szóló barátaivá, s akikről olykor szenvedéseiket és hitvalló életüket méltató cikkek, tanulmányok, kiadványok láttak/látnak napvilágot.
Ami az ÁEH-t illeti, megállapíthatjuk, hogy az 1956 utáni új egyházpolitikai paradigmát követően az egyházak kézben tartásának feladata a szűkebb értelemben vett elhárítási célokon messze túlmenő mértékben került át a belügy illetékességébe. Az ÁEH az új konstellációban fokozatosan végrehajtó és ellenőrző funkciót töltött csak be (jelentős mértékben alárendelve a belügyi egyházpolitikai stratégáknak). A hivatal szerepének megváltozását motiválta többek között, hogy a klérussal való napi kapcsolatok új stílusú iszapbirkózásában egyre képtelenebbé vált az ügynökökkel való speciális érintkezés keretében biztosítható befolyásolhatatlanság megőrzésére, de az is, hogy a változó lehetőségek és célok függvényében mindinkább a külpolitikai feladatok kerültek feladatainak fókuszába. Mindezek együttesen azt is eredményezték, hogy a hivatal ébersége, az egyházak felügyeletében elért hatékonysága fokozatosan erodálódott, s a látszat ellenére folyamatosan liberalizálódó céggé alakult át. Működésének hatékonysága, az egyházpolitikát erős kézzel uraló presztízse elsősorban abból fakadt, hogy - a Belügyminisztérium ügynökhálózaton nyugvó hathatós háttérmunkája révén - preparált minőségű "emberanyaggal" tudott dolgozni.
A fentiek értelmében igencsak elgondolkoztató és meztelenkedő érdekek képviseletében adnak hangot immár évek óta különféle tényezők annak (mint hivatkozott interjújában legutoljára Máté-Tóth András is), hogy az egyházi átvilágítás szorgalmazása harmadlagos kérdése csak a mai közfigyelemnek, és benne egy olyan követelés fogalmazódik meg, amelynek teljesítése méltatlan lenne a sokat szenvedett és bűnbocsánatot ismerő egyházak funkcionáriusaival szemben. Vehemensen ágálnak e nézet képviselői továbbá amellett (első számú szócsövük jellemző módon maga a miniszterelnök), hogy az átvilágítás az egyházak legsajátosabb belügye, és utasítják vissza irátusan még a felvetését is annak, mintha egy ilyen eljárásra azért nem került volna sor eleddig az egyházi közegben, mert azok, akik érdemi módon kezdeményezhetnék, egy őket eltemető lavinát indítanának el.
Az egyházi-teológiai szempontból leginkább erős lusztrációellenes érv, hogy a megbocsátásnak életvitelt maghatározó valóságként kell jelen lennie az egyházakban, s hogy erre tekintettel nem adhatunk teret a bosszú és meghurcolás implikációit előidézni képes világias hivataletikának. Egyes moralisták e ponton fel szokták ugyan vetni, hogy a bűnbocsánat gesztusa csak megvallott bűnök esetében gyakorolható, márpedig ilyennek egyházi horizonton eddig egyetlen néven nevezhető megnyilvánulásáról sem értesülhettünk (amit Máté-Tóth András többek között azzal a funkcionalista logikával ignorál, hogy ma Isten "magyar szegényeivel" kell inkább foglalkozniuk az egyházaknak), mégis úgy vélem, a probléma bűnbocsánat-bűnbánatteológiai megközelítése az adott összefüggésben (minden belső logikája ellenére is) nem emiatt in-adekvát. Eltekintve attól, hogy a bűnbánat teológiai és lélektani komponensei maguk is kizárttá teszik a képlet ilyen irányú egyszerűsítését, elsősorban azért tarthatatlan e megközelítés, mert a problémakezelés benne artikulálódó tartalmának nincs semmi köze az alapkérdéshez. Az ugyanis jellege szerint egyedül és kizárólag politikai természetű. Lényege abban fogalmazható meg, hogy az államhatalom és a jelenleg érvényes politikai közízlés a múlt még bőrünkön érzett keserű tapasztalásainak közelségében a kiemelt közéleti szereplést vállaló tényezőktől elvárja (mindegy, hogy "jogosan" vagy "jogtalanul"), hogy mentesek legyenek a rendszerváltás előtti rezsim egyik legrútabb hatalmi eszközrendszereként ismert ügynöki ágazatban való közreműködéstől. Amennyiben pedig az uralkodó politikai erkölcsnek ez az elve ellentmondásmentesen találkozik a közvélemény normáival, a "népfelség" jegyében eljáró közhatalom nem tekinthet el következetes érvényesítésétől egyetlen olyan közösség esetében sem, amely közpénzek igénybevételével kíván meghatározó tényezője lenni a közéletnek. Így tehát az egyházak esetében sem. Egyáltalán, alkothatnak-e az egyházak - kiváltképpen az irántuk megnyilvánuló magas állami bizalom mellett - enklávét a társadalomban, és tarthatnak-e alanyi jogon esernyőt azok fölé, akik morális "devianciáikkal" élő cáfolatai annak, hogy a kormányzat komolyan is gondolja a közéleti tisztaságról hangoztatott elveit.
A bűnbánat-bűnbocsánat teológiai evidenciái ráadásul kizárttá is teszik, hogy az ügynökkérdés e princípiumok szerinti szanálása ne válhassék az állami szintű közéleti-politikai mellébeszélés, a fertő elkendőzésének és továbbéltetésének kockázatos eszközévé. Már tudniillik abban az esetben, ha a politikai bűnbánat-meghallgatáshoz és bűnmegbocsátáshoz az egyházaknak indirekt közhatalmi jogosítványuk is van. Egy egészen más helyzettel állunk viszont szemben akkor, ha a kérdést függetlenítjük az egyházaktól (ahogy az a józan ész szabályainak megfelel), és az illetékes eljárás joga megmarad a kizárólag illetékes politikai hatalom kezében, amely bűnbocsánat-adási jogosítvánnyal nem rendelkezvén, egyedül azon szabály szerint ítélhet csak, amelyet hasonló esetben mindenki más irányában is követ. (E képlet lényegi módosulását eredményezheti persze az, ha a köztársasági elnök úr és a miniszterelnök úr friss római zarándoklatukról teljes búcsúadási felhatalmazással tértek haza, s még inkább az, ha bevezetésre kerül egy, a kettejük duplex pontifex maximusi jogállását elrendelő törvény.)
Annak hangoztatása, hogy az ügynökök ügyét illető tisztánlátásnak még a felvetése is sértené az egyház tagjainak és lelkészi karának énképét, nemcsak álságos mellébeszélés és a diktatúra valóságos áldozatainak továbbmenőleges megalázása, de olyan hübrisz is, amely azt üzeni, hogy az egyháziak szenvedései nem hasonlíthatók az ország - átvilágítást rendjén lévőnek tartó - más polgárainak szenvedéseihez. Nem. Egy ilyen lépés kizárólag azok érdekeit sértené, akik - korábbi érintettségük miatt és/vagy az egyházi gépezetben aktuálisan nyert előnyeikre tekintettel - maguk képezik belső akadályát az átvilágításnak. Mellébeszélés azonban egy ilyen állítás - az ügynöki tevékenység összefüggéseinek tényleges adatai alapján - akkor is, ha a párttal és elnyomó gépezetével sziklaszilárd eltökéltséggel együtt ingadozó papi arisztokrácia kollaborációját - Máté-Tóth Andrást követve - olyan kényes kényszerhelyzet következményének állítjuk be, amelyben az érintettek az antiklerikális diktatúra által ütött rések tömögetése végett és a "sokakért" viselt felelősség erkölcsi dilemmája alatt vállalták dicstelen szerepüket. A valóság ugyanis az, hogy ezek a hölgyek és urak többnyire élvezték azt, amit végeztek, és gazdagon profitáltak is belőle (akár financiálisan, akár bizonyos erkölcsi vagy politikai bűneik, ballépéseik elfedeztetésével nyert ellentételezés formájában). Sőt, mint e lap hasábjain korábban már említést tettem róla, némelyiküknek - korabeli megállapítások szerint - valósággal szenvedélye volt az ügynöki munka.
Kétségtelen, voltak az ügynökök között olyanok is, akik valamely, máskülönben "természetes" erkölcsi botlás miatt váltak beszervezetté. Akkor azonban, amidőn manapság arról van szó, hogy az egyházak elsősorban is az általuk képviselt magasztos erkölcsi értékekre tekintettel vindikálják közéleti jelenlétük megerősítését, nem önellentmondás-e azok mentegetése, akik a közerkölcs erősítését csak orálisan végzik, miközben maguk oly távol vannak e princípiumoktól, hogy lelepleződésük elkerülésére még besúgónak is beszervezhetők?
Igaztalan lenne persze az egyházak minden tagját, klerikusát és laikusát felelőssé tenni azokért a titkos ügynökökért, akik a palást és az ordó fedezékében húzódtak, avagy húzódnak meg közösségeikben. Tudni kell azonban, hogy e tényezőknek az ordó és az egyházak politikai súlyának megőrzése érdekében történő takargatása, a múlt szóban lévő szeletének közösségi szintű, politikai érdekpaktumokkal megpecsételt eltussolása az indifferentista álláspont képviselőire is árnyékot vet. Sőt normális esetben tudni kellene azt is, hogy az egyházak tagjainak ez ügyben tanúsított hallgatása, a meztelen királyok állapotrajzának elhallgatása (mert ugye fel ne fedd a te lelkiatyád és hitsorsosod szemérmetlenségét) az állami büdzsé általi támogatottságból való automatikus kizárattatást eredményezné. Ezek ismeretében természetesen bármely gyülekezet, bármely vallási közösség eltekinthet a lusztrációs elv alkalmazásától. Sőt hirdethet és követhet markánsan antidonatista elveket is, és lelkészeit, tisztviselőit választhatja akár a legügyesebb volt besúgók közül, mi több, érvelhet akár úgy is, hogy ezek immár bizonyítottan rendelkeznek az érdekérvényesítés nyilván intézményi összefüggésben sem minden haszon nélküli képességével.
Éppen ezért az egyháziügynökkérdés esetleges tisztázásához sem "egyházszerető, megbízható emberekből (alias elvtársakból) álló" történész- és átvilágító bizottságokra van szükség, mint Máté-Tóth András javasolja, hanem tisztes kormányzati magatartásra, amely a közpénzeket felhasználó egyházakat végre rákényszeríti arra, hogy érintett tisztviselőik - az egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségek betöltői irányában gyakorolt eljáráshoz hasonlóan - minden bosszú és meghurcolás mellőzésével le tudják vonni a megfelelő konzekvenciákat.
Amíg az egyházak ezt nem teszik meg, addig méltán tekinti őket törvényen felül álló bűnszövetkezetnek a demokratikus közvélemény, és minősíti rokon módon a kormányzat hozzájuk fűződő kapcsolatait is.
