Publicisztika

"Van még hozzászólás? Esetleg az elnökkel van még valami baj?" - ezekkel a szavakkal zárta Pallag László az olajbizottság hétfői ülését. A csaknem négyórás összejövetel nagy részében ugyanis a testület kisgazdapárti elnökét szuttyongatták feltűnő hévvel képviselőtársai; mindenekelőtt az MDF-es Balogh László, de Tóth Károly (MSZP) és Fazekas Sándor (Fidesz) is kitettek magukért. A purparlé egy pontján Pallag László meg is jegyezte: emlékezete szerint a bizottságot nem miatta hozták létre, hanem az olajügyek kivizsgálása végett.

A szerző író, a Szombat című zsidó folyóirat főszerkesztője. Esszéje teljes szövege a Szombatban jelenik meg.

Orbán Viktor hétvégi rádiós kinyilatkoztatásában elsősorban a neofideszista béközéphez szólt, és a műsor riporterei eme egyszerre antikommunista és antikapitalista, az ország állapotáról elsősorban a Magyar Fórumból tájékozódó szavazóréteg fájdalmát és csalódottságát zúdították a kormányfő nyakába. A miniszterelnöknek az orrára húzták mindazt, amit a Fidesz az elmúlt három évben e választói rétegnek hol nyíltan, hol kevésbé nyíltan, összekacsintva megígért, és amit - szerfölött helyesen egyébként - baszott betartani. A privatizáció felülvizsgálatát és a külföldi tőke megszuttyongatását jelesül.

Nagy dolgok estek múlt héten a fővárosi közgyűlésben. Bár az is kérdéses, hogy mi számít mifelénk nagy dolognak. Szó, ami szó, Schuszter Lóri elzsidózta magát. Hangosan, vastagon és penetránsan. A manóba is, rothozott, weissezett, grünözött. Utána nem azt mondta, hogy hapci vagy kuc-kuc, hanem valami még hozzá képest is hihetetlenül ostoba és szánalmas magyarázkodásba fogott. Mármost a nyilvános zsidózást (cigányozást, buzizást stb.) még közismert elmebetegektől sem lehet eltűrni, igenis a torkukra kell forrasztani a mocskot. Ám ezzel együtt sem nagyon izgatott volna föl bennünket a dolog, ha a piszkoskodását követő felháborodási hullámból nem csengne ki egy tiszta hang. A Magyar Nemzet bőrébe bújt Napi Maóé, miszerint Lóri maradjon a kaptafájánál. Ha jól értjük, serénykedjék inkább ismét rockszínpadokon, az legalább jól állt neki, ha egyszer túl tahó a politika Magyarországon olyannyira kifinomult művészetéhez. És ez azért elgondolkodtató. S ha eme gondolatkísérlet során felidézzük nevezett személy "zenészi" pályafutását, valóban lesz okunk az aggodalomra.

A szerző hobbihungarológus.

A konferencia, amit a múlt hónapban rendezett Budapesten a XX. Század Intézet, s amelyre a honi jobboldal jelentős erőket szervezett, a "kommunizmussal való szembenézés" jegyében telt. Miért nem képesek szembenézni a múlttal az érintett kelet-európaiak (tisztelet a kivételnek), miért állnak ki az első pillanatra vállalhatatlan eszme mellett még ma is befolyásos nyugat-európai személyek, és folytatják a volt szovjet rezsimek apológiáját, ahelyett, hogy a nála sem jobb, sem rosszabb nácizmussal sorolnák párba - hangzott e tanácskozás kérdése. Persze felvetődhet egy másik kérdés is, nevezetesen, hogy miért olyan fontos egyesek számára a szovjet típusú rezsimek bűneinek versenyeztetése a náci rémtettekkel, hogy miért is kell hullahegyeket komparatíve egymás mellé tornyozni?

Az első információk arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank leányvállalataként fungáló bécsi CW Bank hitelkihelyezési gyakorlata némiképpen nagylelkűnek mondható, 1996-ban érkeztek el az MNB akkor második mandátumának elején járó elnökéhez. Akinek magának, jegyezzük meg, e gyakorlathoz édeskevés köze volt. Surányi ekkor megtette, amit megtehetett: leállítatta az azóta részben megszűnt, részben végelszámolás alatt álló kelet-európai országocskák titkosszolgálataihoz köthető fantomcégeknek folyósított kifizetéseket, majd kirúgta, akiket ki kellett, és hozzálátott a kábé 1 Postabank méretű csődtömeg felszámolásához. A CW Bankot auditorok, felügyelők és egyéb szaglászok hada szállta meg, és jutott - ha minden igaz - arra a következtetésre, hogy a CW Bank követelései jobbára bizony behajthatatlanok. Ez a hajó elment, rajta Biszer Dimitrov a kapitány, fedélzetén nemzetközi sipisták integetnek a magyar adófizetőknek, s bár fehér zsebkendőjük könnynedves, orcájukon mosoly, zsebükben pedig dollárkötegek virulnak.

Karácsonykor azt kaptam - többek között - ajándékba, hogy elmehettem Händel Messiását meghallgatni a Zeneakadémián. Nem minősíteném a produkciót, legyen annyi elég, hogy a második szünet után gyenge félház sem maradt a telt házasnak indult koncerten. Annyit megjegyeznék, hogy a szponzorok élőszavas felsorolása a kezdés előtt viszolygást keltő. Az pedig, hogyan kerülhetett egy nemzeti intézmény koncertjeinek kizárólagos joga egy viselkedni nem tudó magáncéghez, nyilvánvalóan külön kérdés.

A zámolyi romák - akik peripetiája lassan az elmúlt évek legszégyenletesebb magyar ügyévé nőtte ki magát - nem akarnak beköltözni azokba a házakba, amelyeket kisebbségi önkormányzatuk, az Országos Cigány Önkormányzat épített nekik Zámolyon. A házakat az OCÖ-re hagynák, árukból pedig szerte a megyében vennének lakásokat. Ha ez nem megy, kivándorolnak.

Pedig szokása neki. Nem is oly rég két marokkal szórták a plecsnit a hős fiúknak, akik alig másfél hónappal a nevezetes Fenyő-gyilkosság után a szomszéd utcában - persze, lakossági bejelentés nyomán - megtalálták az eset során használt alig használt személygépkocsit. Ám e legutóbbi, középiskola előtti hőstettükért aligha jár Signum Laudis.

Horn Gyulát megint elhajtották, mint valami nem kívánt magzatot.

A tömeg kis térre sodort minket a sitges-i karnevál embertömegében, aztán befelé, egy újabb bárba. A két felszolgáló: egy szőke, matrózjelmezes fiú és egy idősebb transzvesztita a pulton táncolt, úgy vették fel a rendeléseket. Rendeltünk. Aztán táncoltunk. Aztán rendeltünk, és táncoltunk tovább. A teremben egyre vadabbul csillogtak a feszes bőrnadrágok. Ha az arcom túl közel került az Imoláéhoz, a színpadon rázó neccharisnyás öregúr tréfásan megrázta a fejét, és figyelmeztetően a fejemre koppantott. Mindez néhány órával azelőtt történt, hogy elindultunk volna a nagy süllőzésre az Ebro folyóra.