Hogy Dávid Ibolyát még senki nem kurvázta le, nyilván annak köszönhető, hogy a miniszter asszony szépnek igen, de fiatalnak a közízlés szerint már kevésbé mondható. Ha viszont a kettő együtt van, s az illető nő ráadásul az ellenkező politikai táborba tartozik, bármit megengedhet magának a publicista. Veress Jenő például a Népszava április 27-i számában Körmendy-Ékes Juditot, az ORTT Fidesz által jelölt elnökét "bizonyos politikusok családi tűzhelye körüli patvarkodások okozójának" nevezi. Nem kívánunk e helyütt belemenni Körmendy-Ékes és férje ügyeibe, vizsgáljuk csak a női közszereplőkről való beszédmódot.
Ne foglalkozzunk most azzal, hogy bizonyíték hiányában a Népszava szerzője a "szóbeszédre" hivatkozik: mert mi köze van Körmendy-Ékes és családja ügyeinek ahhoz, ami a publicista fejében kavarog az elnöknő szexualitásáról? Ne foglalkozzunk azzal se, mennyire tartozik egy közszereplő magánélete a nagyközönségre. Mert nyilván csak nő esetében tartozik arra: a beosztottait zaklató férfi politikus csak udvarol, azok a férfi közszereplők, akiket - amint azt az egyik kereskedelmi tévé nemrégiben hírül adta - titokban kell kimenekíteni a bordélyházból, tökös csávók csupán. A sikeres nő pozíciója azonban - mi mással is - nyilván csak a külsejével függhet össze: ha ronda, akkor kevesen kúrták meg, és kompenzál, ha csinos, akkor meg annak köszönheti sikerét, hogy a megfelelő helyeken szopott.
Hogy a legfőbb hazai médiapozíciót betöltő nőt "fideszista szépasszonynak", "asszonkának", férjét pedig "férjuramnak" lehet nevezni, az az újságíró jó ízlésén kívül a szerkesztői felelősség kérdését is felveti. Nem emlékszünk, hogy Révész T. Mihályt, az ORTT volt elnökét publicista valaha is "apusnak", "maszopista selyemfiúnak" vagy "papucsférjnek" nevezte, vagy vezető szocialista politikusnőkhöz fűződő vélt vagy valós intim viszonyát firtatta volna.
Az úgynevezett szoclib médiában a nyilvánvalóan diszkriminatív volta miatt nem divat már a buzizás (kivéve a Heti hetest), ellenben a nőkkel kapcsolatos összekacsingató, nemegyszer sunyi célozgatások olykor nagyon is beleférnek a közbeszédbe.
Unalmas már ezt a szokásos módon magyarázni, hogy amíg magyar parlamentben a nők aránya alig pár százalék, amíg a nők csupán láthatatlan háttérsegítői közszereplő társuknak, addig ne csodálkozzunk, hogy időnként nemi szervükön keresztül tematizálják őket. De nincs is szükség itt magyarázatra: nőkről így beszélni bunkóság, vagyis inkább gyalázat.
