A konferencia, amit a múlt hónapban rendezett Budapesten a XX. Század Intézet, s amelyre a honi jobboldal jelentős erőket szervezett, a "kommunizmussal való szembenézés" jegyében telt. Miért nem képesek szembenézni a múlttal az érintett kelet-európaiak (tisztelet a kivételnek), miért állnak ki az első pillanatra vállalhatatlan eszme mellett még ma is befolyásos nyugat-európai személyek, és folytatják a volt szovjet rezsimek apológiáját, ahelyett, hogy a nála sem jobb, sem rosszabb nácizmussal sorolnák párba - hangzott e tanácskozás kérdése. Persze felvetődhet egy másik kérdés is, nevezetesen, hogy miért olyan fontos egyesek számára a szovjet típusú rezsimek bűneinek versenyeztetése a náci rémtettekkel, hogy miért is kell hullahegyeket komparatíve egymás mellé tornyozni?
Tetszik, nem tetszik, az értelmiség (különösen a mindig domináns baloldali) és a közvélemény a két típusú rezsimet mindig is különbözőképpen ítélte meg. Hogy mást ne mondjunk, a nácik és szövetségeseik melletti utólagos kiállást csak kevesen vállalták, amiben persze - ne legyünk naivak - a morális megfontolások mellett szerepet játszott az is, hogy a náci rezsimet a végeredmény szempontjából (sokak szerint ugyanis csak az minősít) sikertelennek ítélték meg valamikori hívei és ellenfelei egyaránt. A kommunizmus megítélését pedig alapvetően befolyásolta, hogy a nyugati értelmiség színe-java hosszú ideig (mint utólag látszik) teljesen megalapozatlan illúziókat táplált a Szovjetunió (no meg annak számtalan mutációja) iránt - erről meggyőzően tanúskodik Paul Hollander könyve, a Nyugati zarándokok, amelyből az is kitűnik, hogy aki igazán hülye akart maradni, azt a részt vevő megfigyelés sem tudta kizökkenteni nyugalmából és eredeti meggyőződéséből (miszerint amit lát, az maga az újraalapított paradicsom). Pedig a keleti blokkról (illetve a Szovjetunióról) rengeteget lehetett tudni már a húszas évek óta: forrásként ott voltak az emigránsok, majd a kommunista mozgalom kiábrándult veteránjai, a hitehagyottak, utóbb a disszidensek, a keleti blokkból elmenekültek, a lágerek és a megsemmisítő mechanizmus túlélői Szolzsenyicintől Bukovszkijig, s persze más írott forrás híján rendelkezésre állt a szmolenszki levéltár, amit még a németek zsákmányoltak a felületesen kiürített városban, és ami a háború után a szovjetek nagy bánatára amerikai kézre jutott.
Hiába volt minden, nagyjából a hetvenes évek elejéig-közepéig nem hatott az ellenméreg: a szovjetellenes vádak a kapitalista propagandakampány részének minősíttettek, s besoroltattak ama primitív antikommunista irodalomba, melynek mind fasiszta-náci, mind maccarthyista verzióját öntudattal és undorral utasította el a nyugati baloldali értelmiség. A keleti blokkban pedig csak annyi történt, hogy egy újabb tétellel bővült az indexre tett könyvek listája.
A létező szocializmus tipikusan dialektikus (a hibákat és az ellentmondásokat sem elhallgató, csak éppen bagatellizáló) apológiája nem feledkezett meg annak hangoztatásáról, hogy a marxizmus és nyomában a bolsevizmus úgynevezett emancipatorikus maggal rendelkezett, hogy magában is a felvilágosodás egyik lehetséges (vagy egyetlen) ki- és beteljesítője, hogy volt neki világi teológiája, melyben a Klassenbewusstseinnal felvértezett jók még e földön megigazulnak, hogy a vallásháborúk vége óta nem látott számban az új hitnek mártírjai is vannak, s persze ott volt az ultima ratio: a modern (benne a nyugati) civilizációt a Szovjetunió mentette meg, amikor testével fogta fel a náci inváziót, majd emberéletet nem kímélve döntő részt vállalt annak kiirtásából is. Ami igaz is, csak éppen nem önzetlenül (a jutalom a Birodalom volt) és nem előzmények nélkül (volt azért a két terrorrezsim érdekből szövetséges is). Akik pedig úgymond kiábrándultak a szocializmus szovjet verziójából, azok első közelítésben mondjuk Kína (esetleg Vietnam, Kuba, utóbb Nicaragua) felé fordultak, megmutatván, hogy az utópia utáni éhség - legalábbis rövid távon - erősebb minden más, racionális megfontolásnál.
Azután persze - ha nem is azonnal - jött az ébredés. A kiábrándult balosok mind nagyobb csapatban kezdték megtagadni múltjukat: volt, aki bevallotta, volt, aki szemérmesen elsiklott a történtek felett. Egy volt kommunista (azon belül ortodox sztálinista, maoista, trockista vagy más elhajló) válhatott utóbb szocdemmé, liberálissá, konzervatívvá, ne adj´ isten iszlám fundamentalistává - lásd Roger Garaudy volt sztárideológust, aki mostanában éppen holokauszttagadó könyvek írásával öregbíti hírnevét.
A holokauszt akár óvatos formában történő relativizálása más renegátokkal is megesett már, a soá egyediségének tagadása, úgy is, mint a ká-európai új jobboldal kedvenc sportja, bőséggel találhat hivatkozási alapot egyes neves historikusok állításaiban. Alain Besancon exbaloldali francia történész például egy nyilatkozata szerint Dél-Koreában tapasztalta meg, hogy a helyieknek felfoghatatlan a holokauszt egyedi volta, és azóta inkább a zsidó teológusoknak és a legendásan erős belső csoportkohéziónak tulajdonítja a soá egyediségének úgymond legendáját. Ehhez persze hozzáteszi, hogy az egész kérdés csak a zsidó-keresztény kultúrkörben értelmezhető - amivel, teszem hozzá, rögvest bele is talál a közepébe: valóban, mi érintettek mindannyian itt élünk, a nácizmus és a bolsevizmus is a mi találmányunk, s ez az a kultúra, amelyen belül nem morálisan, de történetileg és teológiailag egyedi a holokauszt, és persze azok a kommunisták bűnei is, csak máshogyan.
Egy volt hívő megteheti azt is, hogy végleg átálljon a túloldalra, s maga kezdje elemezni egykori példaképei működését - mint már említettük, a renegátok szerepe a kommunizmus leleplezésében elvitathatatlan. Az idő előrehaladtával a hitehagyottak száma egyre gyarapodott, a 1989-90-es nagy összeomlással azután minden további kitartás látszólag végképp értelmetlenné vált, a baloldali értelmiség maradéka is kiábrándult, s nekik már semmi se fáj - vélhetnénk, de ez nem így van.
Legalábbis erre mutat, hogy a három éve először Franciaországban megjelent, s most nálunk is kiadásra váró A kommunizmus fekete könyve címet viselő mű, melyet a volt kommunista-maoista Stéphane Courtois szerkesztett, eddig rendre ordas vitákat kavart.
Pedig a könyv állításai, melyeket a szerkesztő, a szerzők és más neves előadók a múlt hónapban vitattak meg Budapesten, első hallásra korántsem döbbentik meg a kelet-európai befogadót. Az már csak mellékesen említendő, hogy ezt az alkalmat a honi jobboldal néhány iránymutató személyisége megpróbálta felhasználni az általa állandóan újradefiniált ellentábor lejáratására, ami ebben a kontextusban már csak azért is különös, mert a szovjet rendszerek valódi működésével való beható és cenzurázatlan foglalkozásra itthon hosszú időn át gyakorlatilag csak az úgynevezett második nyilvánosság kínált teret (lásd: a Kis János-Szabó Miklós-féle Szovjetunió története repülőegyetemi szemináriumot), melynek formálói később ismeretes szerepet játszottak a rendszerváltás során, és tudjuk azt is, hogy zömmel melyik oldalon. És nem kéne elhallgatni az sem, hogy a kommunizmus működésével és történetével már a hetvenes-nyolcvanas években is sokan foglalkoztak, és korántsem mindig vonalas szellemben, hogy az erre vonatkozó publikációk között sok olyan is született, ami ma is használható, s hogy a magyar történettudomány s annak a XX. századdal foglalkozó része nem 1990-ben kezdődött, aki tájékozódni akart, az elől pedig végképp nem voltak elzárva a könyvtárak vagy a nyugati rádiók. Ezek után rendre megdöbbentők azon érvek, melyek szerint itt elhallgatták a valóságot ezek - miért, az amúgy is eleven ördögnek tartott kommunistáktól még azt is elvárták volna, hogy naponta beszámoljanak bűneikről?
Ha nálunk kicsi is a vevőköre a kommunizmus utólagos apológiájának (a szovjet történelem relativizálásával nálunk is csak egy szűk balos kör foglalkozik, hatósugaruk mind politikailag, mind tudományosan igen csekély), láthatóan annál nagyobb volt az ellenállás Nyugaton, jelezvén, hogy a sebek még frissek, s könnyen feltéphetők. A könyv, amely vakmerőn megpróbálja megbecsülni a kommunizmus áldozatainak számát (ami persze gyakorlatilag lehetetlen, de bármely módszerrel éljünk is, bárhol húzzuk is meg az áldozatok körét, mindenképpen horribilis szám jön ki), majd ezt összehasonlítani a nácizmus áldozatainak számával (s még ez sem egyértelmű), s bár meglehet, a komparatív elemzést aligha itt kellett volna elkezdeni, annyit mindenesetre leszögezhetünk, hogy a terror mérete és kiterjedése alapján a szovjet típusú rendszerek magukban, minden összevetés nélkül is jelentőset alkottak. Vélnénk, hogy ezután már értelmetlenné válik a felvetés: most melyik a rosszabb, hiszen a két, más-más módon ugyan, de egyaránt iszonyú rendszer között utólag vetélkedőt rendezni meglehetősen kisstílű elfoglaltságnak tetszik.
Ami nem jelenti azt, hogy komoly elmék ott, túl a rácson és nálunk is ne találnának mentő érveket a balodali indíttatású totalitarizmusra. Például hogy igazságtalan egy rendszert pusztán a kimeneti oldalról vizsgálni, és vannak gyökerek, melyek nemesbek az egyiknél, mint a másiknál. Vagy az az állítás, hogy az egyik rezsim (a kommunista) humanista célkitűzései felől legalább hitegetni próbált, míg a másik nyílt volt és brutális - ez persze nem tudni, miért mentené a kommunizmust, de ráadásul nem is igaz, Hitler színlelés és elhallgatás terén semmivel sem maradt el a kommunista vezetők mögött. Vagy itt az a figyelemre méltó felvetés, mely szerint a kommunista rendszer csak bizonyos periódusaiban mutatkozott vérengzőnek, de amúgy egész civilizáltan bírt viselkedni, egy idő után lett Sztár citrom, s az Utas üdítőről sem egyértelmű vérengző volta, meg hát ugye, s itt ránk mutatnak, errefelé csak helyenként és elvétve találkozunk egész osztályok tömeges fizikai likvidálásával, azzal a pár száz vagy ezer kivégzéssel nem kell úgy felvágni. (Nálunk némelyek nem átallják bagatellizálni a 19-es vörös- majd fehérterror áldozatainak számát sem, mondván, az csak smafu az orosz, sőt még a finn polgárháború hullahegyeihez képest is. Hát kösz.) Az sem feltűnő, hogy a kelet-európai bábrezsimek még önfeledt gulyáskommunista levezető korszakukban sem tagadták meg a kontinuitást terrorista-sztálinista előéletükkel, amit nehezen is tehettek volna, hisz amint megtörtént, a rezsim rögvest össze is omlott.
Volt továbbá oly - szintén francia - vitatkozó, aki feltette álnaivul a kérdést: ha egyszer tényleg olyan eszméletlenül gonosz és romlott volt az az ideológia és rendszer, akkor hogyan lehetséges, hogy volt kommunisták az új demokráciák elismert vezetői lettek. A példák között, ó irgalom atyja, ne hagyj el, előkelő helyen áll a mi Horn Gyulánk, akinek élete fő élménye, hogy a hetvenes évek végén elénekelhette az Akácos utat Willy Brandtnak (forrás: Dunántúli Napló) - mikor melyik nyugati balos jön rá először, hogy a marxista nyelvet már évtizedek óta csak náluk beszélték, és hogy az általuk számon tartott exkommunista politikusok vagy soha nem is bírtak semmiféle szubsztantív (vagy akár ideologikus) meggyőződéssel, vagy már régen elvesztették azt (e tekintetben feltűnően hasonlítanak a kelet-európai új jobboldalra).
Az ellenérvek legravaszabbikja szerint (ez a Le Monde főszerkesztőjétől származna) egy politikai rendszerhez veszélyes csupán a bűnök felől közelíteni, hiszen ez esetben hamarost megírhatnánk a kapitalizmus fekete könyvét, benne azt a sok-sok bűnt, amit a "kapitalizmus" követett el az emberiség ellen: helyi háborúkat, rabszolgaszedést és -tartást, kegyetlen gyarmati háborúkat meg az első nagy világégést. Csakhogy ezzel egy probléma van: a baloldal immár több mint egy évszázada mást sem tesz, mint írja ezt a képzeletbeli könyvet, hiszen meggyőződése, hogy a kapitalizmus immanens sajátossága az embertelenség (ezt még Marx is csak néha gondolta). Mindazon bűnök tehát, melyeket egy baloldali-millenáris szempontból kapitalista világ követett el, mintegy eszkatologikusan megkerülhetetlenné teszik a jobb világról szóló utópiát, melynek megvalósulása szükségszerű, hibái viszont csak esetlegesek. Az, hogy az utópia rossz lenne, még csak gondolni sem merte senki, márpedig a kommunizmusnak tulajdonított ún. emancipatorikus értékek valószínűleg soha nem léteztek, vagy legalábbis mai aggyal nehéz meggyőződni előnyös voltukról.
A halottak és a bölények pedig - mint az indián mondás tartja - többé soha nem térnek vissza.
