Ha valaki esetleg még nem tudná, most megtudhatja: béke van. Ne tévesszen meg senkit az, amit esetleg máshonnan hallana: az, hogy Schlecht Csaba és az őt felhasználó politikai tényezők a jelek szerint mégiscsak megléphetnek 1,2 milliárddal, mert ennek az ügynek most már csak hetei vannak hátra ahhoz, hogy elévüljön; de a külpolitikai mozgásokra figyelők se akadjanak ki azon, hogy kormányunk Ausztriával kapcsolatos érzelmei feltehetően Magyarország EU-csatlakozásába, de legalábbis annak alapos késésébe fognak kerülni, hogy csak az elmúlt napok néhány érdekesebb balhéját említsük: béke van. Ezt két jelből lehet megfigyelni: az egyik az, hogy nem lőnek, a másik pedig Deutsch miniszter farkincájának esete a nyilvánossággal. Ilyesmire jobbára az úgynevezett uborkaszezonokban szokás sort keríteni.
Legalábbis másutt így megy ez, elég, ha Clinton elnökre és Lewinsky kisasszonyra gondolunk, illetve a kettejük röpke nászát követő cirkuszra, mely végül nem végződött semmivel; mert egy működő ország elnökét, úgy látszik, mégsem lehet egy ilyen pimf kis disznóság miatt leléptetni. (A nyolcvanas években még lehetett mindenfélét: Gary Hart, a demokraták 1980-as elnökjelöltje egy nőügy miatt kényszerült a célegyenesből visszafordulni; de Európában a hatvanas évek óta a politikai szex kérdése lekerült a napirendről, legfeljebb néhány belga pedofilnak sikerült kisebb-nagyobb balhét kavarnia.) Azt azonban ez a történet is bebizonyította, hogy a politika és a szex valamilyen, egyébiránt abszolút rejtélyes okból nem kompatibilis, még az úgynevezett normális vagy legalábbis a széles közvélemény által annak tartott országokban sem - ami azért meglepő és mulatságos, mert nem kellenek ahhoz elmélyült pszichológiai vagy szociálpszichológiai szakismeretek, hogy tudjuk, politikusnak azért megy valaki, mert hatalmi ambíciói vannak. (Szerencsés esetben ezek az ambíciók jól felépített, megvalósítható, az adott ország érdekeivel összeegyeztethető stratégiákat ölelnek körül - akár a Kárpátok ezt a kicsiny hazát -, ám a szerencsés esetekkel való bíbelődést, tekintettel magyarországi illetőségünkre, lehetőleg mellőzzük.)
Szex és hatalom, legalábbis a közvélemény, illetve formálója, a média íratlan erkölcsi kódexének értelmében mégsem férnek meg egymással. Clinton túlélte, amiben minden bizonnyal nagy szerepe volt egyfelől a szexualitás erkölcsi kódexének bizonyos fokú, ám még a hiperprűd Amerikát is érintő fellazulásának - ennek egyik jele volt, hogy az elnök felesége ahelyett, hogy ahogyan illik, zord hüppögéssel reagált volna a történtekre, egy vállrándítással tudomásul vette azokat -, másfelől annak, hogy Clinton politikailag működőképes és saját botrányainak eltussolásában imponáló rutinra szert tett államférfi, aki úszott már meg sokkal komolyabb disznóságokat is; harmadsorban pedig annak, hogy Lewinsky kisasszonynak viszonylag példátlanul rövid idő alatt sikerült rettenetesen megutáltatnia magát a közvéleménnyel.
Hogy Deutsch Tamás sorsa mi lesz a következőkben, még kérdéses - még ha kit érdekel úgy istenigazában, akkor is. Magyarországon a szexuális félrelépést, azon belül különösen a főnök férfi és az alkalmazott nő közöttit a közvélemény általában tolerálja: a titkárnő végül is azért van, hogy megdugják, a főnök pedig legalább addig, amíg ott liheg az íróasztalon, nem csinál nagyobb bajt, ami még egy olyan sóhivatal esetében, mint az Ifjúsági és Sportminisztérium is mindenképpen méltányolandó szempont lehet. A jelek szerint ezt ismerte fel a Blikk című sajtótermék, a sztori közreadója is, amely felháborodás helyett kifejezetten gügyögősre hangszerelve szellőztette meg a történteket, a szerelmi fészekben egymás kezét fogó párocskáról csicsereg, mintha csak a Blikk által sugallt magyarországi álompárról, a heti slágerlista helyezettjéről és sportoló "párjáról" volna szó. A Blikk jó érzékkel rajta is maradt a sztorin: május 29-i számában már az olvasók ítélőszéke elé tárja Deutsch további sorsának kérdését, az utca emberére bízza tehát, az utca embere pedig bízvást felmenti majd.
Deutsch tehát nyugodtan megúszhatná, bár esélyeit természetesen csökkenti, hogy egy magát háztartási kérdésekben őskonzervatívként definiáló politikai formáció tagja, és jóllehet nem tartozik a formáció meghatározó személyiségei közé, társainak a jelek szerint fontos lehet, elvégre külön hivatalt kreáltak neki. (A közhiedelem szerint a nagymamák - jelentős létszámú populáció - szavazatainak megszerzésében mondhat magáénak ékes erényeket.) Mindettől függetlenül azonban Deutsch várhatóan megússza, amit persze önnön erényei mellett annak is köszönhet, hogy ellenfelei nemigen tudnak majd mit kezdeni ezzel az egyébként tényleg eléggé semmitmondó históriácskával, minek következtében a miniszter házasságtörésének sztorija azonnal a sajtó felelősségének unalomig boncolgatott - válasszal azonban mind ez idáig még sztochasztikus kapcsolatba sem került - kérdésébe torkollott.
Magyarországon valahogy minden itt ér véget, amiben jobb helyeken bizonyára maga a média lenne a felelős; Magyarországon azonban a média által érintettek igyekeznek a médiára terelni az ódiumokat, a média képviselői pedig lelkesen vagy épp fanyalogva - ettől azonban még nem kisebb intenzitással - igyekeznek segítséget nyújtani ehhez. A magyarországi közvélemény - tíz rendszerváltott év után ennyit többé-kevésbé lehet állítani - nem igazán tud mit kezdeni a demokráciával. Intézményeit jobbára nem ismeri, azokat viszont, amelyeket ismer - például az Országgyűlést és a politikai pártokat -, nem szereti, funkciójukat és szerepüket előszeretettel érti félre (ám meg kell hagyni azt is, hogy ebben a félreértésben jelentős szerepet játszanak maguk a népszerűtlenné vált intézmények is); a többi hatalmi ágat pedig egész egyszerűen rühelli. Mindezekhez képest Deutsch miniszter félrelépése, ha úgy tetszik, egyenesen a kormány egyik legújabb PR-fogásaként is elkönyvelhető akár, amennyiben most, a gazdaságpolitikai természetű balhék megállíthatatlannak tetsző sorozata után - illetve, sajnos: közben, mert miért pont most hagynák abba - újra a megalakulásakor kialakult képet közvetíti a szájtáti nézőközönségnek a Fideszről, mint jóképű, életigenlő, sármosan sikeres fiatalemberek gyülekezetéről, huncut jópofákról, akiknek fel lehet ugyan róni egy kis ezt-azt, de nem szeretni, hát istenem, azt nem lehet őket. Most is, ez a vásott, jópofi csíny, ez olyan férfias. Macsós. Ez a latin-amerikai kultúrákból átvett fogalom, eredeti jelentése szerint minden túlerővel szemben is vak daccal szembeszálló rendíthetetlen férfi-princípium Magyarországon kissé átértékelődött: miniszterként tárcareleváns csajszit felszedni, majd kamu állást kreálni neki a minisztériumban - esetleges ellenkezés esetén viszont a föld felszínéről is lesöpörni - itt macsós gesztusnak számít. Deutsch Tamás meg fogja úszni, és vele a Fidesz is. Vagy nem: Deutsch Tamást, ezt a siralmas balekot - akivel párttagtársai eddig is folyamatosan a bolondját járatták - elővették, ha a választók szívéről volt szó valami kampányalkalommal, és visszadobták, ha bármi komolyabbról; akit - kívülről nézve legalábbis így látszik - nem vettek be a nagy bulikba, és akinek, ha dugni akar, állást kell kreálnia, szerelmi fészket gründolnia a Rózsadombon, ami még akkor se lehet könnyű, ha nem saját zsebből finanszírozza az ember, ugyanevvel az erővel akár dobhatják is.
Ebben a sztoriban ennyi van, meg a média idétlen toporgása, ahogy kezeli az ügyet: hogy egyáltalán kezeli. Mondani vagy nem mondani, megírni vagy nem megírni: mintha ezek valódi kérdések lennének. Holott és hála istennek már rég arra megy ki a játék, hogy mindent megírni: Demszky válását éppúgy, mint Vancsik fiának kábítószerügyét; és jó lenne tudni azt is, hogy ki volt az az illető politikus, akit fekete csuklyával a fején vezettek ki a Margit körúti kuplerájból. Mindennek ugyanis lehet relevanciája, például akkor, amikor egy olyan politikai párt képviselői engednek efféle kísértéseknek, amely feszt a családról öblöget, sőt az általa bevezetett adókedvezmények és lakáshitelek kifejezetten diszkriminálják azokat, akik nem kedvenc családmodellje szerint rendezték be életüket; például azokat, akik elváltak. Más esetben aligha érdekelne bárkit is Deutsch miniszter dúlt magánélete: abba éppúgy nem akarna belepofázni senki sem, ahogy az ember általában nehezen viseli, ha megmondják neki, hány legyártott gyerek után fogja őt szeretni a kormánya. (Ha Clinton elnök például beiktatása után hivatalos állásfoglalásban ítéli el az orális szexet, feltehetően ő is komoly bajban lett volna a Lewinsky-ügy után.)
Szegény kis hülye Magyarország, hogy még a szexbotrányai is ilyen volumenűre sikeredtek.
