n Az első információk arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank leányvállalataként fungáló bécsi CW Bank hitelkihelyezési gyakorlata némiképpen nagylelkűnek mondható, 1996-ban érkeztek el az MNB akkor második mandátumának elején járó elnökéhez. Akinek magának, jegyezzük meg, e gyakorlathoz édeskevés köze volt. Surányi ekkor megtette, amit megtehetett: leállítatta az azóta részben megszűnt, részben végelszámolás alatt álló kelet-európai országocskák titkosszolgálataihoz köthető fantomcégeknek folyósított kifizetéseket, majd kirúgta, akiket ki kellett, és hozzálátott a kábé 1 Postabank méretű csődtömeg felszámolásához. A CW Bankot auditorok, felügyelők és egyéb szaglászok hada szállta meg, és jutott - ha minden igaz - arra a következtetésre, hogy a CW Bank követelései jobbára bizony behajthatatlanok. Ez a hajó elment, rajta Biszer Dimitrov a kapitány, fedélzetén nemzetközi sipisták integetnek a magyar adófizetőknek, s bár fehér zsebkendőjük könnynedves, orcájukon mosoly, zsebükben pedig dollárkötegek virulnak.
Amikor e tények többé-kevésbé világossá váltak a mostani kormány számára, Orbánék tavaly tavasszal döntést hoztak arról, hogy a CW-vel és rossz követeléseivel ne a jegybank, hanem az állam valamely más szerve foglalkozzék: a jegybanknak van jobb dolga is, mint pénzt próbálni behajtani a szovjet birodalom egykori liferánsaitól. És ez így volt helyes. Az azonban már korántsem mondható helyesnek, hogy - amint azt a Magyar Hírlap hétfői száma megírta -a jegybank minden próbálkozása, miszerint a CW-t átadja az állami kézben lévő és átvevőként egyedül szóba jöhető Magyar Fejlesztési Banknak, visszapattant valami titokzatos falról. Sőt: a Pénzügyminisztérium azt is megakadályozta, hogy az MNB a CW-székház eladásával csökkentse a bank veszteségeit.
Gondolhatnánk persze arra is, hogy az MFB racionális, gazdasági megfontolásokból zárkózott el több tíz milliárd forintnyi rossz kintlévőség megvásárlásától. Ez az elképzelés azonban, rendőrségi szóvivők körében méltán népszerű szakkifejezéssel élve, kevéssé életszerű. A kormány dönt, majd a döntést az MFB elszabotálja. Simicskának, a közismerten sikerorientált topmenedzsernek nem kell a küszöbre a más szara. Lajos non coronat. Hát persze.
A kormány és az MFB magatartása a CW ügyében jól felépített politikai provokációnak tűnik. Amelyben ahhoz, hogy Surányit lejárassák, a nettó komcsizásnál valamivel kifinomultabb eszközökre van szükség. (Nem mintha a CW-ügy kormányzati interpretációjának nem lenne egy ez irányú, szubtilis sugallata: mégiscsak az előző rezsim egy volt gazdasági apparatcsikáról lenne itt szó, és a zsé, kérnénk tisztelettel, mégiscsak volt komcsi titkosügynökök zsebében landolt.) És persze megfelelő mennyiségű aljasságra. Épp annyira, amennyi egy köztiszteletben álló és magas szakmai reputációval rendelkező, független személyiség megrágalmazásához kell. A piszkos munkát a pénzügyminiszterrel végeztetik el, avval a szakelemmel, aki pár évvel ezelőtt, a Magyar Hitelbank elnökeként már végigcsinált egy bankkonszolidációt (ami 140 milliárd akkori forintjába került a magyar államnak: és ezt a tényt bármikor az orrára lehet húzni), és akit azután, hogy az MHB új tulajdonosai kirúgták, épp Surányi György vett maga mellé tanácsadónak. És akinek feltétlen lojalitását Orbánhoz és Kövérhez épp evvel az akcióval lehet bebiztosítani. (Mintha Dosztojevszkij Ördögök-jéből lett volna itt koppintva.)
A legfontosabb kérdésre persze, hogy tudniillik igazából miért volt minderre szükség, nem tudjuk a választ. Az MNB-t a kisgazdák elé vetni öngyilkossággal érne fel: valószínűsége ezért csekély. Lehet, hogy a Fidesz már a választások előtti évre készül, és kampánystratégiája legfőbb elemének a bankóprést nézte ki. Ezt nem zárnánk ki: viszont Surányinak jövőre amúgy is lejár a megbízatása.
Magyarázatként marad még, hogy a fiúk besszre játszottak tőzsdén.
