Dobrovits Mihály: Miért vagyok koravén?

publikálva
2000/5. (05. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Karácsonykor azt kaptam - többek között - ajándékba, hogy elmehettem Händel Messiását meghallgatni a Zeneakadémián. Nem minősíteném a produkciót, legyen annyi elég, hogy a második szünet után gyenge félház sem maradt a telt házasnak indult koncerten. Annyit megjegyeznék, hogy a szponzorok élőszavas felsorolása a kezdés előtt viszolygást keltő. Az pedig, hogyan kerülhetett egy nemzeti intézmény koncertjeinek kizárólagos joga egy viselkedni nem tudó magáncéghez, nyilvánvalóan külön kérdés.

Karácsonykor azt kaptam - többek között - ajándékba, hogy elmehettem Händel Messiását meghallgatni a Zeneakadémián. Nem minősíteném a produkciót, legyen annyi elég, hogy a második szünet után gyenge félház sem maradt a telt házasnak indult koncerten. Annyit megjegyeznék, hogy a szponzorok élőszavas felsorolása a kezdés előtt viszolygást keltő. Az pedig, hogyan kerülhetett egy nemzeti intézmény koncertjeinek kizárólagos joga egy viselkedni nem tudó magáncéghez, nyilvánvalóan külön kérdés.

Kisvártatva azonban be kellett ismernem, ha más nem, hát önmagam előtt, hogy a magyar kulturális életben általános a szerepzavar. Történt ugyanis, hogy egy távoli rokonomat fedezvén fel a hallgatóság soraiban, csodálkozás kerített hatalmába: mit keres egy középiskolai tanár a Zeneakadémián? Első, úgyszólván spontán reakcióm arról árulkodott, hogy magamévá tettem azt az újabb kori kulturális közbeszédünkben elterjedő rémképzetet, amely egyszerűen kizárja a legalapvetőbb értelmiségi hivatással, a kulturális értékek közvetítésével megbízott réteget az értelmiségből.

Ez persze lehet tetszetős kávéházi duma, azonban öngyilkos pozíció. Szinte a végső fázisa annak a paralízisnek, amit még Kádártól kaptunk örökül. Miután kiderült, hogy a magyar szellemi tradíció tankokkal megtörhetetlen, ketrecbe zárták (bár etették, s időnként meg is sétáltatták), és kihasználva a nyugati hatvannyolc honi simulacrumát, sikerrel lázították fel ellene az akkori fiatalokat. Leírtam már, de megismétlem, hogy a Nagy Degeneráció lázadása voltaképpen nem volt más, mint szánalmas és felülről gondosan irányított kísérlet arra, hogyan lehet megszakítani azt a kulturális tradíciót és értékpreferencia-rendszert, amely a reformkor óta a magyar közgondolkodás gerincét adta. Akkor, amikor a hatvanas-hetvenes évekbeli magyar fiatal azon lelkendezett, hogy szabadon hallgathat nyugati lemezeket, szidhatja tanárait, és új kultúrának képzelheti mélyvízi életformáját, voltaképpen azokat a szellemi támasztékokat veszítette el, amelyeknek a birtokában valóban eredményesen lehetett volna szembeszállni Kádárral. E helyett pótcselekedett. Most pedig, a kádárizmus bukása után egy évtizeddel, éppen a pótcselekvések szívós utóvédharcával állunk szemben.

A hatvanas-hetvenes években lényegében két - a magyar kultúrtörténetben odáig előkép nélküli - társaság jött létre. Az egyik a félreértett angolszász tradíció nevében kezdte szaggatni az általa hangosan provinciálisnak tartott, de alapjaiban sem ismert magyar kultúra szövetét, a másik pedig egy voltaképpen sosem létezett paraszti világ ideái alapján támadta a szerinte bűnös városi embert. New York árnyai bokszoltak itt a gyimesi havasok szellemképével, ráadásul úgy, hogy mindkét rögeszmerendszert Vitányi Iván Népművelési Intézetében kísérletezték ki. A kilencvenes évek kulturális sokkját, amit nagyképűség lenne kultúrharcnak nevezni, éppen az határozta meg, hogy két - közös nyelvet találni képtelen - pótcselekvési rendszer harcolt egy olyan művelődés feletti uralomért, amit egyikük sem ismert. Az a kétségbeesett kísérlet, hogy ez a két árnyékpárt egy-egy korábbi szellemi tradíció örökösének tudja magát, végső konfúziókhoz vezetett. Így következhetett be, hogy Tamás Gáspár Miklós, miközben Csoórival volt baja, két Ferencbe, Kazinczyba és Deákba rúgott egy kiadósat.

Az árnyékpolitizálás egyik legérdekesebb terepe mindaz, ami most a Szent Korona körül zajlik. Először is azért, mert tipikusan olyan politikai simulacrum, amelyet nem valószínű, hogy bárkinek, aki nem ismeri a kilencvenes évek Magyarországát, el tudnék mesélni. Ha ugyanis ragaszkodom ahhoz a posztulátumhoz, hogy a brit tradícióra hajazó, múlt századi liberalizmus feltámasztója vagyok, akkor semmi kifogásom nem lehet a 2000. január elsején lejátszódott, álcázott közjogi cselekmény ellen. E felfogás buktatója, hogy a múlt század közepe óta éppen a magyar tradíció fokozatos kontinentalizálódásával állunk szemben. Erről azonban a mai magyar szabadelvűség éppen úgy nem beszél, mint ahogy az első két magyar köztársaságról sincs mondanivalója. Holott ezek fényében emelhetne kifogást a Szent Korona Parlamentbe vitele ellen. A nemzetről való beszédet pedig valamiféle félreértett pragmatizmus alapján utasította el.

Éppen az amerikai látszatból csusszanhatunk át a Csíki hegyek álomvilágába. A saját tanyáján bendzsóját pengető tehenészlegény ugyanis távolról sem áll olyan messze a magyar ugar vérrögvalóságától, mintsem azt a Blut und Boden-pestis honi fertőzöttjei gondolnák. Az autonóm alföldi városok köré szerveződött tanyabirtokok népében szép párhuzamát találná bárki, ha nem akarna a honi történelmi mitopoézis állandóan egy - nálunk kifejlett formában voltaképpen sosem létezett - második jobbágyságot a nyakunkba alkudni. E ponton azért is érdemes elidőznünk, mert a Jászkun Redemptióval (1745) lényegében a szorosabban vett Magyar Királyság közel harmadán megszűntek az úrbéri viszonyok. Így, ha akarnák, honi konzervatívjaink jó előképet találhatnának ebben a világban, mint ahogy ezt tették is az igazi népiek. Azt, hogy a mai magyar újnacionalizmus mennyire tér- és fajidegen e tájon, az is mutatja, hogy a valódi, őshonos motívumok helyett erdélyi és kazahsztáni motívumokat importál a Jászkunságba. Meg máshová is. Tudtommal ez ellen, a magyar népi kultúrát voltaképpen megkárosító gyakorlat ellen jószerivel egyetlen honi népzenész, Pribojszky Mátyás emelte fel a szavát, de azóta se senki.

Ezzel az elbeszéléssel azonban közelebb kerültünk a magyar értelmiség igazi szerepzavarához is. Nevezetesen ahhoz, hogy valódi feladata, a minket körülvevő valóság feltárása helyett inkább a nemzeti váteszek és önkéntes mérvadók csapatával találkozhatunk. A magyar értelmiséget közel egy évtizede megosztó vitákat azért nem lehet leállítani, mert semmiféle valóságalapjuk nincs. Évek óta hallhatunk nagyképű és semmitmondó szóváltásokat az európaiságról, Magyarország regionális hovatartozásáról, valamint EU-csatlakozásunk legközelebbre várható időpontjáról. Továbbá olyan reáliákról is, mint a földkérdés és a tandíjrendszer, anélkül azonban, hogy azt olvasnánk: komoly szociológiai felmérés, netán hatástanulmány készült volna róluk. Mindaz, amit most a belvizekkel kapcsolatban látunk, nem egyszerű természeti katasztrófa, hanem az értelmiségi szerepzavar bűnös terméke. Elvégre hol volt a parcellázásoknál a jogász, a hidrológus, a geológus, készült-e ökológiai, netán szociológiai, néprajzi és régészeti feltárás e földekről? Arról, hogy valaki esetleg az illetékes levéltárba is beülhetett volna, ahol néhány óra alatt utánanézhetett volna annak, hogy 1790 óta mi történt az adott földeken, ne is beszéljünk. Ezek helyett a munkák helyett jött a nagy nemzeti mellébeszélés. Igaz, jószerivel nem is volt mást tenni, hiszen maga a nemzeti váteszipar akadályozza a normális értelmiségi munkát. Általában magukat értelmiséginek tartó politikai közszereplők vállalják azokat a döntéseket, amelyek értelmében a tudományos kutatás és az oktatás lényegében évtizedek óta alulfizetett, a tényleges kulturális szférából kiszorult ágazat mifelénk. A ténylegesen gyakorló értelmiség évtizedek óta örül, ha fenntarthatja gyenge kispolgári életformáját, miközben a tényleges döntésekbe csak a váteszi szerep vállalásán keresztül tud belefolyni.

Amúgy, ha valaki elfogadott vátesz lett, már bátran tévedhet is. Elvégre Dodona tölgyei sem hazudnak, legfeljebb mi értjük félre a szavukat. Jó példa erre a Nemzeti Színház körül már évek óta zajló huzavona. Jó lenne tudomásul venni, hogy a jelenlegi vita évek óta nem arról folyik, hogy építsünk-e Nemzeti Színházat, és ha igen, akkor hova, az hogyan nézzen ki, ki legyen az igazgató, a főrendező, és mi legyen műsoron. Ez a vita évek óta arról szól, hogy mások miért ne építsenek Nemzeti Színházat. De ugyanilyen presztízsharc zajlik mondjuk a Hortobágyi Nemzeti Park ügyében is.

A pótcselekvésen kívül a magyar szellemi közéletben szinte senki sem beszél arról, hogy az ország csendben rohan az ökológiai katasztrófa felé, lakosságának egészségügyi és demográfiai mutatói katasztrofálisak. Ezek a kérdések pedig a szakértelmiség feladatai közé tartoznak. Magyarán iskolákra, kórházakra és kutatóintézetekre van szükség, természetesen nemcsak a nevükben létezőkre, hanem olyanokra, amelyek egyrészt megkapják a szükséges anyagi hátteret, másrészt elhiszik nekik, hogy amit állítanak, az úgy van. Létezésük azért is lenne kulcsfontosságú, hogy - ha már hatástanulmányok nélkül, vakon rohant az ország a rendszerváltás évtizedében -, a következő dekád feladatait már előre láthassuk. Például ne arról beszéljünk, hogy "európai" vagy nemzeti ügy-e a termőföldforgalom felszabadítása, hanem legyen valaki, aki legalább megsaccolja, milyen ökológiai és társadalmi következményei lesznek, ha Jászalsószentgyörgy határát megveszi vagy kibérli egy holland kecsketenyésztő kommuna. A hatvanas évek óta vonszolódó magyar reformok ugyanis éppen azért nem képesek egyenletes eredményekre, mert ezeket az intézkedéseket általában az utolsó pillanatokban, presztízsokokból és improvizálva hozzák, általában az érintettek feje felett, úgy, hogy a mindennapok harcai utólag alakítják ki a valós játékszabályokat.

De hogy szavaimat megpróbáljam illusztrálni is.

A kora téli napokban, még december elején, egy nagyon kedves barátném hívott meg egy New Yorkról szóló könyv bemutatójára. ´ maga sajnos nem jött el, könyvet sem kaptam, mégis igen tanulságos élményem volt ez. Kiderült, hogy a honi értelmiség nyilvánvalóan jobban tudja, mi az a New York, mint az Egyesült Államok amúgy odavalósi, rendkívüli és meghatalmazott nagykövete. Ez abból derült ki számomra, hogy ő hiába próbálta angolul elmondani, mit jelent számára a városa, a magyarul tudó közönség csak annyit tudhatott meg, hogy a Nagy Humoristának felgyújtották a kocsiját, és nem utazott a New York-i metrón. Továbbá egy ötvenes, fülbevalós trenddisznótól arról is értesülhettünk, hogy ő ugyan soha nem járt arrafelé, ámde Kern álmaiban Amerika visszainteget, s ha valami Cs. azt mondja: Pierre, mi mindent tudunk New Yorkról. Amikor, a szónoklatok közben, a követ távozott, meg lett veregetve a válla.

Amikor a minap kedvenc italommal (egy rész Hubertus, két rész vodka) szaggattam tovább barátommal folytatott eszmecserénk folyamát, eszembe jutott, miért vagyok, miért vagyunk koravének. Ha van valami feladata a generációnknak (ha létezik egyáltalán generációnk), akkor az az, hogy eltakarítsa az előttünk uralkodó infantilitás által ránk hagyott szellemi moslékot, és valahogy megakadályozza, hogy a kilencvenes évek folyamán államformává lett gátlástalanság végképp szétcincálja az országot.

publikálva
2000/5. (05. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk