Az Elszánt Sólyom hétfőn reggel szállt fel az olaszországi, franciaországi, nagy-britanniai, görögországi és németországi támaszpontokról. Tizenhárom tagország nyolcvanöt repülője Macedónia és Albánia légterében gyakorlatozott, helyenként húsz-harminc kilométerre közelítve meg a jugoszláv határt. Incidens nem történt.
Már megint Kosovo, ugye.
Az Elszánt Sólyom hadművelet révén a NATO több üzenetet küldött Slobodan Milosevic jugoszláv elnöknek. A legérthetőbb és legrövidebb: ha akarunk, gyorsabban Kosovo fölé tudunk érni, semmint képzeled, és többen lehetünk, semmint az neked kellemes lenne, faszikám. Megüzenték, hogy a NATO türelme véges: ha Milosevic nem hagy fel a kosovói albánok elleni háborúval, akkor jön a beavatkozás, a bombázás és szükség esetén a szárazföldi hadműveletek, ahogy jobb házaknál a megszállást nevezik (a jelenleg érvényes NATO-szóhasználat szerint a kosovói albánok érdekében és Jugoszlávia területi integritásának megőrzése végett). Na mármost nem valószínű, hogy Milosevic bármivel is felhagyna.
Addig biztos nem, amíg büntetlenül hadakozhat a kosovói albán fegyveresek - a terrorista szervezetből egyre inkább gerillamozgalommá szerveződő Kosovo Felszabadítási Hadserege - és a polgári lakosság ellen. Miért is hagyná abba? Borisz Jelcin segít neki egy kis időt nyerni: Borisz cár - aki egyelőre ellenzi a beavatkozást - Moszkvába hívatta, orosz külügyér források szerint azért, hogy rábeszélje olyan politikai megoldásra, ami okafogyottá tenné a külföldi katonai invenciót. Jelcin nem először nincs szinkronban az eseményekkel - és nem is ezért pedálozik, hanem mert még mindig a NATO-bővítés miatt kompenzál -, ugyanis Milosevic amerikai nyomásra már beleegyezett a tárgyalásokba, csak épp´ elfelejtette leállítani a bombázást.
Nem valószínű, hogy Milosevic felhagy akcióival, hisz´ naponta elodázza valamelyik problémájának megoldását: elüldözi az albánokat (ez nincs ellenére), egyre nagyobb terület válik albánmentessé (jól jöhet egy területelosztó béketárgyaláson), fenntartja a rendkívüli állapotot (nincs idő marhaságokkal [nyomor, munkanélküliség, alultápláltság, pangó gazdaság] foglalkozni, mer´ nemzeti katasztrófa fenyeget), semlegesíti maradék ellenfeleit (végveszély, megint csak) és szinten tartja árfolyamát (ha békén hagyták a daytoni szerződés aláírásáért, akkor most is kicsikarhat némi jutalmat).
Milosevicnek van ennyi esze.
Javier Solana NATO-főtitkár a műrepülő-hadgyakorlat kapcsán mondta, hogy a Szövetség szükség esetén a keményebb fellépéstől sem riad vissza; Robin Cook brit külügyminiszter szerint Milosevicnek illene komolyan venni az utolsónak elkönyvelt figyelmeztetést; Kofi Annan, az ENSZ főtitkára szerint Kosovóban népirtás folyik, és ezt a nemzetközi közösség még egyszer nem nézheti végig tétlenül (mint tette azt Boszniában). Ehhez azonban hibádzik még egy-két dolog. A politikai szándék és annak legitimációja, elsősorban: némely EU-külügyminiszterek jelezték, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata nélkül nem hagynák jóvá a beavatkozást. (Márpedig a BT-ben az orosz vétó egyelőre borítékolható.) Tegyük fel, hogy Solana - aki az utóbbi időben annyit keménykedett, hogy kénytelen lépni, amennyiben szavahihetőségére egy csöppet is kényes - mégis keresztülnyomja a beavatkozás tervét, és a NATO önhatalmúlag rendet vág. (Hisz´ valakinek tényleg meg kell tenni.) Nem vitás, hogy a NATO képes lenne megállítani a szerb rendőrséget - valamint a háborúba egyre jobban belekeveredő Jugoszláv Hadsereget -, és megvannak az eszközei a harcoló felek szétválasztására.
De mire megy vele? Mi lenne a következő lépés? Mit akarhat a NATO? Elképzelhető-e egy olyan katonai akció, amelyik megmenti az albánokat, véget vet a szerb rendőrség tisztogató akcióinak és mellesleg megmenti Jugoszláviát? Eléggé elvadult ötletnek tűnik.
De a NATO nyilván avval is tisztában van, hogy Jugoszláviának - a jelenlegi formájában - tulajdonképpen annyi. Ha Kosovo nagyfokú autonómiát élvezne Jugoszlávián belül (nevezzük nevén: ha Szerbia és Crna Gora mellett harmadik köztársasággá válna), az csak felgyorsítaná az ország szétesését. Még ha az albánok hajlandók lennének is a szövetségi állam intézményrendszerében folytatni a - nem fegyveres, hanem politikai - harcot, a tagköztársaságok egyenjogúságának kérdése szétfeszítené a föderációt. Milosevic egy partnerrel - Crna Gorával - is alig ért szót, hogyan küzdene akkor két ellenféllel? (Fegyveresen, naná.) Kosovo köztársasággá válásával Milosevic Jugoszláviából csupán gyorsabban csinálna Mikroszláviát - mert nagyon úgy néz ki, hogy ezen dolgozik. Arról nem is beszélve, hogy mi értelme van Kosovo tartományt Szerbia részeként megtartani: ki érdekelt egy olyan nemzetállam (amilyen de facto Szerbia) fenntartásában, amelyikben a lakosság egyötöde nem szerb? A kegyetlen számok: a közel kétmillió kosovói albán a tartomány lakosságának több mint kilencven százalékát adja. A kosovói albánok mintegy hatvan százaléka harminc évnél fiatalabb. A Jugoszláviát és Szerbiát hazájának tekintő kosovói albánok száma statisztikailag kimutathatatlan.
És mindezt Milosevic is tudja. Megkockáztatható az is, hogy nem kell neki Kosovo. Legfeljebb egy darabja, hogy a szerb nemzeti mítoszból, a Szent Földről szólóból valamennyit fel tudjon mutatni a béketárgyalások végén.
Ez a jó hír. A rossz, hogy addig még sokan meghalnak. Tessék odacsapni.
