n Amikor Tőkés László hívei egy évvel ezelőtt otthagyták a szatmárnémeti RMDSZ-kongresszus helyszínét (holott a tagságtól nem erre kaptak felhatalmazást), többnyire még azt hajtogatták: nem gondolkodnak külön szervezetben, de nem kizárt, hogy végül nem marad más lehetőségük. Nos, nem maradt: a Szatmárnémetiben újraválasztott Markó Béla elnök párton belüli és kívüli ellenzéke életre hívta a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT) (és korábban az Erdélyi Nemzeti Tanácsot meg a Magyar Polgári Szövetséget).
Mindez nemcsak azért érdekes, mert a retorikájukban a "nemzeti egység" szintagmát oly szívesen használó erők robbantottak szét egy összességében sikeres etnikai pártot; hanem azért is, mert a romániai s benne a kinti magyar valóság sokszínűségét akceptáló, a nemzeti (román és magyar) homogenista felfogással élesen szemben álló vonal mind gyakrabban hivatkozik a "nemzeti egység" szükségességére. Ám ugyanazok a szavak nem ugyanazt jelentik a kétféle beszédmódban. Az ún. radikálisok mindenekelőtt a Tőkés püspök és a székelyföldi autonómia mögötti fölsorakozást értik ez alatt; a többségi nemzettel való állandó és tántoríthatatlan konfrontáció egységes vállalását; annak az imperativusát, hogy egy erdélyi magyar legföljebb de jure fogadhatja el azt a tényt, hogy a román állam polgára - ám valójában sohasem nyugodhat bele e ténybe. Az önálló magyar enklávé (kövéri terminológiával: konklávé) ideája mögött lényegében ez a felfogás áll; s az adekvát attitűd teszi magyarrá a magyart a szemükben. (S még inkább a magyarországi heccelőikében.) Hogy más értelme is volna e nézetnek, azt a legnagyobb jóindulattal sem állíthatjuk; még a történelmi tapasztalat is a Székely Nemzeti Tanács törekvéseit cáfolja. Az erdélyi magyar kultúrára - ami jórészt a városi kultúrát jelentette valaha - a nyilvánvalóan komplexusos többségi állam épp azokban az időkben mért jóvátehetetlen csapást, amikor létezett székelyföldi magyar autonómia. Persze nem arról van szó, hogy a székelyeknek bárki (a románok, a zsidók, az MSZP vagy Markó Béla) meg akarná tiltani az önrendelkezést; inkább arról, hogy az adott térben nem a területi-etnikai alapú autonómia a legjobb megoldás. Hanem az, amit - jól, rosszul, és bizonyosan nem az elvártak szerinti ütemben - az erdélyi magyar politika próbál keresztülverni a gyanakvó román társadalom (és egyre inkább saját szélsőségesei) ellenében: a magántulajdon és a kisebbségi lét törvényekkel körülbástyázott rendezésén keresztül az egyedi és közösségi élet kereteinek a biztosítását.
Ez csak hatékony érdekképviselettel érhető el; hatékony érdekképviseletre pedig csakis egy erős magyar párt lehet képes. Ennek az egyszerű igazságnak a belátása áll Markóék nemzeti egységre való felhívása mögött. Ami, meglehet, Tőkésék újabb akciója nyomán végérvényesen illuzórikussá válik. Az SZNT ugyanis beterjeszteni készül autonómiakoncepcióját; ha így történik, a javaslat sorsa nem kétséges (ami önmagában még nem feltétlenül Tőkésék hibája, hanem a már a kifejezéstől is irtózó román politikáé). És vita lesz: nagy, indulatos, végzetes - de elsősorban nem románok és magyarok, hanem magyarok és magyarok között.
Az erdélyi magyarság számaránya okán képtelen eltartani két politikai pártot; és nagy valószínűséggel arra sem képes, hogy az ötszázalékos küszöb miatt legalább az egyiket a romániai parlamentbe juttassa. Ez viszonylag gyorsan, már az év végi választásokon kiderülhet. Kár volna idáig eljutni csak azért, hogy néhány nemzetvesztő gazember a határon ideát elégedetten dörzsölhesse a tenyerét és nagy hangon szónokolhasson belpolitikai kampányában a nemzet igaz képviseletéről.
