Az SPD számára, úgy tűnik, a legrosszabb végkifejlet igazolódott be. Angela Merkel mögé zajgás nélkül sorakozott fel a CDU és bajor mutációja, a CSU, aminek következtében a közvéleménykutatóknál először előzte meg Schrödert: a nép június elején már őt tartotta alkalmasabb kancellárnak. Az "újbaloldali" pártok nemhogy választási megállapodást kötöttek (a PDS listáin indulnak majd a partner jelöltjei), hanem két olyan közismert és sokak számára népszerű politikus állt az élükre, mint az SPD-ből frissen eligazolt Oscar Lafontaine és a korábbi berlini szenátor, a már (betegsége és egy, a PDS-t is érintő korrupciós botrány miatt) visszavonult Gregor Gysi. A szövetség akár hét-nyolc százalékot is kaszálhat, amivel könnyedén bejut a Bundestagba - és ezzel alaposan átrendezi a politikai térképet. A szeptemberi választáson a szocdem-zöld koalíciót el fogják söpörni, de ezen ne nagyon keseregjünk. Lehet, a CDU akár egyedül is kormányt alakíthat majd (nem fog), és akkor a törvényhozás minden intézményében szabadra válthat a szemafor az amúgy elodázhatatlan reformlépések előtt. Mert azzal, hogy a Schröder-kormány idején tizenegy tartományban vonták meg a bizalmat a különféle szocdem vezetésű koalícióktól, a "kisállamok" küldötteiből álló jobboldali többségű Bundesrat folyvást lelassította vagy végleg megakasztotta a támogatását igénylő törvényhozási eljárást. A nép nemet mondott a szociális állam átalakítására, amit egyetlen változóval, az év elején öt milliót mutató munkanélküliek számával azonosított. Pedig a CDU-CSU-FDP triónak sincs igazából más gyógymódja, mint a kisebb állam, az elosztórendszerek reformja, a munkaerőpiac deregularizációja, és még megannyi fájdalmas lépés. A mérce ismert. Miután Schröder pénteken benyújtja maga ellen a bizalmatlansági inditványt és ezzel technikailag lehetővé teszi a Bundestag feloszlatását - csakhamar a pálya is szabad lesz.
A szemafor vált
Mintha Ózdot, Miskolcot és Salgótarjánt vesztené el idehaza az MSZP.
Körülbelül ez történt május végén Németországban, amikor közel négy évtizedes uralom után a Német Szociáldemokrata Párt, az SPD orbitális vereséget szenvedett Észak-Rajna Vesztfáliában a tartományi választásokon. Akkor akár meglepő, ügyes taktikai húzásnak is tűnhetett Schröder kancellár aznapi bejelentése, miszerint szeptemberre előrehozott választásokat tartana üdvösnek. A kereszténydemokrata CDU-nak ugyanis egy hónapja még nem volt kancellárjelöltje, és nem is nagyon körvonalazódott, hogy mit csinálna másképp. Az akkori erőviszonyok alapján Angela Merkel, a CDU elnöke tűnt a legvalószínűbb kihivónak, aki keletnémet, protestáns és nő (mennyi hendikep!) - mellesleg médiaszereplései cseppet sem mérhetők a magabiztos Schröderéhez. Talán verhető, volt a tipp, a kormányfő krízishelyzetben mindig hozza a formáját. A józanabbak azonban tudták: az SPD készülhet az ellenzéki szerepre, az előrehozott választásokkal a pártot fegyelmezik, ne szaladjon szét a nyáj. Adtak durván négy hónapot, hogy valamelyest újrapozicionálják magukat, miközben a reformprogramot, az Agenda 2010-et, amire az egész vállalkozásuk épült, sem lehetett szembe köpni. Az igazi veszélyt már nem a szőkésbarna, kerekded arcú asszony jelentette, hanem törzsszavazóik eltűnése balfelé. A tagság félreérthetetlen jelzéseket tett, a létszám évek óta csökken. Gyorsan lépni kellett, mielőtt a két kisebb balpárt, a nevében munkát és szociális egyenlőséget hirdető nyugatnémet WASG és a Kelet-Németországban erős PDS választási szövetséget hoz létre, netán egyesül.
