A szerk.: Nemzetmegvezetők (Választás előtt)

publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mennyi ideig tartott négy évvel ezelőtt a Fidesz vezetőinek kimondani azt, hogy 400 százalékos béremelés az egészségügyben?

Mennyi ideig tartott négy évvel ezelőtt a Fidesz vezetőinek kimondani azt, hogy 400 százalékos béremelés az egészségügyben?

És a 600 kilométer autópályát?

És a 7 százalékos gazdasági növekedést?

Ki lehet próbálni: szinte semeddig. Nagyjából annyi ideig, mint köpni egyet. És nagyjából azt is jelenti. Köpünk rátok: hisz azt hazudunk, amit akarunk. Elvégre szabad országban élünk.

H

A nyolc évvel ezelőtti választási kampányban jellemző módon még nem kizárólag a felelőtlen demagógiáé volt a főszerep. Amikor Horn Gyula a nép nagy barátjának akart mutatkozni, és nyilvánosságra hozta 12 vagy 24 vagy 124 pontból álló intézkedési tervét, melynek lényege az volt, hogy most már tényleg legyen jó egy kicsit mindenkinek, pártjának akkor még leendő pénzügyminisztere, Békesi László vonatta vele vissza a hülyeséget. Horn 1998-ban sem ígért semmit (meglehet, azóta keservesen megbánta ezt), pedig akkor akár meg is tehette volna. A mostani választási kampányban viszont kegyetlenül elszaladt a ló - az SZDSZ és a Centrum kivételével mindenkivel. Az MSZP és a Fidesz, a választás két esélyese - a Népszabadság összeállítása szerint - közel hasonló, ezermilliárd forinton felüli összeget osztogatott szét jó előre a költségvetésből, többé-kevésbé hasonló célokra (az esetleges ötödik parlamenti párt, a MIÉP "gazdaságpolitikai" programja nem összegszerűsíthető, a nemzeti ősközösségben a pénz lényegében ismeretlen fogalom, és csak arra szolgál, hogy a "zsidóktól" legyen mit elvenni). Jó hír lehet viszont, hogy a szertelen, gátlástalan ígérgetés mindössze két esetben okozhat súlyos zavarokat a magyar társadalom működésében: akkor, ha betartják, és akkor, ha nem.

H

Az első esetről nemigen érdemes szót ejteni: Magyarország egy-két mámoros év után, amikor mindenkinek tízezresek lógnak ki a zsebéből, Argentína sorsára - a gazdasági és társadalmi zűrzavar állapotába - jutna; és amennyiben erre az útra lépne a következő kormány, mi is csak azt tudjuk tanácsolni, hogy azt az egy-két évet igyekezzünk minél vidámabban eltölteni.

De mi történhet a másodikban?

A magyar politikai demokrácia mély válsága talán akkor kezdett konkrét körvonalakat ölteni, amikor 1998 táján, még a választások előtt a kormányalakításra esélyes Fidesz vadul és gátlástalanul kezdte ekézni a Bokros-csomagot. És nem csak azért, mert 1995-ben, a megszorító intézkedések bevezetésekor Varga Mihály, a Fidesz majdani pénzügyminisztere azt találta mondani: Bokros Lajossal az a legnagyobb baj, hogy nem fideszes, a csomagjával meg az, hogy nem a Fidesz nevéhez kapcsolódik. Hiszen a Fidesz vezető politikusainak merőben értelmetlen felróni azt, hogy most egészen mást gondolnak a világról, mint 13, 10 vagy 7 évvel ezelőtt. Azt viszont 1995 óta a mai napig igenis tudják, hogy a Bokros-csomag a pénzügyi összeomlástól mentette meg Magyarországot, és hogy az alternatívája a fizetésképtelenség bejelentése, majd az azt követő totális társadalmi káosz lett volna; és avval is pontosan tisztában vannak, hogy a Bokros-csomag minden eleme nem csak szükséges, de a társadalmi igazságosság szempontjából indokolt is volt.

Ennek ellenére a Bokros-csomag - és a Horn-kormány számos egyéb gazdasági intézkedésének -rituális, verbális meggyilkolása idestova öt éve elmaradhatatlan része a fideszes tohuvabohunak. A Fidesz evvel felrúgta azt a konszenzust, amit minden számottevő és komolyan vehető politikai párt osztott, és amelynek összetartó ereje valamiféle közös felelősségérzet volt ennek az országnak a tízmillió lakójáért. Annak az egyszerű igazságnak a belátása, hogy a fedezet nélküli jóléti kiadások előbb-utóbb a jólét esélyeit emésztik fel; hogy ami nincs, azt nem lehet szétosztani sem, hogy az országnak újra meg kell tanulnia dolgozni, mert ahogyan addig dolgozott, az nem volt elég hatékony, korszerű és versenyképes a világ gazdagabb nemzeteivel. Hogy ezentúl mindenki lényegesen kevesebbet remélhet az államtól, és azért, amit eddig ingyen kapott, ezentúl fizetnie kell: viszont a pénzéért előbb-utóbb minőséghez jut majd, és ha pénzt akar keresni, akkor minőséget is kell produkálnia. Nem lesz ingyen sem az egyetem, sem a fogtömés, sem az autópálya-használat, se más, és csak az juthat segélyhez, aki valóban rászorul: viszont tiszta viszonyok lesznek. Szerződések, amelyeket felnőtt, szabadságukra büszke emberek kötnek egymással és az őket képviselő tisztviselőkkel. Pontosan azért, mert fizetni kell érte, az egyetemeken előbb-utóbb versenyképes észt osztanak majd. És lesznek autópályák is.

A Fidesz négyéves kormányzása alatt ezt a szerződéstervezetet írta át egy másikra, és ezt a másikat kínálja most újabb négy évre a választóknak.

H

A magyar választók többsége 1995 után talán elfogadta volna ezeket az új viszonyokat: hiszen a Horn-kormány végül is nem a Bokros-csomagba bukott bele. De az állami gondoskodás hazug kísértése, az ostoba és felelőtlen nosztalgia azok után az idők után, amikor minden "járt", és amikor a boldogulás nem a szabad verseny által minősített egyéni teljesítményen múlott, hanem a közös javakhoz való hozzáférés lehetőségén, soha nem veszett ki a magyar társadalomból. Talán a Fidesz vette komolyan egyedül annak az 1999-es közvélemény-kutatásnak a jelentőségét, amely szerint a magyar lakosság Kádár Jánost gondolja a legnagyobb XX. századi magyar politikusnak; és azét a másikét, amely szerint az új demokratikus intézmények közül a magyarok legkevesebbre a parlamentet - a néphatalom legfőbb letéteményesét - becsülik. És csak a Fidesznek volt mersze hozzá, hogy ebben a két társadalomlélektani tényben meglássa a politikai érvényesülés lehetőségét.

Az állam jelenleg is zajló ellenforradalma ezért egyszerre vette célba az 1989-ben elkezdődött gazdasági átalakulás, illetve az 1995-ös megszorító intézkedések alapfilozófiáját és az 1989-es kerekasztalnál megálmodott közjogi berendezkedést. Az országgyűlés és a parlamenti ellenzék szerepének marginalizálásával a magyar nép elvesztette a lehetőséget a kormányzati munka szisztematikus, rendszeres ellenőrzésére. Az államháztartási törvény módosításával, a Magyar Fejlesztési Bank, a Posta, a Postabank feltőkésítésével, a visszaállamosításokkal, az autópálya-program kiemelésével a közbeszerzési törvény hatálya alól, a Széchenyi-tervnek nevezett állítólagos gazdaságélénkítési program titkosításával a magyar nép elvesztette szuverenitását az ország költségvetése fölött. A Széchenyi-tervről nemhogy azt nem lehet tudni, milyen elbírálás szerint, milyen feltételek teljesítése mellett, milyen megtérülési számítások szerint milyen vállalkozások részesülnek belőle, de azt sem, hogy létezik-e egyáltalán. A magyar nép adózik, és nem tudja, mire költik a pénzét. Most már ha akarná, sem tudhatná meg. Csak azt tudhatja, amit a kormány állít erről: a számlákba választott képviselői útján betekinteni nincs módja, hisz e számlákat az "üzleti titok" törvényének szentsége védi.

És ez még nem minden.

A parlament, a politikai párbeszéd intézményének felszámolásával megszűnt a dolgok értelmes megvitathatóságának a lehetősége is. A kormány és hivatalnokai nem ügyintézők, akik a közösség megbízásából és neki felelősséggel tartozva átvállalják tőle a különféle társadalmi érdekek egyeztetésének napi munkáját, akik meghatározott, közösen lefektetett és számon kérhető szabályok, és többé-kevésbé általánosan elfogadott, nyilvánosan megvitatott normák mentén a közösség javait kezelik (hiszen ezekről a dolgokról immár nem folyik értelmes párbeszéd), hanem akik elvesznek, és akik adnak. Akiktől függenek a dolgok és az emberek. Márpedig ez a viszony csak az úr és a szolga dichotómiája szerint értelmezhető és értelmezendő; és ebből más, mint kézcsók a miniszterelnöknek a meg nem épült autópálya helyén, nem is következhet. A képviseleti demokráciából így lesz sajátos, a négyévenkénti választások egyszeri mozzanatára korlátozódó adásvételi aktus, amelyben az eladó a szavazó, a vásárló pedig a képviselő, a párt, a minisztériumi fotelra ácsingózó politikus. Szavazz rám, és ne törődj semmivel, mert én, ÉN majd adok neked: nyugdíjemelést, ingyenes orvosi ellátást, 13. havi fizetést, támogatást neked, támogatást az általad vezetett településnek, olcsó hitelt, ingyen diplomát, ingyen nyelvvizsgát, pénzt a filmedre, a könyvedre, ösztöndíjat, földet, állást, megrendelést. Neked nincs más dolgod, mint hogy ebbe belenyugodj, és beállj a sorba. A pénzosztó helyek előtti sorba. Hogy engem válassz, és ne kérdezz semmit.

És főként azt ne kérdezd meg, hogy ez nekem miért éri meg. Hiszen ennek a kormányzati technikának a "jól járunk mind a ketten" filozófiája a lényege; meg az, hogy "én sem a fizetésemből élek". Az állam és a polgárok közötti tranzakciókban a megvesztegetés nem a normától való eltérés, hanem a rendszer alfája és ómegája. A határvonal az állam intézményei, a párt és a pártot alkotó vagy ahhoz "közel álló" magánszemélyek között végzetesen elmosódik. Míg az MSZP- SZDSZ kormány idején megvolt a lehetősége annak, hogy az igazságszolgáltatás tisztességes eljárással a végére járjon a politika és a bűnözés közti szürke zónában zajló gyanús ügyeknek, a Fidesz-kormány idején súlyosan sérült a törvény előtti egyenlőség elve. És a gazdasági versenysemlegességé. Mindezt leginkább a két kormányzati ciklus emblematikus botrányának végkimenetelén mérhetjük le. Azon, hogy Tocsik Márta, Boldvai László és Budai György vádlottként a bíróság elé került, Simicska Lajos, Schlecht Csaba és tsaik viszont nem, sőt, az ügyészség felettébb vitatható módon ad acta tette a Fidesz közeliek valamennyi ügyét. Azon, hogy az MSZP-SZDSZ nem akadályozta meg a Tocsik-ügy ellenzék által kezdeményezett parlamenti vizsgálatát, míg a Fidesz valamennyi, vele kapcsolatos korrupciógyanús ügy országgyűlési vizsgálatát meggátolta. Azon, hogy Horn Gyula a Tocsik-botrány jelentőségét kisebbítendő nem kezdett felelőtlen és gátlástalan hazudozásba, míg Orbán Viktor igen (ez volt az ún. "megfigyelési ügy"). Igen, mi így csináljuk. De ha akarod, beveszünk a buliba.

Ha pedig nem, pusztulj. Mars ki a nemzetből.

H

És ez a rendszer képes újratermelni önmagát; ez a rendszer lehet a hatalom megtartásának záloga is. A köztársaságnak ez az állapota törvényszerűen vezetett ugyanis ahhoz, hogy a most hatalmon lévők csaknem korlátlan eszközökkel rendelkeznek a hatalom megtartására. Az eddigi választások történetében példa nélkül álló botrány, hogy a Fidesz saját kampányának szolgálatába állította az állami költségvetést: az olimpiai hirdetések, a Széchenyi-terv propagandája, a "Bozsik-program", a gazdasági minisztérium önfényező reklámjai, melyek jelszavai többnyire épp a legnagyobb kormánypárt szlogenjeire rímelnek, aligha tekinthetők másnak, mint közpénzen - az ellenzéki szavazók pénzén is - folytatott nyílt pártpropagandának. Ez már önmagában felér egy választási csalással: hiszen a választások tisztaságának nemcsak minden demokratikus megfontolás, de a köztársaság törvényei szerint is feltétele az, hogy az induló pártok egyenlő esélyekkel és feltételekkel tárhassák a választók elé programjukat. És formálisan hiába felel meg maga a választási procedúra a demokratikus játékszabályoknak, ha - az ellenzékkel rokonszenvező választók pénzén is fenntartott - közmédia egyértelműen a kormánypártot támogatja. A Fidesz, ha nyer az első fordulóban, kevéssel fog nyerni: és ezt a kevés többletet az egészen a március elejéig "bizonytalanként" elkönyvelt rétegtől fogja bekasszírozni. Jó okkal tételezhetjük fel, hogy rájuk hatott leginkább a kormány pártpropagandája.

H

Ha a magyar választók többsége mindebbe belenyugszik - azért, mert nem tudja, vagy azért, mert nem is érdekli, vagy azért, mert tudja, de nem lát benne kivetnivalót, vagy azért, mert nem hiszi, hogy ez valaha megváltozhat, és mert úgy véli, minden politikus utolsó, korrupt disznó -, akkor a rendszerváltás visszacsinálására mondja ki az áment. És akkor a semmivel, a kormányzati rendszer hiányával kell majd mindnyájunknak szembenézni.

publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk