n Vajon mi lesz a sorsa annak a hetvenéves öregembernek, aki Rámalláhban, egy szobában ülve várja, hogy valamilyen véget érjen az izraeli akció? Falhoz állítani, mint ahogy azt testőreivel tették, nyilvánvalóan nem fogják, s talán az sem elképzelhető, hogy "véletlen" golyó találja (bár az izraeliek nem vetették el egyértelműen ezt a lehetőséget).
Ahhoz, hogy erre a kérdésre az izraeli politika értelmes választ tudjon adni, először avval kéne tisztában lennie, hogy vajon Jasszer Arafat még mindig a kezében tartja-e a szálakat, legalább annyira, hogy megálljt tudjon parancsolni az öngyilkos merénylőknek (akik közül nem egy az ő pártjának, a Fatah-nak az aktivistája), vagy Arafat immár politikai hulla, és Izrael feladata jószerivel csak az lehet, hogy eltakarítsa őt és szervezetének maradványait. Arafat azt állítja: megfékezné ő a terrort, de nem bírja, hiszen ahhoz legalább az udvarra ki kéne mennie; Saron pedig még arra sem hagy neki esélyt - például amikor nem engedte az arab csúcsra, Bejrútba elutazni -, hogy saját magát megcáfolhassa. Saron mintha arra játszana, hogy Arafat ellehetetlenítésével és a Palesztin Hatóság szétverésével ne legyen olyan palesztin vezető, aki tárgyalna vele - és ekkor átmenetileg visszatérhet kedvelt vesszőparipájához, miszerint a palesztin kérdés közönséges karhatalmi-katonai probléma. Azonban immáron bizonyos, hogy ez az ötödfél évszázada tartó provizórium fenntarthatatlan.
Hiszen Arafat után legvalószínűbben csak a káosz és az iszlám radikálisok következhetnek. Akiket egyértelmű felelősség terhel az öngyilkos merénylők kiválasztásáért és kiképzéséért. ´k azok, akik fegyvert és kiválasztottságtudatot adnak a kezükbe. A Hamász nem egyszerű terrorszervezet, hanem a hagyományos társadalmi kereteket áttörő társadalmi hálózat, amelynek egyszerre van vallási, katonai és szociális dimenziója. Titka abban áll, hogy a bölcsőtől a sírig gondoskodik tagjairól, akiktől cserébe teljes szellemi és fizikai odaadást vár. Az öngyilkos merénylő emléke biztos anyagi és erkölcsi alapot jelent a hátramaradottaknak. Azonban mégse higgyük, hogy csak ezért teszik, amit tesznek.
Ezek a kamaszkorból alig kikerült fiúk és lányok sajátos pszichológiai képletet jelentenek. Ennek egyik eleme a vallási fanatizmus és a bosszúvágy. Ugyanakkor sorsukban ott van a lassan negyedik évtizedébe forduló megszállás kilátástalansága is. ´k már az unokái annak a nemzedéknek, amely 1967 után izraeli uralom alá került. Az Intifáda viszonyai között nőttek fel. Nem nehéz kitalálni, hogy alapvető lelki sérüléseket szenvedtek. Amúgy "normális" mindennapjaik is a katonai megszállás és az izraeli társadalom perifériája között teltek volna. Izrael ugyanis egyáltalán nem kívánta és ma sem kívánja őket integrálni.
A palesztinokkal szembeni kemény fellépést indokoló izraeli érvelés számos elemét könnyen cáfolhatjuk. Egyet viszont nem. Ha most nem törik meg, akkor az öngyilkos terror bekerülhet a "normális" háborús arzenálba, s nem tudhatjuk, kik és milyen célok érdekében vetik be legközelebb.
