Ez meglehetősen elnagyolt összefoglalása annak a folyamatnak, hogy a KDNP nem támogatta a országgyűlési bizottságokban a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényjavaslat tárgysorozatba vételét, majd a plenáris vitában képviselői következetesen a javaslat ellen érveltek, míg végül a frakció egységesen szavazta le a december 17-i végszavazáson. A Katolikus Püspöki Konferencia pedig már november 22-én nyilatkozatban tiltakozott a javaslat ellen.
Az sem volt titok, hogy Tóta W. előítéletes is. Két éve így írt egy filmkritikájában: "Ez a történet nem a Gay Pride transzvesztita bohócairól szól, hanem a buzilélekről." (Rómeó és Gyula, Index, 2006. március 30.) Evvel nem is az a gond, hogy lebohócozza a transzvesztitákat, ami legalább annyira úri dolog, mint pajeszos, kipás zsidókat bohócozni. De még vélemény. Hanem, hogy elvitatja tőlük, hogy lenne lelkük, ergo az emberi mivoltukat, ami már nem vélemény.
Nos, tehát Tóta W. Árpád idén a Meleg Méltóság Napjáról homofób írással emlékezett meg (Seggel előre, w.blog.hu, június 19.). Véleménye szerint a szexuális kisebbségiek maguk tehetnek róla, hogy még mindig korlátozva vannak a jogaik, mivel a Meleg Méltóság Menetében nem elég behízelgő modorban csörgetik a láncaikat. Szerinte a siker reményében először is ki kellene rekeszteniük maguk közül az elnyomóik által kiválasztottakat, azután pedig térden állva kellene könyörögniük az emberi jogaikért, jó magaviseletükre és gondosan hátrafésült hajukra hivatkozva. Úgy esetleg meg tudnák hatni elnyomóikat, ismerteti költséghatékonysági számításainak végeredményét a szakember, rámutatva egyben a meleg méltóság valódi természetére. "A nőmozgalmak se úgy vívták ki a választójogot és a többit, hogy körbemenstruálták a belvárost... Hogy mi miért és mennyire gusztustalan, az hosszan vitatható, de mégiscsak van egy közmegegyezés, ami alapján a mutogatós bácsit beviszi a rendőr. Nem célszerű azt meghágni."
*
Lássuk akkor a női választójogot kivívó nőmozgalmakat, amelyek nem hágták át a közmegegyezést. A brit szüfrazsettek a több évtizedes elkeseredett küzdelembe belefáradva, miután a lapok továbbra sem mutattak érdeklődést cikkeik és olvasói leveleik iránt, és a társadalmi érdeklődést felkelteni követeléseik iránt továbbra sem sikerült, felhagynak korábbi módszereikkel. 1903. október 10-én új szervezetet alakítanak Nők Társadalmi és Politikai Uniója néven, azzal az elhatározással, hogy ha a törvények nem vonatkoznak a nőkre, akkor e szerint is fognak cselekedni. 1905. október 13-án Christabel Pankhurst és Annie Kenney egy választási gyűlésen "Mikor kapnak a nők választójogot?" bekiabálásokkal többször megzavarja Sir Edward Gray beszédét. Csak erőszakkal tudják letartóztatni őket, az egyik rendőr szerint a hölgyek megrugdosták és leköpködték őt. A rájuk kirótt 5 shilling bírságot nem fizetik ki, ezért börtönbe kerülnek. A fogságban éhségsztrájkba kezdenek, ami kényszertáplálásukhoz vezet, a kor szokása szerint orron keresztül. Így válik egy kis pénzbírságból testi fenyítés. Az eljárás később bevett eszköze lesz a börtönbe már hazajáró szüfrazsetteknek. Izgalmas foglalkozássá válik a miniszteri poszt, miután a kormány tagjai elleni támadások mindennapossá lesznek, liszteszsákok repülnek, parlamenti ablakok és üzletek kirakatai csörömpölnek, és a legváratlanabb helyekről bukkannak fel vagy láncolják le magukat méltatlankodó szüfrazsettek. A belügyminiszter Churchillt korbáccsal támadják meg, a miniszterelnöknek London egyik leghíresebb hangversenytermében tartott beszéde alatt a szüfrazsett az orgonából ugrik elő.
1909 szeptemberében a belügyi tárca memoranduma szerint "megalapozottnak tűnik a félelem, hogy a Parlament bejáratánál álló sztrájkőrök közül valaki rálőhet a miniszterelnökre", mivel "legkevesebb öt szüfrazsett" célba lövést gyakorol egy belvárosi épületben. Mégsem javasolja a tüntetők eltávolítását, mert "Ebben az esetben az egész ügy a bíróság elé kerülne... Kénytelenek lennénk nyilvánosságra hozni azokat a tényeket, amelyek alapján azt feltételezzük, hogy összeesküvés készül a miniszterelnök meggyilkolására... Célszerűbb békén hagyni a tüntetőket és megerősíteni a Parlament védelmét", annál is inkább, mert a beavatkozás annyira "feltüzelné a félőrült nőket, hogy bizonyára megkísérelnék a merényletet". 1910. november 18-án Christabel és társai találkozni akarnak Herbert Asquith miniszterelnökkel, hogy tiltakozzanak a nők szavazati jogáról beterjesztett javaslat elutasítása miatt. A feldühödött nők áttörik az alsóház köré vont rendőri kordont, közülük több mint száz rendbontót - brutális erőszakot alkalmazva - őrizetbe vesznek. Miután a brit alsóház 1912-ben is elveti a választójog kiterjesztését a nőkre, a szüfrazsettek még harciasabbá válnak. 1913. február 19-én felrobbantják Lloyd George miniszterelnök vidéki házát, később sósavval locsolnak meg golfpályákat (a férfiak kedvelt időtöltésének helyszínét). 1913. június 4-én Emily Davison, a mozgalom harcos aktivistája az epsomi derbin V. György király lova elé veti magát, és halálos sérülést szenved; június 19-én egy másik tiltakozó is követi, szerencsére a halál helyett csak a kórházi ágyba. 1914. március 10-én a londoni National Galleryben Mary Richardson az Emily Pankhurst ellen folyó hatósági eljárások elleni tiltakozásul súlyosan megrongálja Velázquez Vénusz című képét. Végül 1918-ban adják meg a nők számára is a választójogot.
Így fest dióhéjban a női választójogot kivívó nőmozgalmak története, amelyek nem hágták át a közmegegyezést. Tóta W. Árpád viszont úgy látja, hogy a miniszterelnök meggyilkolásának gondolatáig és házának tényleges felrobbantásáig eljutó szüfrazsettmozgalom kevésbé sértette a közmegegyezést, mint a buzik nyár délutáni békés korzózása; ebből következően tehát a felvonuló melegek látványa károsabb lenne, mint a terrorizmus.
"A homoszexualitás nem az - folytatja eszmefuttatását Tóta W. -, amikor a próbababába meg a kipufogóba is bele akarja dugni az ember. Az csak egy alfaj, ami előfordul hetero- és homoszexuálisban egyaránt. A heteroszexuális változat viszont nem szokott álló hímtaggal fesztiválozni az Andrássy úton, mivel ezt az aspektust, nagyon helyesen, a magánélethez sorolja a közízlés." De, a heteroszexuális változat is szokott álló hímtaggal fesztiválozni, úgy hívják, hogy Budapest Parádé. Csak ott méhszájig kitakart felvonulók látványától áll a hímtag, nem pedig kivillanó férfiseggektől rándul görcsbe a homofób gyomor. És mindjárt hangsúlyoznám is: az, hogy kijavítom Tóta tárgyi tévedését, nem jelenti azt, hogy elfogadom érvnek, hogy amit nem szoktak heteroszexuális polgártársaink csinálni, azt ne csinálhatnák mások se. Ennek ugyanis nyilvánvalóan abszurd következményei lennének.
*
A melegfelvonulásnak nem célja bemutatni, hogy milyen "a homoszexualitás". Több okból sem. Egyrészt, mert a melegfelvonulás nemcsak a homoszexuális, hanem minden szexuális és nemi identitású kisebbség és az őket támogatók közös felvonulása. Másrészt, mert nincs olyan, hogy "a homoszexualitás". Van helyette sok különféle buzi, akikben végeredményben semmi más közös nincs azon kívül, hogy jellemzően azonos neművel létesítenek szexuális kapcsolatot. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy milyen képzeletbeli homoszexuális többség vélt jellemzőit szeretné "a homoszexualitássá" megtenni Tóta, más homoszexuálisok részvételének vagy önreprezentációjának korlátozásával. Ez nemcsak igazságtalan lenne a korlátozottakkal szemben, és nemcsak hazug lenne a valóság manipulálása miatt, de még az arra vonatkozó téves elképzeléseket is megerősítené, ami Tóta kiindulási pontja - hogy tudniillik a homoszexuálisok valamilyenek. Nem igaz, hogy "(h)a a melegfelvonulás azt üzenné, hogy ezek majdnem pont olyanok, mint mi, és amiben mások, az meg nem tartozik ránk, akkor már rég nem is volna rá szükség". Nem igaz, mert nem olyanok, ugyanis nem csak a heteroszexuális többség heteronormatív elvárásaihoz asszimilált melegek vannak, akik csak abban különböznek, de egyébként ugyanolyanok. A szexuális identitást, akárcsak bármely más identitást, nagyon különbözőképpen lehet megélni, a teljes asszimiláltságtól, az elképzelhető legkisebb területre visszaszorított identitástól, sőt, az identitás tagadásától ("én nem vagyok buzi, csak férfiakkal dugok") egészen a heteronormatív társadalmi elvárások és nemi szerepek teljes visszautasításáig. Ez a heterogenitás nem valami hiba, amit könnyen meg lehet szüntetni a renitensek kitessékelésével, és akkor visszamarad a heteroszexuális többségtől nem különböző homoszexuális kisebbség.
De azért sem lehetséges "a homoszexualitást" bemutatni egy felvonulás keretében, mert a felvonulás nem hétköznapi helyzet, akár jogkövetelő tüntetésnek, akár színpompás karneválnak tekinti is valaki. Hétköznapi melegeket hétköznap tessék nézegetni! A melegfelvonulás nyitott minden felvonuló és minden vélemény kifejezése előtt, feltéve, hogy a felvonulót és véleményét kifejezőt nem zavarja a tőle eltérő szexuális vagy nemi identitású felvonulókkal és más véleményekkel vállalt közösség. Más szervező elve nincs, nem is lehet. Még akkor sem, ha ez a közösség vállalhatatlannak bizonyul az olykor előítéletes, más melegekkel szemben elvárásokat támasztó melegek számára. A felvonulás sokszínűségét csak úgy befolyásolhatják a résztvevők, ha hozzáteszik a maguk sokszínűségét, nem pedig úgy, hogy elveszik belőle másokét. A felvonulás hagyomány, és ez a hagyomány nem véletlenül, hanem szükségszerűen alakította ki éppen azt a formát.
*
1969. június 28-án a New York-i Greenwich Village-ben lévő Stonewall Inn melegbárnál történő razzia során legelőször egy transzvesztita kapta le a tűsarkúját, és kezdte püfölni a rendőröket. A bár felháborodott közönsége ugyan már kint várakozott az utcán csoportokban, ahelyett, hogy szépen hazasomfordáltak volna, mint máskor, de a szikrát egy "hatvanéves nőnek öltözött negyvenéves férfi" szolgáltatta, ahogy Tóta próbálja sértegetni a transzvesztitákat. Miután a harci tűz átterjedt a kint várakozókra is, akik minden kezük ügyébe eső tárggyal, így parkolóórákkal ostromolni kezdték a bárban maradt rendőröket, azok kénytelenek voltak elbarikádozni magukat a bárban, és segítséget hívni. A Stonewall Inn még a melegek között is rossz hírű bárnak számított, így a csatát nem kis részben transzvesztiták, buzikurvák és bártündérek vívták. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a rákövetkező években, a felvonulások hagyományának kialakulásakor Amerikában is heves viták tárgya lett, hogy az egyre népszerűbb, így egyre több konform meleget is vonzó felvonulásokról tiltsák ki, vagy valamilyen módon korlátozzák a többi, úgymond "rendes" melegre "szégyent hozó" transzvesztitákat, transzszexuálisokat és más "magamutogatókat". A legfontosabb érvnek ezekkel az igényekkel szemben az a hivatkozás bizonyult, hogy mégiscsak abszurd lenne kizárni a melegfelvonulásból azokat, akikre emlékezünk a felvonulással. Miután pedig az önkorlátozás-pártiak vereséget szenvedtek, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy hiába vonul fel akár egy légió karót nyelt, unalmas tisztviselő kinézetű meleg, a sajtót a női ruhába bújt férfiak és más látványosságok érdeklik. És mert mindig is lesznek transzvesztiták és átoperálás előtt álló transzszexuálisok, akik számára ugyanolyan belső igény, hogy az ellenkező nem ruháit viseljék, mint a melegek számára a melegségük, magának a felvonulásnak kell ehhez a helyzethez alkalmazkodnia. A színes, vidám karnevál jelmezekkel, nem feltétlenül hétköznapi felvonulókkal olyan befogadó környezetet teremt, ahol bátran vállalhatja magát mindenki - egy negyvenéves férfinak sem kellemetlen akár hatvanéves nőnek öltöznie, vagy egy leszbikus nőnek a mellét megmutatnia. Az így kialakuló felvonulás a későbbiekben hatásosan közvetítette azt az üzenetet, hogy a melegek nem azért kérnek maguknak egyenlő jogokat, mert ugyanolyanok és hasonlítanak másokhoz, és nem is azért, mert rendesek és megszolgálták - hanem mert egy sörhasú és kopaszodó travinak is éppen annyi joga van házasodni, gyereket nevelni, élni az életét, mint bárki másnak. Minden felvonuló az emberi méltósága jogán igényli az egyenlő jogokat, és visszautasít minden más elvárást.
*
Mit is mondhatnék végül?
Tóta W. Árpád pontosan, érthetően fogalmaz, illendő tehát, hogy hozzá forduljak segítségért. Bő három évvel ezelőtt, XVI. Benedek pápa megválasztására reagáló írásában (A bárány hallgat, Index, 2005. április 20.) így válaszolt az őt életmódja, véleménye, választásai, horribile dictu, szemtelenkedései miatt bűnösnek, büntetést érdemlőnek tartó erkölcsi ítéletekre: "Én nem élek házasságban, pénteken is eszem hurkát, templomba csak úgy megyek, mint a múzeumba, nézelődni, barátkozom melegekkel meg mindenkivel, aki érdekes. De nem érzem magam bűnösnek. Ha tehát megjelenik valami egyházfi, és kijelenti, hogy bűnös vagyok, sőt még akkor is bűnös, ha mindezeket nem teszem, akkor arra adekvát válasz, hogy a te anyádat, köcsög."
A szerző programozó.
