Mindennapos téma lett: bármikor legyen is, a Fidesz kétharmados többséget szerez a következő parlamenti választáson. Azaz, készüljünk fel a "legrosszabbra" - új alkotmány, új politikai rendszer közeleg. Megérkezését - az egyik álláspont szerint - az alkotmányozásra is képes többség önmérséklete tudná megakadályozni, a Tölgyessy Péter által mostanában gyakran javasolt alkotmányozási moratórium. Ez természetesen az egyik lehetséges megoldás - kérdés, hogy van-e bármiféle realitása. A Narancs pár héttel ezelőtti számában (A mérleg jegyében, 2008. május 8.) már olvashattunk egy elemzést arról, milyen - elsősorban alapjogi - fékek találhatók az alkotmányban. A meglehetősen statikus és tételes alkotmányjogi szabályozás helyett én egy másik nézőpontból tekintek ama kérdésre, hogy mi minden nem védi a mindenkori alkotmányt.
*
A Fidesz rettegett kétharmados többségének lehetősége automatikusan azzal a prekoncepcióval egészül ki, hogy az alkotmányozó többséggel bíró Fidesz egy nem demokratikus, de legalábbis nem parlamentáris kormányzati rendszert intézményesít majd Magyarországon. Meggyőződésem, hogy emiatt teljesen felesleges aggódni. Egyrészt azért, mert bármilyen sokan is pártfogolják a jelenlegi parlamentáris kormányzati rendszert, káros és hibás dolog úgy tenni, mintha ez lenne a demokratikus kormányzás egyetlen lehetséges módja. Csak azért, mert a rendszerváltáskor ez a megoldás lett a korábbi rezsim alternatívája, ennek - akár gyökeres - megváltoztatása még nem jelenti azt, hogy ami helyette jön, automatikusan ismét diktatúrát eredményez. Minden demokratikus kormányformának vannak jó és kevésbé jó elemei - a mi mostani berendezkedésünknek is.
Másrészt nem kell ahhoz új alkotmányt írni, de még csak a jelenlegit sem kell módosítgatni, hogy a jelenlegi keretek között kétharmados többség esetén egészen másfajta - ámbátor már látott - kormányzati logika váljék uralkodóvá. Nem kell kétharmados többség az ellenzék kormányzati ellenőrzést segítő eszközeinek blokkolásához sem: bohózattá züllesztett vizsgálóbizottságok, terméketlen politikai vitanapok és parlamenti rendkívüli ülések esetei - ugye, ismerős?
Játsszunk el a gondolattal: a Fidesz kétharmados többséget szerez, így módosítani fogják az alkotmány elnökválasztásra vonatkozó rendelkezéseit, és a közvetlen elnökválasztás még 2010 nyarán a Sándor-palotába röpíti Orbánt. Ezek után pedig már csak egy újabb alkotmánymódosítás kell, és máris elnöki vagy félelnöki rendszert "vezetnek be" Magyarországon.
Úgy vélem, teljesen lényegtelen, hogy ebben az esetben más típusú kormányzati rendszer jön-e létre, vagy sem. Ugyanis nem az intézményrendszer, hanem a hatalmat gyakorlók viselkedése, hétköznapi normái határozzák meg a kormányzás milyenségét. Ha valamely politikai erő kezében kétharmados parlamenti többség van, mindenfajta alkotmánymódosítás nélkül is a saját logikája szerint és az ellenzék negligálásával tudja működtetni a kormányzati rendszert. E tekintetben irreleváns, hogy ez elnöki, félelnöki vagy parlamentáris kormányzás. Mindegyik lehet rossz, autoriter jellegű egy elvileg demokratikus alkotmánnyal bíró országban is - a minőségről a politikai kultúra dönt, és nem az intézményrendszer.
A politikai osztály azon - túlnyomó - része, amely a jelenlegi alkotmányos-kormányzati rendszer mellett oly sokszor kiállt, viseli az alkotmány védtelenségének felelősségét is. Meggyőződésem: e politikai osztály egyik legsúlyosabb hibája, hogy két évtizeden át partvonalon kívülre szorított minden, az alkotmányos rendszerünk felülvizsgálatára vonatkozó javaslatot. A közvetlen elnökválasztást, a kétkamarás parlamentet vagy a választási rendszer átalakítását javaslók automatikusan és azonnal demagógok, populisták vagy dilettánsok lettek. A mainstream politikai elit azonnal lesöpört minden, kisebb-nagyobb átalakítást kezdeményező elképzelést (leszámítva azokat, melyek az aktuális parlamenti pártok közvetlen érdekeit szolgálták). Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy ezek a javaslatok nem lettek intézményesített módosítások. Hanem az, hogy a politikai rendszer bármilyen érdemi megváltoztatása tabutémává vált. Ha akadt egy kezdeményezés, érdemi vita nem indult, csak érvnek nem nevezhető, lekezelő deklarációk jelentek meg róla (lásd: "az alkotmány nem képeskönyv"). A rendszerváltás után talán még lehetett azzal érvelni, hogy várjuk ki, hova futja ki magát a dolog, és még fiatal ez a rendszer, a gyermekbetegségei most jönnek elő, de majd beválik. Ám mára ezek az érvek érvényüket vesztették. 18 évvel az első szabad parlamenti választás után elfogadható, sőt tanácsos lenne kasszát készíteni, megnézni, mi vált be, és mi nem; és ennek alapján milyen pontokon lehet vagy kell változtatni. Feltéve persze, hogy a III. Magyar Köztársaságot demokráciának tartjuk. Ha valóban az, akkor a rendszernek ki kell bírnia ezeket a vitákat; ha nem bírja ki, akkor a vita minden résztvevőjével baj van.
Sokak számára az egyetlen, végső mentsvár az ország euroatlanti integrációja, mondván, hogy az unió nem engedi (nem engedheti), hogy kicsit sárgább, kicsit savanyúbb demokráciánk helyén valaminő autoriter rendszer jöjjön létre. Ez a feltételezés - számomra érthetetlen módon - abból indul ki, hogy egy esetleges új alkotmány ab ovo antidemokratikus rendszert hozna létre. Hiszen az uniónak csak ilyen körülmények között lenne, és ekkor is csak korlátozott módon, bármilyen hatásköre. Az a feltételezés azonban, hogy akármekkora többséggel is bírjon egy politikai erő, totalitárius rendszert hozna létre Magyarországon, abszurd.
Az unió nem a Varsói Szerződés és nem a KGST. Szabad államok szabad akaratából létrejött politikai entitás, amelyben a közösségi döntéseknek meglehetősen csekély befolyásuk van tagjaik belpolitikai rendszerének alakulására. De Brüsszel (vagy Strasbourg) nem csupán azért nem szólna bele egy alkotmányozási vitába, mert erre nincs sem alkotmányos, sem politikai felhatalmazása. Azért sem tennének semmit, mert ott tudják, amit Magyarországon nagyon kevesen akarnak elfogadni: a mi politikai-társadalmi rendszerünk a mi ügyünk, a mi felelősségünk. A közösségi intézményekben bármilyen menedéket látni tehát súlyos tévedés - nemcsak az európai integráció, de a politika mint közösségi cselekvés meg nem értése is.
*
A mindenkori alkotmányos berendezkedés legfőbb védnöke nem más, mint a társadalom, az állampolgárok közössége. Az állampolgárok közössége pedig akkor tudja megvédeni a mindenkori alkotmányos rendszert, ha ismeri. Ha tudja, hogy az miért jött létre; hogy neki, az állampolgárnak milyen alapvető jogai és kötelezettségei vannak; hogy mit várhat, s mit nem várhat a politikától. S végül, ha a politikai osztály is elfogadja, sőt támogatja az állampolgárokat e felelősségük viselésében.
Széky János Minthademokrácia című írásában (Élet és Irodalom, 2008/18.) a "populisták akkori és mindenkori álmának" nevezi, én a magyar politika egyik legnagyobb szemfényvesztésének tartom a politikai konszenzus utáni állandó áhítozást. A politika nem a konszenzus, hanem a kompromisszumok terepe - és bármennyire közhelyszerű is ez a tétel, még a politikusok jelentős része is csak korlátozottan képes elfogadni. A konszenzus, vagyis a teljes egyetértés még egy szerető családban is ritkaság, képtelenség tehát elvárni ezt több millió, egymástól eltérő értékrendet és érdekeket képviselő embertől. Egyetértés helyett inkább a politika lényegére, a megegyezésre, a lehetséges kapcsolódási pontokra kell koncentrálni. Magyarországon már a rendszerváltást sem kísérte konszenzus: az 1989-es négyigenes népszavazás egyértelműen megmutatta, hogy egy fontos, az alkotmányos rendszert érintő kérdésben mennyire nincs egyetértés a társadalomban. Mindössze 6101 szavazat döntött a kezdeményezők javára - jóval kevesebb, mint a szavazók egy százaléka. Ez pedig élesen ellentmond a rendszerváltás konszenzusos jellegéről tett állításoknak.
*
Érdekes módon mintha a Fidesz is érezné, hogy valamit mondania kell erről - az elmúlt hetekben egyre-másra jelentek meg rövidebb-hosszabb cikkek, nyilatkozatok egy új társadalmi szerződés, a "magyar Moncloa-paktum" szükségességéről. Az eredeti spanyol változatban csupa olyan pontot találunk, melyhez hasonlóak (költségvetési hiány, infláció, adóreform, a közkiadások kontrollja) a mostani magyar viták középpontjában állnak. Ennyiben a Moncloa-paktumot akár a szociális demagógia megfékezésének is tekinthetjük. Csakhogy nehéz elképzelni, hogy az a politikai erő, amely egyszerre képes a 300 forintos vizitdíj ellen totális hadjáratot indítani, s a 300 forint leszavazására buzdító szórólapjai mellé csekket mellékelni, hogy a t. szavazó támogassa kampányát, ne élne a szociális demagógia bármely elemével, ha érdekei úgy kívánják. Továbbá. A Fidesz együttműködést ígért a kormánynak arra az esetre, ha az visszavonja a jelenlegi pénztártörvényt: ám most már a regionális átalakítást sem akarja támogatni. Vajon ez a Fidesz majd a kompromisszum kedvéért egyeztetni fog a társadalombiztosítás bármilyen más jellegű átalakításáról? Ugyanígy nem sok jót ígér a Fidesz magatartása az önkormányzatokban (lásd például Újbuda esetét).
A "Moncloa-paktum", az új társadalmi "egyeztetések" és "szerződések" meghirdetése nem több, mint porhintés. Annál az asztalnál Spanyolországban ugyanis minden jelentősebb politikai erő ott ült, és a megegyezést minden fél aláírta. A Fidesz elnöke és volt kancelláriaminisztere által hangoztatott és a minapi Fidesz-hirdetésekben szereplő "új egyezséghez" tehát a mostani kormányerőkre is szükség lenne. Márpedig Orbán politikájának valódi tartalma mit sem változott e tekintetben: az "új egyezség" célja nem a kompromisszum, hanem a másik fél kipiszkálása a játékból. Amíg 1994 és 1998 között a szocialista-liberális koalíció nem élt alkotmányozó többségével, és jelentős teret hagyott az ellenzéknek szerepe kiteljesítésére, addig 1998-ban megindult az egész pályás letámadás. Nagy valószínűséggel azonban másra, mint újabb egész pályás letámadásra az esetleges kormányváltás után sem kell számítanunk - akár újraírja valamely kétharmados többség az alkotmányt meg a közjogi intézményrendszert, akár nem.
A szerző a Progresszív Intézet kutatója.
