Sachsen-Anhalt tartományt, bár bizonyosan flórájának és faunájának is vannak jellegzetességei, elsősorban arról lehet felismerni, hogy a lakosságnak ott 24 százaléka munkanélküli, továbbá összesen kettő százaléka érzi úgy, hogy nekik ott Sachsen-Anhalt tartományban jó, minden harmadik sachsen-anhalti szerint se jó, se rossz, amolyan semmilyen se, míg az összes többiek szerint Sachsen-Anhaltba hálni jár a lélek.

Sachsen-Anhalt tartományt, bár bizonyosan flórájának és faunájának is vannak jellegzetességei, elsősorban arról lehet felismerni, hogy a lakosságnak ott 24 százaléka munkanélküli, továbbá összesen kettő százaléka érzi úgy, hogy nekik ott Sachsen-Anhalt tartományban jó, minden harmadik sachsen-anhalti szerint se jó, se rossz, amolyan semmilyen se, míg az összes többiek szerint Sachsen-Anhaltba hálni jár a lélek.

A németek, már persze azok közülük, akik nem maguk is neonáci szavazók, és azért egyelőre még ők a döntő többség, ilyeneket magyaráznak maguknak meg a méltán hisztis külvilágnak, amikor megpróbálják megérteni és megértetni, hogy a bánatba juttatott be a sokadalom egy tartományi parlamentbe 13 százalék neonácit, egy Deutsche Volksunion nevű, a Republikánus Párt mellett a másik legjelentősebb neonáci szervezet színeiben. Nos, hacsak nem ettől: az elégedetlenség közismerten neonácit burjánz, a recept tehát pofonegyszerű: ha nem akarunk neonácikat a spájzba, nosza gazdagodjunk meg. Ez, ugyebár, eddig még senkinek se sikerült, éppen ezért roppant tetszetős végkövetkeztetés. Nincs mit tenni, nácik vannak és lesznek, és kész.

Másfelől az is egyre egyértelműbb, hogy a neonácik az egykori NDK területén érik el a sikereiket, ahol egyrészt a legrosszabb a helyzet; másrészt, és mintha lassan ez is kezdene derengeni a helyzet német elemzőinek, Németországnak ebben a részében többé-kevésbé még mindig az állam a gazda. Egyes vélekedések szerint a nyugatnémet gazdasági csodát az ötvenes években éppen az robbantotta ki, hogy az állam kivonult, ahonnan csak lehetett, de a mai német állam nem hisz ezeknek a vélekedéseknek, és az egykori NDK felemelkedését felülről igyekszik levezényelni. A demokrácia ugyanúgy megvan Keleten, mint Nyugaton, de itt az állami intézményrendszer gazdasági szerepvállalása enyhén szólva számottevő. A RAF sem a levegőbe tüzelt, amikor az újraegyesítés után eltalálta Rohwedder Treuhandanstalt- (állami privatizációs ügynökség) elnököt; és azok se feltétlenül zsigeri náciságból szavaztak a DVU-ra, akik most ezt tették. A német liberális sajtó utánajárt a szász-anhalti neonáci szavazóknak, és rendre azt derítette ki, hogy szó sincs echte, fajelméletekbe és rendpárti terroreszményekbe belegárgyult eszelősökről. Rinyálnak ugyan a külföldiek miatt, de háborúról például hallani sem akarnak. Nem is igazi nácik ezek. Csak unják, hogy rosszul megy nekik, más élményük meg nincs, csak az, hogy állam van körülöttük, jó erős állam. És elégedetlenek vele, és szeretnének helyette, legalábbis jó sokan közülük, egy még erősebb államot. Szavaznak tehát, hagyományosan, a PDS-re, ami az utódpárt, meg arra, aki még felbukkan. Sörpártokra, adó alapon politikai mozgalommá spiritualizálódott vállalkozásokra vagy épp a neonácikra. A következő választáson, mire leszerepelt, bebizonyította, hogy munkahelyeket képtelen teremteni, és attól, hogy esetleg sikerül kiutasíttatni valami külföldieket valahonnan, még senkinek sem lesz jobb, a választók kirúgják a DVU-t a parlamentből.

Elvben így lenne ez Magyarországon is, ha valahogy valamiféle neonácik vagy posztkommunisták hipp-hopp a parlamentben találnák magukat -csak ez itt, legalábbis ebből a szempontból, majdnem mindegy, a baj az, hogy a három befutó párt mindegyike erős, szerepvállaló államot akar.

Aztán majd jöhetnek itt is a neonácik.