Nem valamiféle captatio benevolentiae a célom, amikor előre kívánom bocsátani: Tamás Gáspár Miklós esze és szíve a helyén van – de az ember olykor mégis felszisszen a filozófust olvasva, hallgatva.
E ritka pillanatok egyikét éltem át például akkor, amikor Tamás Gáspár Miklós kiállt Botka László és programja mellett. Jóllehet TGM a közelmúltban retirált, úgy vélem, a Botka Lászlót érintő projekcióit és egyéb kijelentéseit korábban is kezelhette volna kritikusabban. Elsősorban emiatt gondolom úgy, hogy reflexióm mostani megjelenése továbbra is indokolt, hozzátéve, hogy TGM márciusi cikkének egyes állításai azóta is korrekcióra szorulnak. A Kinek fizessenek a gazdagok? című írása elején Tamás Gáspár Miklós leszögezi, hogy cikke nem polemikus szándékkal íródott, hanem tisztázni szeretne pár dolgot. Nos, így szeretnék tenni most én is, noha nem törekszem tételes cáfolatokra.
Kinek fizessenek a gazdagok?
Botka László szegedi polgármester, aki manapság, ha jól értjük, a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltje, újfajta programot hirdetett, amely nincsen semminemű összefüggésben pártja korábbi gyakorlatával és eszméivel, s amely éles kontrasztban áll – a Párbeszéd részleges és az LMP még részlegesebb kivételével – a többi ellenzéki párt nézőpontjával.
Vágyvezérelt gondolkodásnak hívja a szakirodalom azt az alapvetően pszichológiai jelenséget, amikor valaki bizonyos megtapasztalt tényeket, eseményeket, részinformációkat a saját szubjektív vágyainak megfelelően tapaszt össze, hogy aztán az olyan sajátos délibábként vagy mozaikként tűnjön föl (mindenekelőtt megalkotója előtt), amely ugyan hízeleghet neki, mindazonáltal a valósággal nem feltétlen áll köszönőviszonyban. Ahelyett tehát, hogy a valóságos részinformációkból logikailag helyes, a valóságnak megfelelő következtetésekre jutna az illető, ő, fordítva ülve meg a lovat, vágyképeket dédelgetve inkább a saját vágyaihoz alakítja a valóságot. Nem kell ehhez rosszhiszeműséget vagy aljas manipulációt feltételezni: jobbára tudattalan jelenségről lévén szó, bármelyikünkkel megeshet (és meg is esik) ilyesmi. TGM-mel is. Nem tudok ugyanis másra gondolni azzal a nyílt vagy burkolt értetlenséggel szembesülve, amely Tamás Gáspár Miklós vonatkozó cikkéből árad.
Seres László, Puzsér Róbert és Gerő András (Könnyed kommunizmus, ÉS, 2017. március 24.) Botka László „programját” bíráló cikkeire hivatkozva TGM azt írja, hogy „megerősítik azt a régi benyomásunkat, hogy az ellenzéki közírás (és általában az ellenzékiség) jobboldali, bár másképp jobboldali, mint a kormányzat”. Röviddel később pedig bevallja, hogy „in abstracto kommunistának tekinthető”. Ám még egy in abstracto kommunista szerző in abstracto kommunista olvasója sem hiheti el ezt az in concreto dőreséget. Sajátos (amennyiben súlyosan torzító) optika az, amelyen keresztül nézve a három említett írás szerzői felett a sötét reakció gomolygó fellegeinek a kontúrjait lehetne kivenni, márpedig Tamás Gáspár Miklós szerint a Botka László kampányát kritizáló három publicisztikát összeköti ezek állítólagos jobboldali (tehát a burzsoá osztályérdekeket képviselő) természete. A három szerző nyilván csak mint üldözendő osztályellenség reprezentánsai tűnhetnek föl. Ám hogy voltaképp mit és milyen hangsúlyokkal kifogásolnak e szerzők az írásaikban, az a filozófus számára mellékes. Nem lehet másképp, hiszen akkor nem szolgálhatnának ürügyül Tamás Gáspár Miklós saját vágyvezérelt (naiv és eredendően téves) gondolatainak a közreadására. Puzsér Róbertet például aligha lehetne jobboldalisággal vagy baloldaldisággal vádolni: bő másfél évtizedes médiatevékenységét figyelemmel kísérve nekem inkább úgy tűnik, hogy ő a par excellence rendszer- és kultúrkritikus. Tamás Gáspár Miklós osztályérdekekről beszélve fájlalja nála, hogy ódákat zeng a „magyar polgárság szentségéről”, márpedig erről szó sincs. Puzsér és az osztályérdek?! Most hagyjuk is ennek a terminusnak az anakronisztikus mivoltát: ez itt egyszerre komikus és bornírt.
„Az említett három publicisztika (Seres, Puzsér, Gerő) régóta nem hallott-látott módon a magyar polgárság közvetlen osztályérdekeinek a lehető legnyersebb, legdurvább, legnyíltabb kifejeződése” – írja TGM. Tamás Gáspár Miklós nyilvánvalóan súlyosan téved: ezen írásokban természetesen nem a marxi értelemben vett tőkés társadalmi osztállyal, a burzsoáziával azonosított polgárság erényeinek képviseletéről vagy magasztalásáról esik szó, még sorok között sem, hanem egyszerűen csak egy megkérdőjelezhető hitelességű politikusnak megkérdőjelezhetetlenül őszintétlen, manipulatív kampányának aggályos elemeiről.
Túlmenően a fentieken, a Kinek fizessenek a gazdagok? című írás – minden mentegetőzése ellenére – elsősorban nem azért tarthatatlan, mert össze van benne hordva hét és hó, vagy mert politikailag-ideológiailag mélységesen elfogult, hanem mert a wishful thinking jegyében egy olyan állítólagos program apológiája világlik ki belőle, amely program uszító és csúsztató (immorális), ráadásul rémesen vacak (ízléstelen), s ekképp valódi célja csak közönséges számítás, a politikai haszonszerzés maximalizálása. A vonatkozó három publicisztika egyebek közt erre (is) célzott. Ezt később, visszakozó cikkében maga TGM is elismeri („De hát az MSZP választást akar nyerni…”).
Nehezen hihető, hogy pont Tamás Gáspár Miklós nem érti, voltaképpen mi is a baj Botka Lászlóval és állítólagos programjával (legfőképp a „Fizessenek a gazdagok!” kampány tartalmával és formájával), mit kifogásolnak Seres, Puzsér és Gerő a publicisztikáikban egymástól függetlenül is, más-más hangsúlyokkal és vehemenciával ugyan, mégis konszonáns módon. Nem akarja megérteni, mert, mondom, vágyvezérelten gondolkodik, egy olyan ideológiai szappanbuborékot vizionálva, amelynek hipnotikus erejű felületén Botka László és állítólagos szociáldemokrata programja kevereg-kavarog. E vágyvezérelt gondolatok aztán egy sor képtelen kijelentéshez vezettek.
Tamás Gáspár Miklós nem akarja érteni, hogy a számon kért politikai hitelesség időtlen erénye elengedhetetlen, ezért egy olyan politikus aligha képviselheti autentikus módon a szociáldemokrata értékeket, aki korábban a Bokros-csomagot is megszavazta, és aki jóval később odaállt a Bajnai-csomag mellé is, amely egy sor „népnyúzó”, „anti-szociális” intézkedést tartalmazott a nyugdíjkorhatár emelésétől kezdve a családi pótlék eltörléséig. (És aki, mint az most már tudható, kiáll a migránskerítés mellett.)
Tamás Gáspár Miklós nem akarja érteni, hogy amikor Puzsér vagy Seres differenciál a valóban tisztességesen, saját tehetségüknek, teljesítményüknek, szerencséjüknek köszönhetően meggazdagodott vagyonosok (például Dárdai Pál, Rubik Ernő) és a teljesítmény nélküli oligarchák között; amikor markánsan megkülönbözteti a vagyonadó és az elszámoltatás intézményét, akkor nem általában a kapitalista képmutatást fenntartó meritokratikus blablát hajtogatják (amelyet jómagam is mélyen elítélek, álságos mantráit velejéig hazugnak és aljas igazságtalanságnak tartom), nem az öröklött vagyonról feledkeznek el szántszándékkal vagy rövidlátásuk miatt, hanem reflektáló értelmiségiként a korrekt (de legalábbis kevésbé elfogult) valóságértékelés dimenzióiban kardinális distinkciókat tesznek, rámutatva – egyebek mellett – a jelenleg zajló MSZP-kampány immoralitására.
Végül, de nem utolsósorban Tamás Gáspár Miklós nem akarja érteni, nem veszi észre, hogy ízléstelen (és pont a potenciális szavazók lenézése, megvezetése és megvetése) az, ha a „Fizessenek a gazdagok!” szlogent Andy Vajna és Mészáros Lőrinc illusztrálta plakátok harsogják bele a közterekbe: ezeken a plakátokon ugyanis nem olyasvalakik portréja szerepel, akiknek a havi egymilliót meghaladó fizetésük után kellene luxusadót fizetni, hanem olyanoké, akiknek milliárdos vagyonaikról elszámolva a hatályos jogrend próbáját kellene kiállniuk egy független bíróság előtt.
Gyanú ébred: mintha nemcsak arról lenne szó, hogy a vágyvezérelt gondolatok és projekciói detronizálják a common sense-t, elősegítve egy pontosabb, kevésbé elfogult helyzetértékelést, hanem arról is, hogy e gondolatokat kézen fogja a régi ismerős, a titkon, mélyen, talán önmagát is szemérmesen leplező búvópatakként csordogáló neheztelés, a ressentiment érzése a gazdagok iránt.
Úgy gondolom, önmagában nem ördögtől való az, ha egy filozófus privát politikai rokonszenvét tükröző, ideológiailag elfogult, bizonyos értelemben afilozofikus cikket jegyez: ehhez joga van, legfeljebb nézete nem mindenki moráljával és ízlésével találkozik. Még ahhoz is joga van, hogy kétséges megítélésű politikusra és pártjára áradjon ki tollából delejes, ideologikusan megtisztító erejű sugár. De arra már nemigen tarthat jogot, hogy a kor egyes (felőlem akár ellenzékinek is titulálható) médiaszereplőit, tevékenységük minőségét ezen a sajátos optikán keresztül szemlélve, mintegy „felülről” vagy kívülről, a tisztázás szándékára hivatkozva ítélje el, mert ez így épp az ellenkezőjét mutatja csak föl: érdemi kritikájuk, jobbító szándékuk eltorzítását, a nyilvánosságban betöltött szerepük diszkreditálását.
Ez aligha lehetett célja Tamás Gáspár Miklósnak, mert ez nemcsak kontraproduktív, de méltatlan is. Önmagában is, de Tamás Gáspár Miklós részéről feltétlenül, még akkor is, ha nemrégiben tényleg elismerte: már majdnem támogatta Botkát – de immár nem. (Igaz, más okok – a migránskerítés melletti kiállása – miatt.)
Nem mindig, de néha tényleg jobb később, mint soha.
