Publicisztika

Schmidt Mária pillantását először Soros Györgyre, majd Orbán Viktorra vetette, és intellektust megvető bátorsággal kirohant Michael Ignatieff ellen (Lásd: A nyitott társadalom és a liberális forradalom, Látószög blog, 2017. február 3.). Ignatieff jelenleg a Közép-európai Egyetem (CEU) rektora, harvardi professzor, korábban a kanadai Liberális Párt vezetője és országgyűlési képviselő volt. Létezésével még a művelt publikum sem volt eddig tisztában. Segítünk.

2015 nyara óta sokan jövendölték Angela Merkel kormányának és politikai irányvonalának közeli végét. A menekültválság és vele összefüggésben az Alternatíva Németországért (AfD) dinamikus előretörése miatt az a benyomás alakult ki, hogy Németország a jobboldali populizmus európai előretörésének egyik első áldozata lesz a kontinens nyugati felén, nem pedig a nyugati demokráciák egyik utolsó védőbástyája. Kevesen tartottunk ki amellett, hogy az AfD megerősödése nem valós fenyegetés a német kormányzati erőviszonyokra, és legnagyobb eséllyel a 2017. szeptember 24-i Bundestag-választásokat követően is Merkel kezében marad az ország kormányrúdja.

A CEU-ügy lehetséges magyarázata.

Olyan ellentmondás van Vona Gábor és Toroczkai László között, ami feloldhatatlan.

Pusztítanak mindent.

Hiába az ellene folytatott korrupciós nyomozás, a vádemelés és a kényszerű visszavonulás veszélye, sokan úgy vélik, nincs számba vehető utódja az ország élén. Már csak azért sem, mert minden lehetséges kihívóját kiszorította a pártjából, illetve a kormányzásból. De vajon mit tudhat az Izraelben csak Bibinek nevezett politikus, ha az ország legsúlyosabb problémáját máig sem sikerült megoldania?

Az én Nolimpiám jóval az aláírásgyűjtés előtt elkezdődött – kicsiben. Sokakhoz hasonlóan a kezdetektől fogva úgy gondoltam én is, hogy olimpiát tervezni Budapestre a voluntarizmus csimborasszója.

Fontos cikket írt Berlinger Edina (lásd: A hazai pálya hátránya, Magyar Narancs, 2017. február 9.). Fontosat, mert a Budapest 2024 olimpiai pályázatról szóló propaganda- és ellenpropaganda-szövegek között ritka a módszertani kérdéseket feszegető, a számok mögé tekintő, igényes elemzés. Meg hát a számolás után kapott eredmények is sokkolóak, ami különösen jelentős most, amikor népszavazásra készülünk. A szükséges társadalmi párbeszéd is azt kívánja, hogy gondolkozzunk el a szerző érvein.

Az Együtt képviselője ráadásul a valóságra vonatkozó kérdéseket tesz föl.

Aleksandr Kogan, a Cambridge Egyetem „Proszociális és Jólét Pszichológiai Laboratóriumának” vezetője – akit saját honlapja, életrajza és publikációs jegyzéke, ki tudja, miért, Aleksandr Spectre név alatt tüntet fel – 2013 nyarán saját céget alapított.

A velünk együtt induló csehek már felzárkózni látszanak az európai élmezőnyhöz: Sova doktor kórháza a város szélén jobban teljesít.

Vajon mit látunk valójában Bukarest és néhány erdélyi nagyváros utcáin ezekben a forró hetekben? Bretter Zoltán barátom e lapban megjelent lelkes cikke szerint (Az éjféli rendelet, Magyar Narancs, 2017. február 9.) „tömegtüntetések kezdődtek Románia-szerte”, melyek során „a román polgár” lázadt fel; a szerző később „az 1989-ben még meg sem született fiatal generáció” győzelméről beszél.

Bár az újságírók kitiltása a Parlamentből az elmúlt években szinte nemzeti sportunkká lett, korántsem hungarikum: az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a minap egy macedón ügyben vizsgálta a sajtómunkások országgyűlési kitiltásának emberi jogi vonatkozásait (Selmani és mások kontra Macedónia). Az EJEB szerint, amikor a házelnök megfosztotta az újságírókat a lehetőségtől, hogy a parlamenti üléstermi eseményekről tudósítsanak, nemcsak az újságírók szólásszabadságát sértette, hanem a sajtótermékeket fogyasztó közönség jogait is egyezménysértő módon korlátozta. Bár a macedón ügy közvetlen hatással nem bír a magyar házelnök és az Országgyűlésből kitiltott újságírók közjogi kalandjainak kimenetelére, a macedón döntésben foglalt általános megállapítások a magyar eseményekre tekintettel sem érdektelenek.

Ez a hét megmutatta, hogy a legsötétebb pártállami időket éljük.