Amikor 2012 decemberében elfajult a költségvetési vita a macedón parlamentben és a képviselők az ülésterem földszintjén megzavarták a ház nyugalmát, a házelnök saját biztonságuk, illetve a parlament rendjének védelme érdekében kipaterolta az újságírókat az ülésterem galériájáról. Páran ellenálltak ugyan a kitiltásnak, de a kizsuppolásukat nem ők provokálták ki: a házelnök az üléstermi perpatvart elnézve a parlamenti sajtószobában látta az újságírókat biztonságban, ahonnan a tudósítók képernyőkről, élő közvetítésben követhették az üléstermi kavalkádot. Az üléstermi rendbontásról készült felvételeket nyilvánosságra hozták. A házelnök az újságírók kitiltásával tehát nem akarta eltitkolni, hogy a képviselők egymásnak estek a vita hevében.
Bemelegítésképp az EJEB külön egyezménysértőnek találta, hogy a macedón alkotmánybíróság a kitessékelt újságírók meghallgatása nélkül döntött úgy, hogy a házelnök nem követett el hibát. Az AB volt ugyanis az egyetlen (első és utolsó) fórum az alapjogokat érintő jogvita eldöntésére. Alkotmánybírósági meghallgatás hiányában az EJEB maga végezte el azt, ami főszabály szerint a nemzeti bíróság feladata lett volna: a házelnök döntését az eset ismert tényeinek hálójába helyezve megállapította, hogy az ügyben sérült az ülésteremből kitiltott újságírók szólásszabadsága.
Az EJEB nem vonta kétségbe, hogy a nemzeti parlamentek fegyelmi jogkörének célja a normális parlamenti működés biztosítása, és azt sem vitatta, hogy a parlament fegyelmezheti a rendbontó képviselőket. Ám a bíróság szerint az üléstermi rendbontás, annak kimenetele és hivatalos kezelése nem a szkopjei parlament magánügye, hanem közérdeklődésre számot tartó kérdés. A sajtónak jogában állt tudósítani mind a rendbontásról, mind annak következményeiről, a politikai közösség tagjainak pedig joga volt (lett volna) tájékozódnia ezekről. A parlamentben ugyanis a nép választott képviselői viselkedtek úgy, ahogy, egy parlamenti ülésnek nevezett társasági esemény keretében.
Az EJEB szerint sovány vigasz, hogy az ülésteremből kitiltott újságírók a parlament épületén belül, élő közvetítésben követhették az üléstermi eseményeket. Így ugyanis nem szerezhettek személyes benyomást a képviselők rendbontásáról, s az újságírók kitiltásával a politikai közösség egészének emberi jogai sérültek. A macedón házelnök eljárása tehát – jóllehet részben épp az újságírók személyes biztonságát volt hivatott szolgálni – aránytalanul korlátozta a szólásszabadságot.
Az eset általános tanulsága nemcsak az, hogy a sajtómunkások szólásszabadsága szorosan összefonódik közönségük szabadságával (az információhoz való hozzáférés jogával), hanem az is, hogy az EJEB szerint a parlamenti munka mikéntje épp úgy a politikai közösségre tartozik, mint a végterméke. A sajtómunkások saját észleléseit és benyomásait a hivatalos parlamenti közvetítés nem helyettesíti. Bismarck után szabadon: ha már azt a felvágottat kénytelen enni a nép, amit a parlamenti szalámigyárban készítenek, akkor joga van megtudni, hogyan is készül a vacsorája. Az újságírók jelenléte az országgyűlésben nem saját önös szakmai céljaikat szolgálja, hanem a nagyközönség tájékoztatását a közügyek állásáról.
Az, hogy a parlamenti képviselők nem kedvelik a nyilvánosságot, nem új keletű. Az angol képviselőház kényelmét élvező honatyák a 18. században elkeseredett harcot folytattak a politikai lapok szerkesztőivel a parlamenti tudósítások ellehetetlenítése érdekében. Eleinte hatékony eszköznek bizonyult a szerkesztők elzárása a parlament megsértése okán (és ezt az angol parlament saját hatáskörében, bírósági beavatkozás nélkül rendelhette el). Hogy a tömlöcöt elkerüljék, a lapok egy darabig csak a parlamenti ülésszakok szünetében, utólag tudósítottak a vitákról. A szerkesztők azonban felbátorodtak, amikor olvasóik követelni kezdték a rendszeresebb és pontosabb híradásokat a parlamenti eseményekről. Az olvasók nyomására valódi hírverseny kerekedett. Amikor a szerkesztők és újságírók elzárása nem bizonyult eléggé elrettentőnek, a házelnök beengedte ugyan az újságírókat az üléstermi galériára, de megtiltotta nekik a jegyzetelést (egészen 1783-ig). A lapok ekkor különösen jó memóriával megáldott tudósítókat kezdtek alkalmazni. A vitát végül a nagy londoni tűzvész oldotta meg: 1834-ben a parlament új épületében az újságírókat saját tudósítói helyek várták.
És itt érdemes visszakanyarodnunk saját házunk tájára. A magyar pályán az Országgyűlésből tudósító újságírókra nem a képviselők rendbontása, hanem saját magatartásuk miatt jár rá a rúd. A házelnök nem tűri, ha laza öltözékükkel vagy viselkedésükkel megsértik a Ház méltóságát (például a lépcsőházi korlátokon csúszdáznak). Különösen rosszul reagál a házelnök úr, ha az újságírók a számukra házelnöki rendelkezéssel kifejezetten kijelölt területeken kívül zaklatják a képviselőket kérdésekkel, például az ülésterembe vezető folyosókon állítják meg őket. A magyar házelnök – macedón kollégájától eltérően – tehát nem az újságírókat félti a képviselők indulatától, hanem a képviselőket védi az újságírók kérdéseitől.
Nem vitatható, hogy a parlament fegyelmi jogkörébe tartozik az értelmes rendben zajló törvényhozási munka biztosítása. A parlamenti fegyelem ugyanis nem azt jelenti, hogy a pillanatnyi többség akarata kecmec nélkül érvényesül, hanem azt, hogy a parlamenti munka (pontosabban a parlamenti vita) előre, a házszabályban és egyebütt rögzített szabályok szerint folyik. A parlament a nyilvános vitatkozásra, egész pontosan a közügyek megvitatására szolgál. Az ülésteremben jegyzetelő és a folyosón grasszáló újságírók fontos feladata fenntartani a napi kapcsolatot a nép választott képviselői és az ő választóik között. Az, hogy mi és hogyan történik a Parlamentben, az ülésteremben vagy épp a folyosón, közügy. Ettől lesz a Parlament az Ország Háza.
