Hegedűs Dániel

A Schulz-hatás

Mit jelent az SPD megerősödése Németországnak és Európának?

  • Hegedűs Dániel
  • 2017. április 9.

Publicisztika

2015 nyara óta sokan jövendölték Angela Merkel kormányának és politikai irányvonalának közeli végét. A menekültválság és vele összefüggésben az Alternatíva Németországért (AfD) dinamikus előretörése miatt az a benyomás alakult ki, hogy Németország a jobboldali populizmus európai előretörésének egyik első áldozata lesz a kontinens nyugati felén, nem pedig a nyugati demokráciák egyik utolsó védőbástyája. Kevesen tartottunk ki amellett, hogy az AfD megerősödése nem valós fenyegetés a német kormányzati erőviszonyokra, és legnagyobb eséllyel a 2017. szeptember 24-i Bundestag-választásokat követően is Merkel kezében marad az ország kormányrúdja.

Ám a „most vasárnapi”, hipotetikus választás nyertesét akár pénzfeldobással is tippelhetnénk, annyira kétesélyes lett a verseny. Ennek oka azonban nem Merkel vagy pártja számottevő népszerűségvesztése (a CDU a menekültválság kezdete óta stabilan 30-34 százalékon áll), de nem is a populista jobboldal erősödése. Hanem a baloldal, a szociáldemokrácia főnixszerű magára találása – s erre sem Németországban, sem Európában nem számított senki.

Mióta Sigmar Gabriel, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) elnöke január 24-én bejelentette, hogy lemond Martin Schulz javára a kancellárjelöltségről és a pártelnöki pozícióról, az SPD több mint tíz százalékot javult szinte minden közvélemény-kutatónál. Míg január közepén még 13 pontos hátrányt is mértek a CDU-val szemben (23 és 36 százalékkal), addig február végén már számos közvélemény-kutatónál az SPD vezetett 1-1,5 ponttal, de ahol nem, ott sem volt kettőnél jobban lemaradva. A két nagy párt most 30-32 százalékkal fej fej mellett áll, míg az AfD 8-10 százalékkal követi őket.

Mi lehet az SPD és Martin Schulz hirtelen sikerének a magyarázata? Mennyire stabil ez a helyzet, és milyen kihatása lehet mindennek az őszi kormányalakítási esélyekre?

 

Két nagykoalíció

Az első hónap kimagasló eredményei inkább tükrözték a Schulzcal szembeni várakozásokat, a megnyíló hiteles és reális alternatíva húzó hatását, semmint az új SPD-csúcsember programjának és politikai teljesítményének elismerését. A megelőlegezett bizalom könnyen elillanhat, ha a jelölt nem felel majd meg az elvárásoknak – ahogy a jó kampánykommunikáció és a gondosan kiválasztott politikai üzenetek révén növekedhet is. De mindettől függetlenül az SPD jól ismerte fel az európai baloldal és a populizmustól szorongatott nyugati demokrácia válságának okát. A baloldal kínálta gazdasági, szociális és társadalompolitikai alternatíva vélt vagy valós hiánya miatt egyre több választó lát egyre kisebb különbséget a bevett demokratikus pártok között, s elégedetlenségének kifejezésére rendszeren kívüli, populista protestpártokat támogat. A baloldal egyre kevésbé tudja megszólítani a társadalom leszakadó rétegeit, mert egyre kevésbé képes politikai megoldásokat kínálni helyzetük javítására. A szegénységtől sújtott vagy a lecsúszástól rettegő választók pedig feladják a politikai részvételt – rosszabb esetben a populista pártokban találják meg érdekeik új politikai képviselőit.

Schulz stratégiája ismét a társadalmi igazságosságot helyezi a középpontba. Tagadja, hogy a neoliberális reformoknak nincs alternatívájuk, s szociáldemokrata reneszánsz révén nyerné vissza a baloldal elvesztett tradicionális szavazóit. Az új SDP azokat szólítaná meg, akik a társadalmi perifériára szorulásuk – vagy annak érzete – miatt, nem pedig identitáspolitikai okokból váltak az AfD támogatóivá.

A Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár alatt 2002 után bevezetett ún. Hartz-reformok a német szociális ellátórendszer és munkaerőpiac versenyképessé tételét szolgálták. Ma már elmondható, hogy e reformokon alapult Németország 2005-öt követő gazdasági és foglalkoztatási sikertörténete. Ma – egymillió betöltetlen álláshely mellett – kétmillióval kevesebb a munkanélküli, mint 2005-ben. Ám a német gazdaság versenyképessége sok tekintetben a munkaerőköltségek mesterséges visszafogásán alapult, ráadásul az újonnan létrehozott állások nagy része az alacsony jövedelmi szegmensen belül, illetve atipikus foglalkoztatási formában jött létre. A német lakosság 40 százalékának reáljövedelme ma nem éri el az 1999-es szintet. Bár a Schröder-féle reformok Németországot Európa „beteg emberéből” újra a kontinens gazdasági motorjává tették, az SPD magas árat fizetett ezért. Formálisan a reformok miatti belső konfliktusra vezethető vissza az Oscar Lafontaine korábbi pártelnök által fémjelzett szárny kilépése – 2007-ben a posztkommunista kelet-német PDS-szel összeállva ők alapították meg a Balpártot, a Die Linkét. Ennél azonban sokkal fontosabb következmény lett a párt belső meghasonlása és az a társadalmi percepció, hogy az SPD nem a kisemberek pártja többé. Mindez 2005 óta, választásról választásra a párt történelmi mélyrepüléséhez vezetett.

Schulz programjának eddig megismert kevés eleme a Hartz-reformok részleges felülvizsgálata körül forog. Ezzel egyszerre törekszik a szkizma meghaladására, az SPD lelki és politikai egységének a helyreállítására, és a valós szociális, gazdasági és társadalmi alternatíva felmutatására. S bár sokszor éri a vád a CDU/CSU soraiból, programja nem populista. Eddig az idősen utcára került munkavállalók biztosítási (és nem szociális) alapú munkanélküli-segélyének hosszabb folyósítását és a határozott idejű foglalkoztatás lehetőségének szűkítését tűzte a zászlajára. Vagy­is a fő cél a nagyobb szociális biztonság azok számára, akik aktívak a munkaerőpiacon – vagy életük meghatározó szakaszában azok voltak –, s ezzel Schulz máris maga mögé tudta állítani a szakszervezeteket. Az üzenetei rezonálnak, s ez lemérhető azon is, hogy a menekültkérdés súlya egyre csökken a politikai versenyben. Míg 2015 végén még minden második, ma már csak minden harmadik német tekinti a menekültválságot fontos politikai problémának.

A program mellett fontos Schulz személyisége is. Az Európai Parlament volt elnökeként tér vissza a német politikába, s ez hatalmas előny. Úgy tud az ország vezetésére megkérdőjelezhetetlenül alkalmas csúcspolitikusként fellépni, hogy nem vett részt a nagykoalíciós idők politikai üzemében, nevéhez nem kötődnek sem belpolitikai botrányok, sem dicstelen kompromisszumok. A sors különös iróniája, hogy Schulz otthoni hitelessége részben abból fakad, hogy sosem kormányzott együtt a keresztény uniópártokkal – miközben az Európai Parlamentben kulcsszerepe volt az Európai Néppárt és a Szocialisták közötti „nagykoalíció” létrehozásában és fenntartásában.

De bármennyire erős benyomást kelt is, hiba lenne túlértékelni a Schulz-hatást. Valóban, a CDU/CSU és az SPD ma fej fej mellett áll – de az SPD egy hónapja intenzíven kampányol és mozgósít. Az uniópártok ezt még nem kezdték el, kommunikációjuk reaktív, passzív, még nem tudják, hogyan válaszoljanak Schulz megjelenésére. Ezt a személyét célzó gyakori kirohanások is mutatják. A kontraszt szembeötlő: az SPD kampánya szinte minden negatív kommunikációt nélkülöz, Schulz a kormányzásra készül, s ezért arról beszél, hogy mit tenne kancellárként. A CDU/CSU kampány ugyanakkor újra kinyithatja az ollót a két nagy párt között.

 

Vissza a normalitásba

Schulz fellépésének igazi győztese azonban a német baloldal mellett maga az európai demokrácia lehet. Az SPD kancellárjelöltje bebizonyította, hogy lehetséges újra „racionalizálni” a politikát, megtisztítani a populisták által használt, rendszerellenes és identitáspolitikai beszédtől és a „tényeken túli” vidékekről visszaterelni a megszokott küzdőtérre, ahol a társadalmi igazságosság és az elosztás kérdései körül forognak a viták. Lehetséges – ha az egymásra egyre jobban hasonlító main­stream pártok választási programjai újra alternatívái lesznek egymásnak, és újra több lesz köztük a populisták kedvenc elitellenes szövegeit aláásó konfliktus. Schulz reformjai valószínűleg nem kedveznének a német gazdaságnak, és főleg nem a foglalkoztatásnak. De széles választói rétegek szemében növelnék a teljes politikai rendszer legitimációját, és ezzel a német, de áttételesen az európai demokrácia stabilitását is.

Schulznak ma is kevesebb az esélye a kancellári posztra, mint Angela Merkelnek. A 2017 őszén összeülő új Bundestagban a felmérések szerint hat frakció kap majd helyet; ilyen sok párt sikeres választási szereplésére az 50-es évek óta nem lenne példa. De még mindig könnyen előállhat az a helyzet, hogy csak a nagykoalíció képes matematikai többséget produkálni. Elvileg mindkét nagy párt részéről elképzelhető a szövetség a zöldekkel és a liberálisokkal – ám arra minden híresztelés ellenére kicsi az esély, hogy az SPD a zöldekkel és a Die Linkével lépjen koalícióra. A Die Linke kül- és Európa-politikai szempontból ma sem kompatibilis a német kormánypozícióval, márpedig e területeken Németországra egyre nagyobb európai és globális teher hárul. Bár egy hónapja még elképzelhetetlen lett volna, könnyen lehet, hogy a kancellár személye körüli késhegyre menő küzdelem dönt majd a két nagy párt közötti versenyben, és a szerteágazó koalíciós tárgyalások és különböző többségek helyett az lesz a meghatározó, hogy ki kap megbízást a kormányalakításra. A parlamenti matematika könnyen vezethet újra nagykoalícióhoz Berlinben – ám nem zárható ki, hogy először a német választástörténetben ezt a nagykoalíciót egy szociáldemokrata kancellár vezeti majd.

Névjegy: Martin Schulz

1955-ben született Németország Észak-Rajna-Vesztfália tartományában, gyerekkorát a holland határhoz közeli Würselenben töltötte. Édesapja részéről szociáldemokrata, édesanyja részéről pedig katolikus-konzervatív családi tradícióban nőtt fel, alap- és középfokú tanulmányait egyházi iskolákban folytatta. Tanulmányait középfokú könyvkereskedői végzettséggel, érettségi nélkül zárta, testvérével közösen egy könyvesboltot üzemeltetett a kilencvenes évek elejéig Würselenben. A határközeli élet élménye meghatározónak bizonyult a későbbi EU-politikus Schulz számára, aki a német mellett öt nyelven, angolul, franciául, hollandul, olaszul és spanyolul beszél folyékonyan. Schulz fiatal korában profi focistaként játszott, illetve a hetvenes évek közepén alkoholproblémákkal küzdött. Személyes élettapasztalatai révén fellépése kifejezetten hiteles a leszakadó társadalmi rétegek megszólítása és a problémás fiatalok integrációja tekintetében, továbbá a fiatalkori munkanélküliséggel szembeni fellépés területén.

Martin Schulz 19 évesen lett a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) tagja. Amikor 1987-ben a würseleni városvezetés élére választották, 31 évesen az NSZK legfiatalabb polgármestere volt. E pozíciót 1998-ig töltötte be. 1994-től 2017-ig az Európai Parlament tagja, 2004-től 2012-ig az európai szocialisták frakcióvezetője, 2012-től 2017-ig az EP elnöke. A 2014-es európai parlamenti választási kampányban a szocialisták jelöltje az Európai Bizottság elnöki posztjára, ám a párt alulmaradt a Jean-Claude Juncker vezette Európai Néppárt listájával szemben. Parlamenti elnökségének időszakát a szocialisták és a néppárt szoros együttműködése, EP-n belüli kvázi nagykoalíciója jellemezte. Schulz elkötelezett integrációpárti, aki az elmúlt évek során határozottan kiállt az eurózónán belüli fokozottabb tehermegosztás, az eurókötvények bevezetése és a bankunió mellett.

Miután esetleges harmadik EP-elnöki ciklusának támogatását az Európai Néppárt élesen elutasította, Martin Schulz 2016 novemberében bejelentette, hogy az SPD észak-rajna-vesztfáliai listáján kíván indulni a 2017. szeptemberi Bundestag-választásokon. 2017. január végén az SPD vezetése úgy döntött, hogy a párt kancellárjelöltjeként Schulz lesz Angela Merkel kihívója, továbbá az SPD márciusi kongresszusától a párt új szövetségi elnöke.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szerző politológus, külpolitikai elemző.

Neked ajánljuk