Bretter Zoltán

A szőke cinkos

Michael Ignatieff és a liberalizmus másik arca

  • Bretter Zoltán
  • 2017. április 9.

Publicisztika

Schmidt Mária pillantását először Soros Györgyre, majd Orbán Viktorra vetette, és intellektust megvető bátorsággal kirohant Michael Ignatieff ellen (Lásd: A nyitott társadalom és a liberális forradalom, Látószög blog, 2017. február 3.). Ignatieff jelenleg a Közép-európai Egyetem (CEU) rektora, harvardi professzor, korábban a kanadai Liberális Párt vezetője és országgyűlési képviselő volt. Létezésével még a művelt publikum sem volt eddig tisztában. Segítünk.

A történelmet végképp eltörölni…

„Ami ’89–90-ben nálunk és a térségben, a csodák évében történt, az egy olyan antikommunista forradalmi hullám volt, amiben a nép fellázadt a kommunizmus és a szovjet megszállás ellen, szabad választásokat és demokráciát követelve. A Szolidaritás és Orbán igen, de Havel nem állt ennek az elemi erejű népmozgalomnak az élén. Szerepét az értékeli fel Ignatieff és a többi liberális számára, hogy később, már cseh elnökként, legfontosabb lapjuk, a New York Review of Books többször is lehozta írásait” – mondja Schmidt Mária, és mi készséggel hisszük, hogy 25 éves korában nem olvasta Havel 1978-ban megjelent, „A hatalom nélküliek hatalma” című forradalmi írását (nem a New York Review of Booksban jelent meg). Václav Havel, az utolsó csehszlovák, majd első cseh köztársasági elnök ennek az írásnak és egyéb ellenzéki tevékenységének köszönhetően 1979 és 1983 között börtönben ült. Meg tudjuk azonban érteni Schmidt Mária képtelen állítását, ha azt eredménnyel kecsegtető történelemhamisításnak fogjuk föl, mely a történelem aktuális végpontjának tekintett Orbán Viktor felől, időben visszafelé haladva próbálná megrajzolni a történelem egy sajátos ívét. Nyilvánvaló, hogy ’89–90-ben nem „lázadt fel a nép”, legföljebb várakozó és olykor támogató kíváncsisággal szemlélte a Záróra c. műsor szakállas filozófusainak magyarázatait a kívánatos jövőről, közben pedig halkan Kádár János országát kívánta magának Kádár János országlása nélkül – mellesleg pedig azt, hogy a Gorenje megvásárlásához ne kelljen a nagymamát zaklatnia. Még ha ebben a formában túlzásnak is érezzük, de Antall József híres mondása – „tetszettek volna forradalmat csinálni” – csak közkeletű belátása volt annak, ami ma már a korszak leírásának a közhelye. Azaz hogy legföljebb jogállami (liberális) „forradalomról” lehet szó, az 1990-es első szabad választásokat viszont a Kádár-rendszer folytatásának ígéretét hordozó MDF nyerte meg.

A legnagyobb tömegmegmozdulás a „négyigenes” népszavazás volt, amit az SZDSZ kezdeményezett, és csatlakozott hozzá a liberális Fidesz, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (a Torgyán előtti FKGP, melyben Prepeliczay István vitte a liberális vonalat) és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), amely az MSZP liberális ellenfele kívánt lenni. Az SZDSZ és a liberalizmus bármilyen formájának kiiktatása a Fidesz saját történetéből és az általános történelemből a hivatalos Fidesz-propaganda fontos törekvése. A kimúlt párt emlékét csak azért nem kell végképp eltörölni – sőt, tanácsos is ébren tartani –, mert remekül megfelel az illiberális demokrácia mitikus ellenségének szerepében.

Orbán Viktor tehát azért nem állhatott a tömegmozgalom élén, mert ilyen nem létezett. Annak viszont, ami létezett, nem ő volt a vezére.

Közismert tények ezek, de ellenükben Schmidt Mária torzító látásmódja az egyen-tankönyvek korában a siker reményével kecsegtet. Ugyanakkor erősen emlékeztet a marxista–leninista történelemszemléletre, amelyben a történelem beteljesülése az elkerülhetetlen proletárforradalom. A Hegel–Marx–Ko­jè­ve-vonalon haladó Francis Fukuyama 1990-ben eljut a történelem végéhez, ami a liberális demokráciában teljesedik ki. Schmidt Mária ugyanezen az úton haladva az illiberalizmushoz jut el, s a liberalizmustól mentes tekintély­elvű uralomban fedezi föl a történelem végét. Ahogy Hegel 1806-ban Napóleonban a világszellem megtestesülését látta belovagolni Jénába, ugyanúgy látják a magyar bonapartisták: hősük Isten rendelését teljesítve hajtja uralma alá a világot.

A tekintélyelvű uralom cinkosaként Schmidt Mária ciklonként, gondolkodás, ne adj’ isten, a tényszerűségre törekvés legapróbb jele nélkül söpri félre az útból mindazokat, akik e történelemfilozófia diadalmenetének áhítatát holmi liberális akadékoskodással megzavarnák. Különösen Václav Havelnek kell történelemfosztással bűnhődnie, vélhetőleg azért, mert egyszer azt találta mondani 2002-ben: „Ha ez az ember (ti. Orbán Viktor – a szerk.) még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is.” A Sme című pozsonyi lapnak 2005-ben pedig azt jósolta, hogy Lech Kaczyński elnöksége vagy Orbán Viktor visszatérése révén fojtó légkör uralhatja el Közép-Európát.

 

Ignatieff, a rém

Michael Ignatieff könnyű célpont – de nehéz préda. Schmidt a nemzeti tragédia színrevitelének már az első felvonását is apró hamiskártyástrükkökkel kezdi. Ugyan honnan tudhatna bármit is a mi sanyarú kommunista sorsunkról ez a kanadai liberális, ez a harvardi professzor? – sóhajt fel a közismert igazgató asszony.

Pedig ha csak belelapozott volna Ignatieff Blood and Belonging (Penguin Canada, 1993) című könyvébe, akkor nem kérdezne ilyet, bármennyire is feszíti kebelét a kádári elnyomás fölött érzett honfibú. (Ezekre az időkre Schmidt Mária egyébként a női egyenjogúság kívánatos korszakaként emlékszik vissza írásában, amikor mindenkinek, így a nőknek is dolgozniuk kellett). Ignatieff apja diplomáciai szolgálatban Jugoszláviában dolgozott az 50-es és 60-as évek fordulóján, s így idejekorán találkozott a titói külön utas diktatúrával és a mindmáig enigmatikusan sikeres jugoszlavizmussal; térdelt szarajevói mecsetben, látta a boszniai mélyszegénységet, és azt is, ahogy szülei a börtönben sínylődő Milovan Djilas Az új osztály című, a megvalósult kommunizmust ízekre szedő könyvét rejtegetik. Amikor Ignatieff 1993-ban személyesen is találkozik Djilassal, a beszélgetésből azt a gondolatot emeli ki, hogy Kelet-Európában a fordulat után a posztkommunista űrt a nemzeti nagyság illúziójától és a Nyugattal szembeni üldözési mániától sújtott, demokratikus tradíciók nélküli társadalom töltötte ki.

Ignatieffnek ez a könyve épp annak a vizsgálatáról szól, amit Schmidt Mária szándékosan nem akar érteni: a kommunista és posztkommunista tekintélyelvű uralmak és nacionalizmusok bénító hasonlóságáról. Van valami elkeserítő abban – mondja Ignatieff, mi pedig nyugodtan általánosíthatunk –, ahogy a szerbek és a horvátok újra és újra a történelmi múltjukat élik meg, s ebből a monoton körforgásból nem tudnak kilépni, hogy végre a jelenben kezdjenek élni. „Az agresszió a tagadással kezdődik és az erőszak gyökere a bűntudat. Egy olyan nemzet, amelyik nem tudja elutasítani a fasiszta múltat, fasiszta jövőre ítéli önmagát.” Mindez pedig abban a leghétköznapibb gyávaságban gyökerezik, amikor a múltról kezdünk hazudni. (Lehet, hogy Schmidt Mária mégis olvasta a könyvet, csak tagadja?) Természetesen Ignatieff Havelre utal. „Igazságban élni” nem pusztán az egyéni moralitás legelső parancsa, hiszen előbb-utóbb belebetegszünk a hazugságba, hanem nemzeti egészségügyi útmutatás is. Hozzátehetjük, akár Bibó Istvánra is hivatkozhatott volna, aki a félelmek és hazugságok végső hatásaként diagnosztizálja a nemzeti hisztériát.

A kelet-közép-európai és balkáni társadalmak sorsát az pecsételi meg, hogy az egyszemélyes uralom áldemokráciája a nacionalizmuson keresztül érkezik meg a posztkommunista társadalmakba, anélkül, hogy ezek korábban megismerték volna a demokratikus politika kispolgári unalmát, s megbarátkoztak volna vele. Folytatva gondolatmenetét: olybá’ tűnik, hogy a lázas nacionalizmus az egyetlen grandiózus eszme, amelyben a történelem perifériáján tengődő, visszamaradt, szegény, másodosztályú nemzetek mégis meglelik a kiválóság és az önazonosság vigaszát.

 

Más liberalizmus

Michael Ignatieff azonban nemcsak a kommunizmust, a posztkommunizmust, a nacionalizmusokat és a régiónkat érti jól, de olyan liberalizmust képvisel, mellyel szemben a megszokott támadások hatástalanok, s amely maguknak a liberálisoknak is korrekciós lehetőséget kínál. Az igazgató asszonyt semmiképpen nem szeretném intellektuális kíváncsisággal hírbe hozni, ám az előszobai történészt azért is megrovás illeti, mert nem vette észre, hogy Ignatieff olykor épp a szűk látókörűnek érzékelt emberjogi liberalizmus elemzője és finom kritikusa. „Az emberi jogok mint politika” című, 2000-es nagy előadásában ezt állítja: „Az emberjogi aktivizmus szívesen prezentálja magát »antipolitikaként«, amely az egyetemes morális követelmények védelmében megfosztaná legitimitásától az emberi lényekkel szembeni visszaélések »politikai«, azaz ideológiai vagy identitásalapú igazolását. A gyakorlatban azonban a részrehajlás-mentesség és a semlegesség épp annyira lehetetlen, mint az egyenlő és univerzális törődés mindenki emberi jogaival. Következésképpen az emberi jogok hatékony védelme mindig részrehajló és politikai lesz. Ugyanakkor az emberjogi politika olyan politika, amit egyetemes erkölcsi elvek fegyelmeznek és szorítnak korlátok közé. Az erkölcsi univerzalizmus szerepe nem az, hogy az aktivistákat kiemelje a politikából, hanem hogy rábírja őket részrehajlásuk megfékezésére – annak a meggyőződésüknek a kordában tartására, hogy az egyik oldal a jó –, s arra is, hogy ugyanolyan elkötelezettséggel lépjenek fel a másik oldal jogai iránt.”

Az univerzális emberi jogok alkalmazásának vannak belső ellentmondásai, melyek korlátokként jelentkeznek. Az emberi jogok egyetemessége megtörik a szuverenitáson, ami egyetlen hatékony biztosítéka is egyben. Az Egyesült Államok alkotmánya az emberi jogok erős garanciáit nyújtja az amerikai állampolgároknak, akik némelyikébe aztán vígan eresztenek pár ezer voltot. A függetlenségért és saját államért küzdő fölszabadítási mozgalmak boldog társutasai az emberi jogoknak, mindaddig, míg elérik a kitűzött célt, hogy aztán az állami szuverenitás védvonala mögött vígan mészárolják honfitársaikat. Az emberi jogok politikai jogok, amennyiben kikényszerítésük csakis politikai úton, netán fegyveres erővel lehetséges, még ha ez nyilván ellentmond is önnön morális kiindulópontjuknak.

Ignatieff elméleti munkásságának visszatérő motívuma az emberi jogok politikai és kulturális határainak vizsgálata. Nem a jogvédő (noha azt nem elvető), hanem a humanista liberalizmus mellett sorakoztat érveket. Az „emberarcú liberalizmus” morális fellengzősség nélküli, realista, politikai liberalizmus, ami merőben eltér ennek a fogalomnak a John Rawls által adott, a szerződéselméleten alapuló, spekulatív meghatározásától. És attól, amit – mutatis mutandis – a hazai liberalizmus Ronald Dworkinra alapozva, jobb pillanataiban képviselt. „A tisztességes és humánus társadalomnak kell, hogy legyen a jóról alkotott közös nyelve. Azok a társadalmak, melyekben élünk, s melyekben a jogok nyelve érvényesül, nem tudják kifejezni az emberi jó megfogalmazásához szükséges erényes cselekvés azon dimenzióit, melyek a cselekvés jogi formái és polgári kötelességei által meghatározhatatlanok” – írja The Needs of Strangers című könyvében 1984-ben.

Az embereket nem csak és nem elsősorban a szabadság vagy boldogság érdekli, de emberi lényekként is vannak szükségleteik. A nyugdíjasok boldogok, ha megérkezik az Erzsébet-utalvány karácsonyra, de emberi méltóságuk tudatát és önbecsülésüket ez még nem pörgeti föl, különösen, ha a társadalom eltartandó nyuggerekként tekint rájuk. Az adminisztratív rutin szenvtelenül őrlő kerekeit a gesztusok, a humanizmus megnyilvánulásai tehetik valamelyest vonzóvá, miközben nem válhatnak maguk is szervezett rutinná.

Némi öniróniával teszem fel a kérdést: ez volna tehát az „emberarcú liberalizmus”, amit a hazai liberálisoknak nem sikerült teoretikusan és főként gyakorlatban eredményesen megragadniuk?

Ignatieff azonban már nem tud hullákon segíteni – ezért Schmidt Mária alantas kirohanása, melyben egy kalap alá vesz liberalizmust, Ignatieffet, Sorost, az SZDSZ-t, voltaképpen primitív gyűlöletbeszéd, semmi több.

Neked ajánljuk