Így jött
Benjamin Netanjahu 1949-ben született Tel-Avivban. Lengyelországból származó szülei harcos cionisták voltak; a család a 60-as években elhagyta Izraelt és Amerikába költözött, ahol jelentős egyetemi karrier várt Bibi történész édesapjára. Az érzékeny középiskolásra itt örökre ráragadt ugyan a philadelphiai amerikai akcentus, de a visszaemlékezések szerint tökéletesen idegen maradt osztálytársai között. Meg sem várta a bizonyítványosztást, tizennyolc évesen hazament, hogy példaképnek tekintett bátyja, Joni útját követve ő is bevonuljon az izraeli hadseregbe.
A szajeret matkalban, a közvetlenül a vezérkari főnök parancsnoksága alá tartozó különleges kommandóban szolgált. Ekkor ismerkedett meg Mirjam, becenevén Miki Weizmannal, aki kémiából már meg is szerezte első egyetemi fokozatát, mire a fiú leszerelt. 1972-ben együtt mentek vissza Amerikába, ahol Miki a Brandeis egyetemen folytatta, Bibi pedig a Massachusetts Institute of Technologyn elkezdte tanulmányait. Egy év múlva hazatért harcolni a jom kippuri háborúba, de a harcok után visszament az amerikai egyetemre, ahol az ottani füleknek jobban csengő Ben Nitay néven élt, és összeházasodott Weizmannal.
1976-ban az entebbei túszmentési akcióban meghalt a bátyja. Akkor már Joni volt a szajeret matkal vezetője, és a merész túszmentő hadművelet egyetlen áldozata. A történtek felborították és új irányba terelték Benjamin életét: hátat fordított építészeti és közgazdasági tanulmányainak, s elindult a politika világa felé.
1979-ben immár újraházasodva visszaköltözött Izraelbe, és kereskedelmi igazgatóként munkába állt a Rim nevű jeruzsálemi bútorkereskedő cégnél. Ugyanakkor aktívan politizált is: még abban az évben megszervezte első terrorellenes nemzetközi konferenciáját, amit több is követett – bátyja halála miatt a terrorizmust egész pályája során központi kérdésként kezelte, szerzőként és szerkesztőként is több könyvet is publikált a tárgyban. S innen nem volt megállás: elhagyván a bútoripart, lassan, de biztosan a terrorizmus és Izrael biztonsági helyzetének elismert hazai és nemzetközi szakértőjévé vált.
1982-ben Moshe Arenst, a Netanjahu család régi barátját nevezték ki Izrael amerikai nagykövetének, s ő nem habozott Bibit maga mellé venni helyettesének. Az ifjú Netanjahu Washingtonban kiváló angolsággal, elhivatott lelkesedéssel magyarázta Izrael olykor erősen vitatható álláspontját az első libanoni háború idején. Ugyanezt tette 1984-től négy éven át, immár hazája ENSZ-nagyköveteként is. 1988-ban ismert, szépreményű politikusként tért vissza Izraelbe, s azonmód Dan Meridor és Ehud Olmert mellett a Likud vezéralakjává vált mint a knesszet képviselője és külügyminiszter-helyettes. Két év múlva a Miniszterelnöki Hivatal miniszterhelyettesének nevezték ki.
Izrael Trianonja előtt
1993-ban szokatlan televíziós adást láthatott este főműsoridőben Izrael népe: az akkor már harmadik házasságát taposó Benjamin Netanjahu bejelentette, hogy megcsalta a nejét, s valaki feltehetően videóra vette intim helyzetben egy másik nővel; ellenfelei felhívták telefonon a feleségét, s azzal zsarolják, hogy kiadják ezt a videót, ha nem vonul vissza a Likud-közeli vezetőválasztásától. A rendőrség semmiféle videót nem talált, ám a házasságtörés kétségtelenül megtörtént (egy volt közeli munkatársával), s nem is maradt következmények nélkül. Tavaly ugyanis Igal Sarna újságíró bíróság előtt tett vallomásában előadta azt az Izraelben széles körben ismert politikai pletykát, miszerint a tévés bejelentkezés idején hivatalos egyezség született, ami azóta is korlátozhatja döntéseiben az izraeli kormányfőt: feleségének, Sara Netanjahunak a megállapodás értelmében beleszólása van férje munkatársainak kiválasztásába, s a miniszterelnök nem utazhat egyedül külföldre. Ezt a hírt hivatalosan soha nem erősítették meg, de a híradónézők minden külföldi út előtt láthatják, amint Sara és Bibi kéz a kézben szállnak fel a repülőgépre.
Bármi is történt, a politikai karrierjének szemernyit sem ártott: Netanjahut ’93-ban megválasztották a Likud vezetőjének. Hogy aztán 1996-ban – ismét a terror szava: a Rabin-gyilkosság után fél évvel – kevesebb mint harmincezres szavazatkülönbséggel kormányfővé válasszák a Munkapárt jelöltje, Simon Peresz ellenében. Peresz békét ígért, Netanjahu biztonságot, s utóbbi a sorozatos Hamász-bombázások idején többet nyomott a latban.
Negyvenhat évesen ő lett Izrael valaha volt legfiatalabb kormányfője, de első országlása csak három évig tartott. Jött az ugyancsak munkapárti Ehúd Bárák, és megbuktatta. Bibinek egészen 2009-ig kellett várnia, hogy ismét kezébe vehesse az ország irányítását – de azóta nem tágít, s ha kitart még egy évig, megelőzi David Ben Guriont, Izrael eddig leghosszabban hivatalban lévő miniszterelnökét.
De mire jó ez az uralom, ha nem visz közelebb a legnagyobb baj, a palesztin kérdés megoldásához?
A hosszú Netanjahu-korszak alatt ugyanis reménytelenül megfeneklettek a béketárgyalások, s csupán a status quo fenntartása vált a legfőbb céllá. Csakhogy Izraelt e téren súlyos dilemma elé állítja az, hogy a zsidó népesség számszerű kisebbségbe kerülhet saját országában. A magasabb népszaporulat miatt inkább előbb, mint utóbb palesztin többség lesz a Földközi-tenger és a Jordán folyó közti földterületen, a Ciszjordániában terjeszkedő jobboldal Nagy-Izrael álmainak vidékén. Folyamatosan feszegeti a status quót a telepesek felől érkező szélsőjobbos nyomás is, amely egyre nyíltabban Ciszjordánia annektálását követeli, első lépésként a főként telepesek lakta ún. C zónáét. Nagy-Izraelben azonban a palesztin többség előbb-utóbb túlsúlyba kerül a törvényhozásban is, és törölheti a zsidók „hazatérési törvényét”, helyette pedig bevezetheti a többmilliós palesztin diaszpóra betelepítését – ami egy csapásra felszámolná Izraelt, mint zsidó államot. A demokratikus Nagy-Izrael álma ezért gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Elvileg létrejöhetne a palesztinok demokratikus jogait súlyosan csorbító Nagy-Izrael apartheid állam is, ami az arab többség mellett is garantálná Izrael zsidó kisebbségének uralmát, de ez az ország teljes elszigetelődéséhez, súlyos gazdasági szankciókhoz vezetne. A „vagy zsidó – vagy demokratikus” dilemmát kizárólag az önálló Palesztina oldhatja meg, ami hosszú távon is biztosítaná – de csakis a Ciszjordániát és a Gázai övezetet elbocsátó Kis-Izrael számára – a zsidó többséget. Izrael még a maga Trianonja előtt áll, amivel a Nagy-Izrael álmait álmodó jobboldalnak is előbb-utóbb szembe kell néznie.
Bár az idő nem Izraelnek dolgozik, Netanjahu sokéves uralma alatt képtelen volt közelebb jutni bármiféle megoldáshoz. A demográfiai bomba ketyeg, s a telepesek folyamatos terjeszkedése nyomán egyre nehezebb lesz létrehozni a területileg folytonos Palesztinát: évről évre egyre több izraelit kellene kitelepíteni, súlyos gazdasági-társadalmi árat fizetve az erőszakos elköltöztetésükért. Netanjahu megőrizte uralmát ugyan az alapkérdés szőnyeg alá söprésével, az állandó halogatással, a konfliktusok kerülésével, de uralmának árát az ország súlyosan meg fogja fizetni.
Kutyaszorítóban
Az utóbbi évek közel-keleti konfliktusai paradox módon kedveztek az egy helyben toporgás politikájának, hiszen az iraki, szíriai vérengzések fényében jelentéktelen vitának tűnik a palesztin–izraeli viszály. De Netanjahu helyzete mégsem kedvező, hiszen az eddig prímán bevált hatalomgyakorlási módszere – hogy tudniillik belső és külső akadályokra hivatkozva ad mattot politikai ellenfeleinek és szövetségeseinek – már aligha folytatható. Korábbi kormányaiban a telepesek Nagy-Izraelt követelő jobboldalának nyomását a koalíciós centrista vagy baloldali pártokra mutogatással enyhítette, mondván, szíve szerint ő is jobban támogatná a telepeseket, de nem teheti, mert akkor balról bomlana a kormány. Sőt, a telepesek építkezéseinek fékezéséért hibáztatta ő már az amerikai vezetést is. Csakhogy a jelenlegi kormánya a kicsiny Kulánu nevű centrista párton kívül csakis jobboldali és vallásos pártokból áll, s így nincs kit okolnia mindezért. Várhatóan Donald Trump sem áll majd olyan erőteljesen a telepesek útjába, mint Obama, bár az új amerikai elnök viselkedése teljesen kiszámíthatatlan. A kampányában kifejezetten a telepespolitika támogatását ígérte, s telepes-párti nagykövetet is küldött Izraelbe, ám az utóbbi hetekben visszakozni látszik. Tanácsadói mára tán megismertethették a Közel-Kelet alapvető bajaival.
A palesztin ügyekben alkalmazott figyelemelterelési praxis mellett a Netanjahu-politika meghatározó eleme az állandó ellenségkeresés, a biztonsági kérdések folyamatos napirenden tartása, akár a bel-, akár a külpolitikában. Az iráni nukleáris és a libanoni rakétafenyegetés sulykolása külföldön, s az arab kisebbség elidegenítése belföldön biztosan tartja fenn Netanjahu szavazóbázisában az egzisztenciális veszély tudatát, illetve a biztonság és a védelem elsődlegességét hirdető politika érvényességét – szemben a béke távoli reményével vagy csak illúziójával kecsegtetni képes baloldallal.
Izrael a Bibi-világkép szerint továbbra is az ádáz ellenségei közt a létéért küzdő kicsiny és kiszolgáltatott ország, holott a zsidó állam valójában a térség katonai középhatalmává vált, s a világ egyik high tech nagyhatalmává, amelyet sokan inkább követni próbálnak, mintsem eltörölni a föld színéről. (Ráadásul Netanjahu döntésképtelensége és állandó halogatása kifejezetten jót tett a gazdaságnak, amely ily módon többnyire elkerülte a politikusi beavatkozások okozta károkat, s követhette saját öntörvényű útját.) A legfőbb külső ellenségek mellett a korosodó Netanjahu mind paranoiásabban látja az ország belső ellenségeit is. Az első e sorban az ország húsz százalékát alkotó arab kisebbség – őket az őszi tűzvész idején egyenesen gyújtogatással vádolta meg. Ám ahogy a korrupciós nyomozások egyre több bizonyítékot tárnak fel vele szemben, komoly ellenséggé válik a gyanús ügyleteket kiszivárogtató média is, a „bolsevik” hazudozók, akik az ő és családja ellen uszítanak. Eddigi utolsó, 2015-ös választási győzelme előtt baloldali túlsúlyt ígértek a közvélemény-kutatók, de az utolsó pillanatokban sikerült fordítani. Benjamin Netanjahu levonta ebből a tanulságokat; új jobboldali-vallásos koalíciója a hatalom megtartása érdekében a látszatokkal sem nagyon törődve látott hozzá a demokratikus jogállami fékek és ellensúlyok lebontásához, elsősorban az alkotmánybíróságként is működő legfelsőbb bíróság hatalmának gyöngítésével.
