Dénes Ferenc

Mert így érezzük

Hogyan számoljuk az olimpia várható túlköltéseit?

  • Dénes Ferenc
  • 2017. március 23.

Publicisztika

Fontos cikket írt Berlinger Edina (lásd: A hazai pálya hátránya, Magyar Narancs, 2017. február 9.). Fontosat, mert a Budapest 2024 olimpiai pályázatról szóló propaganda- és ellenpropaganda-szövegek között ritka a módszertani kérdéseket feszegető, a számok mögé tekintő, igényes elemzés. Meg hát a számolás után kapott eredmények is sokkolóak, ami különösen jelentős most, amikor népszavazásra készülünk. A szükséges társadalmi párbeszéd is azt kívánja, hogy gondolkozzunk el a szerző érvein.

Kissé kényes helyzetben vagyok. A Berlinger-cikkben elemzett olimpiai megvalósíthatósági tanulmányt (Budapest 2024 Nyári Olimpiai és Paralimpiai Játékok Megvalósíthatósági Tanulmány, 2015. június) az a PricewaterhouseCoopers Magyarország Kft. (PwC) készítette, amely céggel, ha nem is az olimpiai, de más projektekben közösen dolgoztam – felmerülhet tehát velem szemben az elfogultság vádja. De ugyanez az elfogultság a Magyar Narancs iránt is fennáll, hiszen több mint 20 éve publikálok e lapban, évtizedes barátság fűz a lap egy-két munkatársához. 2014 decemberében Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke kért fel az Olimpiai Védnöki Testület tagjának, amit elfogadtam (tehát elfogult vagyok), de valószínűleg rosszul védtem az olimpiát vagy a testületet, mert amikor 2016 januárjában megalakult az „igazi”, az Országgyűlés által létrehozott egyeztető, véleményező és javaslattevő testület, az Olimpiai Védnökök Testülete, annak már nem lettem tagja (tehát sértett vagyok). Ennyit a mögöttes értékhálómról.

 

*

Berlinger Edina szerint a PwC tanulmányírói bár 7–10 éves projektet modelleztek, eltekintettek a pénz időértékétől. Valóban, a tanulmány az olimpiai szervezőbizottság (OCOG) egyéb költségei esetében azt feltételezi, hogy „a nettó kamatköltség nem lesz materiális tétel”. Ám úgy vélem, ez védhető állítás – ellenben amikor az előrejelzéseknél reál (inflációt nem tartalmazó) számokat használ, az már valóban kevéssé. A makrogazdasági elemzésnél viszont – amikor a tanulmány az olimpiai többletberuházások hatását elemzi a külső és belső egyensúlyra, az államháztartásra – előkerülnek a kamatok. Berlinger furcsállja azt is, hogy a tanulmány az általános forgalmi adóval nem számol a költségeknél, de a bevételek komoly részénél igen. Valóban, a tanulmányírók az olimpiát követő értékesítések bevételénél (például az olimpiai falu lakásai) kalkulálnak ezzel a pénzzel, „feltételezve azt, hogy a vevők áfalevonási joggal nem rendelkeznek”. Ez ugyancsak vitatható, de a valóságtól nem teljesen elrugaszkodott állítás.

Az olimpiai megvalósíthatósági tanulmány egyik központi eleme a tovagyűrűző gazdaságélénkítő hatások elemzése. Ezt az általános ágazati kapcsolatok mérlegén alapuló ÁKM modellel végezték a szerzők, „ami a szocialista tervgazdaságban népszerű elemzési eszköz volt”, jegyzi meg gunyorosan Berlinger Edina. Igen, Marjai elvtársék is szívesen használták – mint ahogyan máig a megasportesemények gazdasági hatáselemzésének egyik bevett eszköze ez, az Óperenciás-tengeren innen és túl. Úgy vélem, evvel nincs is probléma – ellentétben a modell leírásában szereplő hibákkal, amikre éles szemmel mutat rá a Narancs-cikk szerzője.

De a közvélemény számára valószínűleg sokkal izgalmasabbak a tartalmi elemzések. Ennek a legfontosabb dimenziói: bizonyos költségelemeket nem vettek figyelembe az olimpiai költségvetésben, nem modellezték a túlköltéseket, viszont túlbecsülték a (pozitív) gazdasági hatásokat.

Az olimpia költségeit a pályázati költségek, a szervezési (OCOG) és az olimpiához közvetlenül kapcsolódó fejlesztési költségek teszik ki (nem OCOG). Ha egy város egyébként minden olyan feltétellel rendelkezik, ami a megaesemény és az ott megjelenő több százezer turista kiszolgálásához szükséges (utak, repterek, szállások, vendéglátási és turisztikai infrastruktúra stb.), akkor a költségek itt meg is állnak. Ez Berlinger összesítése szerint mint­egy 1730 milliárd forint. Ebben viszont – ahogy azt maga a PwC-tanulmány is egyértelműsíti – nincsenek benne a biztonsági kiadások, márpedig ezek Athénban (2004) az egymilliárd dollárt is meghaladták, és valószínűleg mi sem úsznánk meg olcsóbban. Bár Berlinger nem említi, de legalább ugyanekkora hiányosságnak látom a szálláskapacitás kérdését. A megvalósíthatósági tanulmány erősen alábecsüli a külföldi olimpiai turisták várható számát (553 500 fő). Európa szívében egy feltehetőleg még akkor is viszonylag olcsó világváros ennél jóval több, megkockáztatom, a tervezett szám kétszeresét is meghaladó látogatót vonzhat. Márpedig a tanulmány a félmilliós turistatömeg elszállásolására sem kínál megnyugtató megoldást, amikor azt feltételezi, hogy a hiányzó kapacitásokat a magánszektor fogja megépíteni. És mi lesz, ha jóval többen jönnek?
A magánszektor nem fogja tudni „fölszívni” a többletet, mert ha racionális (azaz megtérülő és hosszú távon fenntartható) lenne egy ekkora kapacitásegyüttes kiépítése, akkor az már megépült volna.

E kérdés átvezet a másik nagy problémához. Míg a két versenytárs, Los Angeles és Párizs valószínűleg joggal állítja magáról, hogy a városi kiszolgáló létesítmények rendelkezésre állnak, Budapesten ez egész biztosan nem így van. A szükséges kapacitások kiépítését 2070 milliárd forintra teszi a megvalósíthatósági tanulmány, egyben leszögezi, hogy csak olyan beruházást vesz figyelembe, ami a hosszú távú nemzetgazdasági és budapesti fejlesztési tervekben a rendezéstől függetlenül is szerepelnek. Itt azonban joggal jegyzi meg Berlinger Edina, hogy mivel e beruházások finanszírozásáról nincsenek információk, erősen kérdéses, hogy „olimpiai kényszer” nélkül vajon megépülnének-e. Márpedig ha Budapest lesz a helyszín, akkor a vonatból nincs kiszállás: a beruházásokat meg kell valósítani, különben bukjuk a közvetlen és közvetett bevételek és hasznok jelentős részét. Ez nagyon komoly és lényegi kockázat.

Szintén nagy kockázat, ha a tervekhez képest jelentősen többe kerül a megvalósítás. Berlinger a 2004–2012 közötti három nyári olimpia esetében a nem OCOG-költségek esetében a tényleges és a tervadatok között átlagosan 2,21-szoros különbséget mutat ki, ami Budapestnél kb. ezermilliárd forint többletköltségnek felelne meg. Más tanulmányok csak a szervezési költségekről tudnak nyilatkozni; ugyanezen olimpiáknál átlagosan 42 százalékos a túllépés, ami Budapestnél 350-400 milliárd plusz lenne. E számítás szerint tehát az olimpiához szorosan kötődő túlköltések kockázata nagyjából 1400 milliárd forint.

Ehhez jön az igazán „szaftos” tétel, az egyéb beruházások 2070 milliárdjának túlköltésbecslése. Berlinger a 2010-es budapesti úszó-Európa-bajnokság, a 4-es metró és a Margit híd felújítása túlköltései alapján négyszeres szorzót javasol az általa sajátosan számolt 3000 milliárd forintnyi tervezett olimpiai költség valós becsléséhez, és ezek után azt mondja: 12 000 milliárd az olimpia teljes költsége.

Csakhogy ez önkényes választás, még akkor is, ha rezonál a közhangulatra. A becslés erősen függ a szubjektív kockázatértékeléstől; lehet, valaki úgy érzékeli, hogy az elmúlt másfél évtizedben elköltött uniós és kormányzati beruházási ezermilliárdok mindössze negyede valós teljesítés, a többit elfújta a szél – de én például ezt erős túlzásnak tartom. Ha 50 százalékos túlköltést mondanék, az is nagyon durva lenne, és azt jelentené, hogy beruházási ágon újabb ezermilliárd a többlet a tanulmányhoz képest. Így a cikkben szereplő 4000 milliárdos számolt költség akár 6000 milliárd is lehet. És ebben a logikában ez a legrosszabb forgatókönyv.

 

*

Lehet, hogy figyelmetlenül olvastam, de én nem találtam a PwC-tanulmánynak azt az állítását, amely a 774 milliárdos nettó rendezési költséggel állítaná szembe a 2984 milliárd forintnyi gazdasági hatást. Igaz, a vezetői összefoglaló 1. táblázata részletezi a 774 milliárdos költséget, majd közvetlenül ez után következik – minden magyarázat nélkül – a 2. táblázat a 2983 milliárdos gazdasági hatásokkal. A figyelmetlen olvasó valóban könnyen gondolja, hogy ez a két számsor összetartozik, és az is igaz, hogy „olimpia-politikusok” szájából el-elhangzik ilyesmi.

A gazdasági hatások számítását Berlinger Edina erősen vitatja, részben a számítás módja miatt, részben pedig azért, mert a PwC-tanulmány nem veszi figyelembe az alternatíva költségeit és hasznait, azaz azt az eshetőséget, hogy a más beruházásokra költött pénz is ugyanennyi hasznot hajthatna. Berlinger eme okfejtésével az a komoly baj, hogy a tanulmány alaptézise szerint ezek a beruházások az olimpiarendezés nélkül is megvalósulnak, azaz ebben az összefüggésrendszerben nem is kell foglalkoznia az alternatív beruházások hozadékával. Az olimpia nem „von el” 2070 milliárd forintot más ágazatoktól, mert ezt a pénzt az olimpia nélkül is arra költenék, amire az olimpiarendezés esetén; legfeljebb ezek a „szerencsés” ágazatok vonnak el pénzt más, kevésbé dúskáló ágazatoktól. Hozzáteszem, két éven belül már a sportberuházási nem OCOG-költések sem lesznek kérdésesek; a kormány 2016 végén úgy döntött, hogy olimpia nélkül is megépíti a szükséges sportlétesítményeket. (Majd meglátjuk, persze.) Mindezek alapján – meg amúgy is –, a tanulmány gondolatrendszerét ismerve erős túlzásnak tűnik Berlinger végkövetkeztetése: „Tekintettel mindezen aggályokra, úgy gondolom, hogy igazán jóindulatú vagyok, ha az olimpia tovagyűrűző gazdasági hatását összességében nullának tekintem, azaz feltételezem, hogy a pénz az olimpiai befektetésekben ugyanolyan jól hasznosul, mintha azt a gazdaság más területein költötték volna el.”

Berlinger cikkének logikájából továbbá az sem következik, hogy létez(het)nek hatékonyabb alternatív befektetések, hiszen bárhol is ruház be 2000 milliárd forintot a kormányzat, ott – lásd a budapesti úszó-Európa-bajnokság, a 4-­es metró és a Margit híd felújítása – szükségszerűen négyszeres lesz a túlköltés. Akkor meg nem mindegy? Vagy a túlköltés olimpia­specifikus? Ha az egészségügy­ben, oktatásügyben, a kultúra más ágazataiban építünk, akkor nincs túlköltés? Esetleg építsünk 8000 kilométer utat, vasutat, mert ott mindig tökéletes hatékonysággal hasznosultak a forintok?

 

*

De Berlinger megközelítésével nem is a szubjektív szorzók és a nem reális, mert túlzott kockázat­észlelés a legproblémásabb. Miközben a kockázatok egy részét beárazza (a túlköltés egyaránt jelenthet rossz tervezést, korrupciót, lopást stb.), addig az externáliákkal nem foglalkozik. („Ezeket a kérdéseket most félretesszük.”) Értem én a félelmét, és részben osztom is, hiszen a nem szándékolt gazdasági hatásokkal akkor szoktunk operálni, amikor a direkt gazdasági érvek bizonytalanná válnak. A PwC sem él ezzel az eszközzel, hosszasan sorolja a (sok) pozitív és a (kevés) negatív externáliát – de nem számítja bele ezek egyenlegét a bevételek közé.

Igaz, a kockázatokat sem árazzák be a tanulmányírók. Márpedig ha valamilyen túlköltési becslést adunk, akkor a nem szándékolt gazdasági hatásokra is kellene valamit mondani. Különben az alternatív ezermilliárdok – egy, tizenegy, tizenkettő – nem lesznek mások, mint lottószámok.

A szerző sportközgazdász.

Neked ajánljuk

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

Így is szép

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.

Elszáradt arcok

Felhajtás, a kínált holmi értékéhez képest túl nagy reklám: ezt jelenti a szerző negyedik regényének címe. A neonzöld szmájli és a betűk neonzöldje a borítón a könyvben felbukkanó árura, egy drogra utal. Az egyenmosoly a grafikai megoldásnak köszönhetően vibrál. Ez a látvány meg is alapozza az olvasmány­élményt, amelynek meghatározó vonulata a bizonytalanság.

Valóra vált álom

Az utókor korántsem elfogulatlan emlékezetében Horthy Miklós zömmel Magyarország kormányzójaként él, aki többnyire fess altengernagyi egyenruhában feszít, esetleg fehér lován léptet. Tette is mindezt 24 és fél éven keresztül, egy tengerrel nem bíró ország („király nélküli királyság”) államfőjeként.

Papás-mamás

Egy játszóházban, pontosabban egy játszóház előterében vagyunk, ahol egy egyedülálló apa és egy válófélben lévő anya várakozik a foglalkozáson lévő gyerekére. Bár kapcsolatuk kissé viharosan indul (gyermekeik összevesznek bent, és természetesen felelőst kell találni egy ilyen komoly helyzetben), de a hosszú közös várakozások alkalmával – mi sem természetesebb – összemelegednek. Eddig ideálisnak tűnik a helyzet, ugye?

Megalázva

Kedden ért véget a PDSZ meghirdette egyhetes országos, ún. gördülő pedagógussztrájk. A záróaktus a Szolidaritás Napja volt, amelyen a közoktatás szereplői mellett a szakképzési centrumok néhány intézményéből, valamint egyházi iskolákból is demonstráltak tanárok. 

Kezek az asztal felett

Jednou budem dál, jednou budem dál, jednou budem dál, já vím… – énekelte szombaton este kicsivel nyolc előtt a Vencel téren a spontán módon, mindenféle közösségi meghirdetés nélkül összeverődött sok száz fős tömeg. A megválasztott elnökként első televíziós interjújára a nemzeti múzeumba siető Petr Pavelt üdvözölték így.

Szégyen nélkül

Miközben a hajléktalan nők körében kifejezetten gyakoriak a nőgyógyászati problémák, az állami ellátáshoz való hozzáférésük finoman szólva is nehezített. A tavaly október óta működő traumatudatos nőgyógyászati rendelőben az egyszeri ellátásokon túl tartós segítséget és sokszor lelki támaszt is nyújtanak a nehéz helyzetű nőknek.