Váradi András

Senki nem veheti el

A NOlimpia-kampány a pult mögül

  • Váradi András
  • 2017.03.23 14:02

Publicisztika

Az én Nolimpiám jóval az aláírásgyűjtés előtt elkezdődött – kicsiben. Sokakhoz hasonlóan a kezdetektől fogva úgy gondoltam én is, hogy olimpiát tervezni Budapestre a voluntarizmus csimborasszója.

De tettekre az elmúlt év ősze sarkallt, amikor beindult az olimpia-gőzhenger: tiszteletre méltó sportolók, sportvezetők agitáltak (és ömlengtek) a rendezés mellett, mindezt „társadalmi célú hirdetésnek” nevezték. De a társadalom egyénekből áll – és azoknak a társadalmi célja, akik nem szeretnének Budapesten olimpiát, sehol sem hallatszik. Feladhatok-e én is – mint a társadalom egyik tagja – társadalmi célú hirdetést? A médiatörvény így definiálja a fogalmat: „Társadalmi célú reklám: politikai reklámnak nem minősülő, üzleti érdekeltséget nem tartalmazó, reklámcélokat nem szolgáló, ellenérték fejében vagy anélkül közzétett felhívás vagy közérdekű üzenet, amely valamely közérdekű cél elérése érdekében kíván hatást gyakorolni a médiaszolgáltatás nézőjére vagy hallgatójára.” Nagyszerű, ez egy szót sem szól arról, hogy ki tehet ilyet közzé, tehát én is. A törvény azt is kimondja, hogy a „társadalmi célú reklám közzétételekor a közzététel megrendelőjét egyértelműen meg kell nevezni”, így itt sincs korlátozás. Irány a Klubrádió, ahol igen sűrűn futnak a Budapest Olimpiai Mozgalom (BOM) avagy Budapest 2024 nevében az olimpiarendezést propagáló reklámok. Közösen annyit derítettünk ki, hogy amit én akarok, annak nincsen politikai tartalma – mert ha van, akkor a BOM reklámjainak is van, s az is sérti a médiatörvényt. Sikerült a mondandómat is a törvény betűjére hangolni („inkább az egészségügyre költsük azt a temérdek pénzt, amibe az olimpia kerülne”), így rövid társadalmi célú üzenetem 2016 novemberében öt alkalommal elhangzott a Klubrádióban. Természetesen mindig a kötelező szöveg követte: „V. A. megbízásából készült”.

Az akcióm sokaknak tetszett, nyilván sokaknak nem, de mozgalom nem lett belőle. Idén január első napjaiban viszont két kiváló barátom, István és János azt gondolta, folytassuk. Talán valami pénzt is kerítenek hozzá („ellenérték fejében vagy anélkül”, mondja a médiatörvény). Írtunk néhány rádióállomásnak, árajánlatot kérve, egy nagyobb tv-csatornát pedig személyesen kerestünk meg. Leveleinkre nem jött válasz, a csatorna udvariasan, de határozottan elhajtott bennünket. Időközben az is felmerült, hogy mégis valami egyesületi formában végezzük mindazt, amit én magánszemélyként tettem, és a Nolimpia névre gondoltunk. Körülbelül egy percig, mert az első Google-keresés kiadta a NOlimpia mozgalom nevét, és azt is, hogy a közeljövőben népszavazási aláírásgyűjtést kezdenek (még nem volt széles körben ismert), és hogy a Momentum áll mögöttük (az ő nevük sem forgott még közszájon). Találkoztunk velük (természetesen egy csőszkunyhóban), s megbeszéltük, hogy nincs igazán értelme a mi közérdekű reklámjainknak, ha egy-két héten belül megindul az ő akciójuk. Mind a hárman jelentkeztünk aktivistának, azaz utcán gyűjtő önkéntesnek (valószínűleg közülünk került ki az, aki elnyerte az aktivisták doyenje címet). Magam egy aláírásgyűjtő pultot is örökbe fogadtam.

 

Befújt a szél

A startpisztoly eldördülése előtti estén eligazításra hívtak. Beléptem a romkocsmába, a lámpák a szemembe világítottak, úgyhogy szinte csak sziluetteket láttam, amikor az egyik asztaltól egy fiatal hölgy indult el felém. Laura volt az, hasonló kutatási témán dolgozunk, és kisebb konferenciákon hallottuk egymást előadni, innen az ismeretség. Az is eldőlt, hogy együtt fogunk gyűjteni, áthidalva a generációs szakadékot. Kiokosítottak bennünket (kék színű golyóstoll, pontos adatok, csak budapesti lakcímmel rendelkezők, akár állandó, akár ideiglenes, jogunk van minden közterületen gyűjteni stb.), és feliratkoztunk az első műszakra: szombat reggel, Batthyány tér. E január közepi napokban –8, –10 fok volt reggelenként. Az aluljáróba befújt a szél, de a gyűjtés nagyon jól kezdődött, az első aláíró egy hajléktalan asszony volt – akkor láttam először olyan lakcímkártyát, amin nem egy cím állt, hanem Budapest egyik kerületének a neve. Ráadásul sok jó barát is úgy intézte, hogy meglátogasson pultozás közben, és itt írja alá az ívet. A Batthyány tér nem a legjobb hely, mert az emberek a metrótól rohannak a HÉV-hez, sokan nem budapesti lakosok, akik közül sokan a sajnálkozásuknak, többen a haragjuknak adtak hangot, hogy miért nem írhatnak alá, hiszen a következményeket ők is viselni fogják. A legtöbben azonban leszegett fejjel, sietős léptekkel mentek el a pult mellett, nem reagáltak a hívó szóra. Az első napokban még kevesen jöttek oda; előbb lopva körülnézve, nincs-e ott kamera vagy ismerős, és elmondták, hogy nem merik aláírni. Mert kirúgják őket az állásukból. Mert kirúgják a szüleiket az állásukból. Egy fiatalasszony két gyerekkel: én aláírnám, drukkolok nektek (nagy élmény volt, hogy mindenki tegeződött), de köztisztviselő vagyok, és a főnököm csak annyit mondott: meg ne tudjam… Tüntetésre sem járhatok.

Aznap este színházba mentem, és úgy gondoltam, az előadás végén a távozó nézők között is érdemes lenne gyűjteni. A szünetben ezzel az ötlettel hívtam fel az „összekötőnket”, Balázst, aki a Batthyány térre a pultot hozta, de ő nem látta kivitelezhetőnek. Hétfőre azonban megszerveztük a Katona elé. A taps előtt kirohantam, és beálltam Balázs mellé a pult mögé. Hihetetlen volt a siker, az emberek sorba álltak, kijöttek a fellépők, zenészek, odaállt mellénk Parti Nagy, Spiró ott írta alá az ívet, jött Závada, Dés László – fesztiválhangulatban toporogtunk a hideg pesti éjszakában. Jól megfáztam, de megérte. Parti Nagy pár nap múlva a Madách téren is gyűjtött a színházból kijövőktől, én meg otthon az ágyban vártam, hogy elmúljon a hidegrázás.

A harmincnapos akció közepe táján kétszer is álltunk a Boráros téren, itt taktikát váltottunk: egyikünk odaállt az áramló tömeggel szembe, és fennhangon buzdított az aláírásra, időnként egy-egy embernek címezve a mondandóját. Ez hatásos volt, valamint a berekedés biztos útja. PNL eljött ide is segíteni, órákig velünk talpalt fel-le a villamosmegálló és a HÉV-végállomás között. Persze kaptunk hideget-meleget. Még a teljesen érhetetlen – úgy értem, a nyelvi szintaxisnak sem eleget tevő – zsidózás is felbukkant. Egy ember odaállt PNL elé: „én megvetem önt”, mondta. Lajos másodpercnyi késés nélkül: „ez kölcsönös”, és fordította félre a fejét, jelezve, nem érdemes folytatni a diskurzust.

Közben postán is áramlottak hozzám az aláírók, illetve a kitöltött ívek. Írtam barátaim külföldön élő gyerekeinek és a gyerekeim barátainak, akik letöltötték és kinyomtatták a NOlimpia-ívet, majd postán hazaküldték. A legszebb az volt, aki kettőt: egy kitöltött és egy csak aláírt ívet tett a borítékba, valamint a lakcímkártyája lefotózott másolatát, azzal, hogy ha véletlenül elrontotta volna, én írjam be a helyes adatokat az üresen hagyott mezőbe. Ahogy a pultoknál is csináltuk. Ezért vagyok biztos abban, hogy a hibásan kitöltött sorok száma nem lesz magas.

Pár héttel később, már a finisben, az aquincumi Auchan parkolójában álltunk a pult mögött. A közben eltelt három hét alatt nagyon megváltozott az emberek reakciója. Sokan jöttek oda, és elmondták, már aláírták, érdeklődtek: hogy állunk, és, ugye, meglesz. De sokan álltak elő itt is az „egyetértek, de nem merem aláírni” szöveggel, és feltűnően sokan tették hozzá, hogy remélik, lesz népszavazás, és akkor, a „fülke magányában” elküldik őket oda, ahová valók. Tanulságos és szomorú volt látni a félelmet és a félelem ilyen furcsa oldódását.

 

Egy másik pultnál

A legérdekesebb találkozás nem is pultozás közben történt. A Budagyöngye bevásárlóközpont csemegeboltjában álltam sorba, talán még négy nap volt hátra a harmincból. Előttem egy választékosan öltözött idős úr vásárolt, legalább nyolcvanéves. Fekete, hosszú télikabát, tiszta gyapjú, kasmír, ami nagyon meleg, könnyű, de mégis olyan esése van, mintha nagyobb lenne a súlya. És nem konfekció, hanem mérték után szabott darab volt.

Rámutatott a hajtókámon lévő fehér NOlimpia jelvényre, és azt kérdezte: „Maga szerint lesz?” „Persze – válaszoltam –, egészen biztosan lesz elég aláírás.” Erre egy fiatal anyuka válaszolt kicsit távolabbról: „Legyen is, az egész család aláírta, és nagyon drukkolunk.” Az idős úr türelemmel kivárta, majd előbb azt mondta: „Nem erre gondolok, hanem arra, hogy maga szerint lesz-e itt olimpia.” „Szerintem nem, mert a budapesti nép le fogja szavazni.” Ekkor az úr felém fordult, félrehajtotta télikabátja bal szárnyát, és a zakója gallérjára tűzött jelvényre mutatott: „Tudja, mi ez?” Az aranyból készült apró kitűzőn az öt karikát ábrázolta, amelyen két állat egy címert tartott. „Megnézhetem közelebbről? Nem látom, milyen állatok ezek” – kérdeztem. „Ez kenguru, ez pedig alighanem emu. De nem látom a címert világosan.” Ekkor előrelépett az úr sofőrje-testőre: „Az Ausztrália címere”, majd hátralépett. Az úr folytatta: „Persze hogy nem lesz, mi sem fogunk Budapestre szavazni, igazság szerint senki sem fog Budapestre szavazni.” Kérdőn néztem rá. „Én tagja vagyok (talán azt mondta: voltam) az ausztrál olimpiai bizottságnak. A sydney-i olimpia idején is ott voltam. Párizsban lesz az olimpia. Senki nem akarja Magyarországnak adni.” „Igen – mondtam –, ennek az országnak most nagyon rossz a híre.” „Nem erről van szó. Hanem arról, hogy itt nem tudják megcsinálni. Nem lehet. Megmondtam Dójcsnak (sic!) is, egyszerűen lehetetlen.” És kedvesen elköszönt.

Azóta is úgy gondolok erre az emberre, mint egy jelenésre. Fogalmam sincs, ki lehetett, a címert ellenőriztem, az valóban az ausztrál olimpiai bizottságé.

Ez a harminc nap nyomatékos példáját adta, hogy nem csak arról folyhat nyilvános beszéd, amit a Fidesz-propagandaművek diktál. Egyben ez az ügy a demokrácia mércéje is volt. A jobboldali pártok (Fidesz, Jobbik) nem akarták, hogy Budapest lakosai döntsenek egy ilyen fontos ügyben, a város főpolgármestere azt kérte, ne írják alá a város lakói a kezdeményezést. Mindez náluk súlyos demokráciadeficitre utal – ezt nem kellene elfelejteni a legközelebbi országgyűlési és önkormányzati választásokig. Mégis, minden képzeletet felülmúlóan nagy számban írták alá a budapestiek az íveket. A NOlimpia után nem lehet olimpia Budapesten. Azóta tánclépésben járok. Sem ezt a sikert, sem ezt az élményt senki nem veheti el tőlünk!

A szerző biokémikus.

Neked ajánljuk