Az egyikük Sergio Massa, a gazdasági miniszter – tekintettel arra, hogy az éves infláció 100 százalék fölött jár, nem lehet könnyű dolga a kampányban –, a másik különleges figura, akit mintha Urbán Lászlóból, Orbán Viktorból és Bayer Zsoltból, azaz egy libertariánus közgazdászból, egy populista politikusból és egy szélsőjobbos propagandistából gyúrtak volna össze. Javier Milei szerint nincs szükség központi bankra, honfitársáról, Ferenc pápáról pedig olyanokat szokott nyilatkozni, amihez képest Bayer kommentjei pápasimogatásnak tűnnek.
Argentína gazdasága nemcsak az ilyen új látványosságok, vagy a magas infláció miatt érdemes a magyar közönség figyelmére, hanem azért is, mert az államadósság tavalyi, legutóbbi átstrukturálásakor az ország a valaha volt legnagyobb IMF-hitelt vette fel. Érdekesség az is, hogy ekkor az IMF egyik legádázabb kritikusa, a Nobel-díjas Joseph Stiglitz is megdicsérte a washingtoni intézményt a növekedéspárti konstrukcióért, és még azt is hozzátette, hogy ha az IMF nem létezne, akkor újra ki kellene találni.
Ám az argentin infláció és a gazdaság összképe azóta sem megnyugtató, s a nemzetközi befektetők nem véletlenül lettek roppant idegesek, amikor Milei az élen végzett az előválasztáson. A populista és a szakmai érvek csatájában erős déjà vu érzés fogott el, és arra gondoltam, érdemes lenne visszajátszani az elmúlt évtizedek argentin gazdaságpolitikai fejleményeit: a 2001-es államcsőd időszakát és az államadósság azóta tartó, időnként egészen unortodox menedzselésének történetét. Már csak azért is, mert e történetnek van némi relevanciája Magyarországról nézve is – de a párhuzamokkal ezúttal is kéretik óvatosan bánni!
A nagy remények évtizede
Carlos Menem elnök hivatali idején, a 90-es évek első felében fontos változások kezdődtek. Elindult a liberalizáció, a privatizáció, új exporttámogatási program született. A kérdés az volt, tud-e szakítani a kormány a rossz hagyományokkal: a gazdasági populizmus reflexeivel, az állami túlköltekezéssel és a magas inflációval. Az árfolyam-politikában kulcsfontosságú fordulat volt, amikor a pesót 1:1 arányban az amerikai dollárhoz kötötték. A pozitív hatások hamar megmutatkoztak: gyorsult a külföldi működőtőke beáramlása, a GDP 5-6 százalékkal nőtt évente, és az infláció egy számjegyűre csökkent. A következő években az életszínvonal töretlenül emelkedett, és egyre több középosztálybeli család engedhette meg magának azt, hogy télen Floridában üdüljön.
A dollárhoz rögzített peso azonban kockázatos konstrukciónak bizonyult. Az egyre erősebb helyi valuta miatt az ország külkereskedelmi, majd a fizetési mérlege is romlani kezdett, a gazdaság recesszióba fordult, és meglódult a munkanélküliség. Ám a kormány nem akart leértékelést, mert az bajba sodorta volna azokat, akik dollárban adósodtak el, de pesóban keresték meg a pénzüket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
