Annus Adrián és Fazekas Róbert Lausanne-ba utaztak, hogy a nemzetközi Sportdöntőbíróság előtt pöröljék vissza győzelmüket, melytől doppingvétség miatt fosztotta meg őket a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. A fiúk igazukért, ím elmentek a legvégsőkig, noha tudják, sok jóra nem számíthatnak, hacsak a város nevezetességeinek megtekintése általi személyiségfejlődésük nem mondható annak. E fórum ugyanis a hozzá panasszal forduló sportolónak egyszer nem adott még igazat. Mégis csak hozzájuk fordulhattak. Nem is az igazukért annyira, inkább igazság-kereső elszánásukat bizonyítandó. Kinek is? Ön-maguknak? Minek, hisz ők tudják az igazságot, bármi legyen is az. A magyar sportvezetésnek, aki/ami ugyancsak tudja az igazságot, és azt is tudja az igazságról, hogy neki speciel semmi köze hozzá. Doppingolóként könyvelte el a két versenyzőt, és mosta kezeit, már ahogyan az vizelés után szokás. A magányos vétkes teóriáját emelve így hivatalos állásponttá, amiről a legvisszafogottabban is csak azt mondhatjuk, hogy nem sül le a pofájukról a bőr. A két lúzer e végső, reménytelen gesztusa tehát azoknak szól, akik még most sem tudnak semmit, akiket - a kellő információk hiányában - még mindig meg lehet vezetni a maszlaggal: lám, mi nem adtuk fel. Ha a vezetésnek egyszer már bejöttek a dajkamesék, hátha nekünk is sikerül.
De nem sikerülhet, hisz ők épp arra vannak kitalálva, hogy minden, de minden balhét elvigyenek, és erről megfellebbezhetetlen papírjuk is legyen. Pedig csak az alanyi jogon fejükre hulló gyalázat is több, mint amit erős férfiember elbírhat a szégyen örök bélyege nélkül. A magyar sportvezetés logikája a keresztapák, a maffia logikája: aki lebukott, bűnhődjék a többiek disznóságaiért is, és tartsa a száját, legfeljebb segítjük a szabadlábon maradt rokonait. Annusék még börtönbe se mennek, mindenki jól jár. Annus hazai eltiltása máris törölve, Fazekasé felére - egy évre - mérsékelve, a vezetők köszönik, jól vannak, csak az a baj, hogy az állam kevés pénzt ad a sportnak, vagy nekik. Ügyek lerendezve, korrektül. Még az sem számít, hogy minderre rámehet akár az egész magyar versenysport is. Mert naivság lenne azt hinni, hogy e két szerencsétlen beáldozásával a történet véget ér. Amikor például a magyar atlétákat elfelejtik meghívni nagy nemzetközi versenyekre, az nem azért van, mert ők doppingoltak, hanem azért, mert a magyar sport intézményrendszere nem tett semmit a hasonló további esetek megelőzéséért, hagyta futni az igazi felelősöket, feljogosítva őket ilyetén módon arra, hogy tovább űzzék kisded játékaikat. Ám e játékokból a világ sportjának egészségesebb (jóval nagyobb) része bizony nem kér, s ezt a magyar sport egészségesebb (jóval nagyobb) része fogja a saját bőrin megérezni, hogy ne mondjuk, megszívni.
És mi lesz mivelünk? Velünk, akik csak nézzük a versenyeket, s szurkolnánk a magyar sportolóknak. Semmi. A szégyenhez már hozzászoktunk, a "hajrá, magyarok" helyett pedig nem akarunk más versikét tanulni. Velünk nem lesz senkinek gondja. Mi nyelésre állunk.
