A kérdésre, hogy mitől szegény az egyik, és mitől gazdag a másik ember, többnyire a "jó családba kell születni" közhellyel szoktak válaszolni. De az országok szegénysége és gazdagsága legalább ilyen zavarba ejtő, politikailag pedig - ha lehet - még kényesebb kérdés. Ám az átlagpolgár erre is meghökkentő magabiztossággal válaszol, többnyire ellenőrizhetetlen példákkal és tényként felkínált, de alap nélküli hiedelmekkel. A kutatások az okokról és a tendenciákról a közhiedelemmel ellentétes megállapításokra jutottak. Miközben pedig a tudományos tények egyre megalapozottabbak, a hitek egyre kevésbé megingathatók. Csupán a költő szavaival ért egyet mindenki: "Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény."
Az elmúlt időszakban elvégzett összehasonlító történelmi elemzések a vizsgálatokba bevont 112 ország GDP-je között csaknem százszoros különbséget találtak (a két szélső pont: Etiópia 369 $/fő; Luxemburg 21 974 $/fő). Ezt a sokkolóan nagy eltérést többnyire az emberi tőke színvonalával, a fizikai tőke korszerűségével, a pénz tőke létével vagy éppen annak hiányával magyarázta a közgazdaságtan. Ám ezek a tényezők csak következmények, így a figyelem - gyakran - az országok természeti gazdagságára, népességének nagyságára helyeződött. Az emberek természetes igazságként fogadják el: a sokféle természeti kincs, a lakosság nagy száma vagy éppen a gyarmattartó múlt gazdagságot teremt. Pedig e vélekedésre könnyebb ellenpéldát, mint bizonyítékot találni: a természeti kincsekben szegény Svájc jóval gazdagabb, mint a természeti kincsekben bővelkedő Bolívia, a kicsiny Luxemburg, mint a jóval népesebb Nigéria, a gyarmattartó múlttal nem gyanúsítható Dánia, mint a valamikori világbirodalom, Spanyolország.
A sokféle tényező hatását számításba vevő vizsgálatok első közelítésben a természetföldrajzi tényezők szerepét emelték ki. Az eurázsiai kontinens hatalmas mérete, kelet-nyugati elhelyezkedése, a nagy mediterrán térség, a termeszthető növények és a háziasítható állatfajták nagy száma, valamint az éghajlati zóna jellege - ami mind megkönnyíti a kultúra átadását és befogadását - történelmi jelentőségű sikertényezőnek bizonyult. E véletlenszerű természeti adottságokkal magyarázható a jelenlegi egyenlőtlenségek mintegy 57 százaléka. A siker további nélkülözhetetlen elemeként azonosították a kutatók a fejlődés során létrehozott (vagy másoktól jó érzékkel átvett) "megfelelő" intézményeket. "Intézmény" alatt a kutatók az emberek közötti stabil és meghatározott társadalmi funkciót betöltő viszonyrendszert értették; mint amilyenek a fejlett piaci viszonyok, a jól működő törvények, a társadalmi megállapodások tisztelete, a hatékony és nem korrupt kormányzás, a szerződések betartásának részrehajlás nélküli kikényszerítése, az egyéni érdeket érvényesülni hagyó feltételek, a verseny szabályainak tiszteletben tartása és a magántulajdon védelme.
A vizsgálatokban az intézmények megfelelőségét öt - nemzetközileg hozzáférhető adatokból származó -, számszerűsített tényezővel mérték: az állami irányítás minősége, a törvények szerepe, a kormányzat korrupciós szintje, a kisajátítás kockázata és a magánszerződések kormányzati befolyásolásának gyakorisága. Az országok "gazdagsági" és "intézményhatékonysági" rangsorának összevetése azt tanúsította, hogy a két egymástól - látszólag - független tényező "kéz a kézben jár". Ám még ennél is fontosabb, hogy világossá vált: nem azért jók az intézmények az egyik országban, mivel gazdagsága miatt megengedheti azt, hanem azért lett gazdag, mert megfelelőek voltak az intézményei. E tudományosan igazolt ténynek óvatosságra kell(lene) intenie a politikát. Arra utal ugyanis, hogy az üzleti életbe való, bármilyen indokokra hivatkozó politikai beavatkozás vagy pusztán a létező törvények kijátszásának az eltűrése hosszú távon "gazdagságcsökkentő" tényező. Az "intézmények" hol ösztönző, hol visszatartó szerepét szemlélteti néhány országpáros - Észak- és Dél-Korea, Kelet- és Nyugat-Németország, Izrael és a szomszédos országok, a Dominikai Köztársaság és Haiti - összevetése is. A kutatások végül is úgy találták: a Föld társadalmai közötti óriási egyenlőtlenségek 80 százalékára magyarázatot adnak a természetföldrajzi körülmények és a történelmileg kialakult intézmények.
A "jó" vagy a "rossz" intézmények létrejötte okán a kutatások a 12 ezer évvel ezelőtt lezajlott mezőgazdasági forradalomra irányították a figyelmet. A mezőgazdaságra áttérés letelepedéshez, a kereskedelem, a kézművesség, az írás és a törvények létrejöttéhez vezetett. Mindez együtt a munkamegosztás szélesedését és a piac kialakulását eredményezte, amelyeknek volt egy - gyakran rejtve maradó - pozitív hatásuk: az egymást korábban ellenségnek tekintő szomszédok előnyöket kínáló partnerként kezdték kezelni egymást. Mindez döntő módon hozzájárult az adott térség népességeltartó képességének növekedéséhez, egyre összetettebb szervezetek, majd a városok, végül pedig az állam kialakulásához. A hatékonyan működő állam szerepére utal Dél-Korea, Ghána és a Fülöp-szigetek összehasonlítása. Fél évszázada e három ország nagyjából egyformán szegény volt. A hétköznapi logika a nyersanyagban gazdag Ghána és a Fülöp-szigetek kiemelkedését és Dél-Korea elmaradását jósolta volna. A valóságban azonban ennek éppen az ellenkezője történt. Ennek egyik fő oka, hogy Korea 1300 éves államisággal, míg a másik két ország csak alig évszázados állami hagyományokkal rendelkezik.
Az induló helyzet persze nem kikerülhetetlen fátum. Egyrészt mindig az adott társadalom belső működése "hozza össze" a későbbi nemzedékek gazdagságát. Másrészt az egyes konkrét társadalmak jelenlegi helyzetének pontosabb megértéséhez egy sor további tényező tekintetbevétele fontos. A történelmi véletlenek előnyös vagy éppen hátrányos szerepére Kelet-Közép-Európában is sok példát lehetne találni. Mindennek tükrében érdekes kérdés: mi a történelmi tendenciája a Föld lakói között tapasztalható egyenlőtlenségnek? Több mint 40 ország adatainak elemzése azt mutatta: a föld különböző pontjain élő emberek közötti egyenlőtlenség az elmúlt két évszázadban nőtt. Ennek mértéke - a jellemzésére használt mutatók tanúsága szerint - az elmúlt két évszázad során drámaian emelkedett. A társadalmakon belüli és az országok közötti különbségek azonban - érdekes módon - részben el-térően mozogtak. Az eredeti tőkefelhalmozás korában - Európában a 18-19. század során - az egyenlőtlenségek minden társadalmon belül megnőttek. Ám a 20. században, már a jóléti társadalmak kialakulását megelőzően az egyenlőtlenség növekedésének tendenciája ebben a régióban megfordul. Erre utal, hogy - szemben a közhiedelemmel - az európai és az amerikai társadalmon belüli egyenlőtlenség a 20. század első felétől kezdve csökkenni kezdett.
Az egyenlőtlenség növekedése végső soron két tényezőre vezethető vissza. A megfelelő vagy kevésbé megfelelő intézmények függvényében a különböző országok gazdasága eltérő ütemben növekedett. Az európai kultúrkör társadalmainak dinamikája hosszú távon felülmúlta a többi társadalomét. Ez vezetett oda, hogy mondjuk Svédország fokozatosan elhúzott Szudántól a gazdagsági versenyben. Az emberek közötti egyenlőtlenség másik meghatározója - miként a társadalmakon belül is - az országok népességszámának növekedésbeli különbsége. 1900-ban az akkori Magyarországnak és a Fülöp-szigeteknek nagyjából azonos számú, 8,5 millió lakosa volt. 2000-ben hazánk lakosainak száma 10 millióra, míg a Fülöp-szigeteké 90 millióra emelkedett, és ez a tény alapvetően meghatározta a két ország polgárai közötti gazdagságbeli különbséget. Ez a kép tovább pontosítható, ha figyelembe vesszük a várható élettartamot is. 1950 óta valóságos fordulat ment végbe a világban: a Föld társadalmai közötti várható élettartambeli különbségek csökkentek.
A kutatások szerint a 20. század második felében az egyenlőtlenség mértéke globálisan nem változott. Ez azonban nem annak a jele, hogy a világ valamennyi régiójában végbement volna az európai és az észak-amerikai országokban fél évszázaddal korábban tapasztalt egyenlőtlenség-csökkentés. Miközben a világgazdaságba kapcsolódott régiókban csökkentek a különbségek, a szegénység és az elmaradottság aggodalomra okot adó módon összpontosul a világ más - afrikai - régióiban. A kutatásoknak azonban éppen e szempontból van fontos üzenete: az egyenlőtlenséget jórészt nem egy másik társadalom "csinálja". Az érintettek azonban nem szívesen hallják meg, hogy nem azért szegény az egyik nemzet, mert gazdag a másik. Még nehezebb tudomásul venni ennek következményét: nem gazdagodhatsz meg úgy, ha másokat szegényebbé teszel. A gazdagodás történelmi útja: a kemény munka a laza időtöltés helyett, megtakarítás a növekvő fogyasztás helyett, a képzés választása a szabadidős szórakozás helyett, privatizálás az államosítás helyett, okos törvények alkotása a törvények kijátszása helyett. A baj csak az, hogy a politikai csodadoktorok (egyébként hatástalan) ráolvasása sokak számára meggyőzőbb, mint a kutatók javasolta lassú és fájdalmas, de meg-oldást kínáló gyógymód.
A szerző közgazdász.
