Doris Pack arról beszélt, hogy a rendőrségben és az igazságszolgáltatásban arányos képviselethez kell juttatni a vajdasági kisebbségeket, szükség van az oktatás és nevelés területén a toleranciát elősegítő lépésekre, a menekülteket be kell vonni a vajdasági kulturális folyamatokba és javítani kell a kisebbségek foglalkoztatásán.
Az Európai Parlament (EP) legújabb rezolúciójában ismételten emlékeztette Szerbiát arra, hogy nem tartja tiszteletben a kisebbségi jogokat. A magyar Országgyűlés külügyi bizottságának szónokai arra a baljós következtetésre jutottak, hogy a Délvidéken "puha etnikai tisztogatás" zajlik. A helyzet tehát változatlan: a Vajdaságban továbbra is folynak a kávézókban, a mulatókban, az utcán a magyarverések. Az elkövetők többségének személye feltáratlan marad, ha a rendőrség mégis a nyomukra bukkan, akkor az ügyészség tétlenkedik, ha az ügyészség mégis netán vádat emel, akkor a bíróság enyhe ítéletet hoz. Az incidensekhez tartozik a vegyes lakosságú településeken észlelhető, a magyarellenes akciókra buzdító falfirkákkal vívott "retorikai háború": "Halál a magyarokra!"; "Magyarok, kuss!"; "Magyarok, takarodjatok!". A magyar kisebbség mindezt pszichikai nyomásként, hidegháborúként éli át.
*
De nem csak magyarellenes atrocitásokról volt és van szó, mindez érinti a horvátokat és a zsidókat is. Jelenleg Szerbiában - ahogy Filip Dávid a napokban egy zsidó kulturális rendezvényen beszámolt róla - úgy 150 nagy példányszámú, szervezetten terjesztett antiszemita könyv van forgalomban. A romaellenes akcióknak se szeri, se száma. A horvát intézmények, kiad-ványok fenyegetése miatt pedig tavaly a Horvát Köztársaság kormánya is tiltakozott a szerb kormánynál. Felvetődik tehát a kérdés, hogy a bizonytalan balkáni terepen a xenofóbia melyik pillanatban ölt ennél is veszélyesebb méreteket. Ennek lehetőségét bizonyítják a 2004. márciusi események is, amikor a kosovói albánok több szerb települést ostrom alá vettek, s válaszként Szerbiában nagyméretű tömegdemonstrációkra került sor. Belgrádban és Nisben felgyújtották a dzsámikat, Újvidéken ostrom alá vették az albánok elől (Kosovóból) ide menekült askálik települését. Ekkor került sor az Újvidéki Magyar Színház megkövezésére is. A nyomozó és az igazságszolgáltatási szervek meglepő lezserséggel kezelték az ügyet; az enyhe ítéleteken a szerb közélet liberális rétege is megrökönyödött.
A kormány (s az ellenzék) 2002 óta nem vett tudomást az atrocitásokról. Csak 2005-ben, az Európai Parlament vizsgálóbizottságának jelentése után foglalkoztak velük. Azt állították, hogy nem etnikai jellegű incidensekről van szó, csak az általános polgári feszültség szimptómáiról. Az érvelés szerint Szerbia más városaiban, azokban, amelyekben nincsenek kisebbségek, szinte állandóak az ifjúság körében lezajló brutális, sokszor tragikus kimenetelű verekedések (amelyekben kiskorúak is életüket vesztették) - s e jelenség a "posztvietnami szindrómával" magyarázható.
Feltűnő azonban, hogy ezeket az eseteket általános közfelháborodás követte. A kormány és az ellenzék erélyes intézkedéseket követelt; a parlament napirendre tűzte a kérdést. A vajdasági incidensekről viszont hallgatott a szerb média, s hallgattak a szerb politikusok is. Miroljub Labus kormányalelnök például 2004 decemberében - vagyis az EP vizsgálóbizottságának jövetele előtt - kijelentette, hogy nincs tudomása a vajdasági magyarellenes "kilengésekről".
*
Az EP tényfeltáró delegációja 2005. január végén diplomatikus kompromisszummal próbálta csillapítani a feszültségeket. Doris Pack, a delegáció vezetője az oktatás és a nevelés fejlesztésében, a kisebbségi nyelvhasználat segítésében, a volt Jugoszlávia más térségeiből érkezett menekültek beilleszkedésének gyorsításában, a rendőri szervek szerkezetének és működésének módosításában látta a megoldást. A jelentés képezhette volna egy átfogó kormányprogram alapját. A tanácsokat elfogadta a szerb kormány, de a programot nem szövegezte meg.
Vojislav Kostunica kormányelnök ellátogatott több vajdasági városba, tanácskozott kisebbségi vezetőkkel, akik tanúsították a kormány jóindulatát, s azt, hogy nem áll a magyarellenes atrocitások mögött. Ami kétségtelen, hiszen nyilvánvaló, hogy nem a kormány szervezte az akciókat. A kormány ezután jelentősebb összeget biztosított a nemzeti tanácsok részére, továbbá méltányosabb részvéte-li arányt ígért a hatalmi posztok elosztásában, amit a kisebbségi politikusok nagylelkűen elfogadtak, s nem követelték, hogy a tárgyalások eredményei írásba foglalt kormányprogramhoz vezessenek, s hogy mélyreható reform induljon meg az etnikai viszonyok rendezésében. A kormány részben teljesítette ígéreteit, növelte a nemzeti tanácsok költségvetését és átengedte nekik a kisebbségi média államilag támogatott része feletti uralmat. Ezzel elérte, hogy a további karcsúsítást, az intézmények további leépítését ne az államnak kelljen elvégeznie. Ez, de facto, megtörtént, a napokban pedig de jure is, vagyis az egypártrendszerű Magyar Nemzeti Tanács rendelkezik a Magyar Szóval, amelyet Illyés Gyula a hetvenes években a legjobb magyar nyelvű napilapnak nevezett. A Magyar Nemzeti Tanács bizalmat szavazott a példányszámcsökkenésért felelős párthű vezetőknek, s jóváhagyta a leépítést, amelynek köszönhetően - egy közösségben, ahol az értelmiség elvándorlására panaszkodnak, s állandó visszatérő téma az értelmiség hiánya - többtucatnyi értelmiségi kerül az utcára.
Miközben az Európai Parlament második rezolúciója készült, a Magyar Nemzeti Tanács a Magyar Szó szabadkai áttelepítésével foglalkozott - ahelyett, hogy mértékadó, a szerb kormány és a parlament elé terjeszthető javaslatot fogalmazott volna meg a bajok orvoslására, s átvéve a kezdeményezést, megfelelő tárgyalási alapot biztosítana az EP részére, valamint a Magyarország s Szerbia közötti párbeszédre.
Az "incidensekről" ugyanis nem lehet az incidensek szintjén tárgyalni, mert akkor a világ sem lát többet bennük, csak incidenseket, holott sokkal többről van szó.
*
A jelenlegi állapotok arra figyelmeztetnek, hogy az etnikai jellegű balkáni háborúk után Szerbiában új társadalmi közmegegyezés szükséges kisebbség és többség között, hiszen a háború az egész társadalmat átitató magas fokú etnikai feszültséget hozott létre, amelyet csakis új, széles körű társadalmi konszenzus képes csillapítani. Az incidenseknek nevezett jelenségek mögött ugyanis komoly feszültségek húzódnak. Szerbia az etnikai háború után nem tett meg mindent a háború okozta traumák gyógyítására. Ennek következtében egyre erősödik a nacionalista populizmus, amit mi sem bizonyít jobban, mint a Szerb Radikális Párt megdöbbentő előretörése - éppen a soknemzetiségű Vajdaságban. E tény önmagában baljós megvilágításba helyezi a délvidéki eseményeket. Doris Pack arról beszélt, hogy a rendőrségben és az igazságszolgáltatásban arányos képviselethez kell juttatni a vajdasági kisebbségeket, szükség van az oktatás és nevelés területén a toleranciát elősegítő lépésekre, a menekülteket be kell vonni a vajdasági kulturális folyamatokba, és javítani kell a kisebbségek foglalkoztatásán. A délvidéki kisebbségi politikai elit és a magyarországi sajtó ahelyett, hogy ezeknek az irányelveknek a meg-valósulását kérné számon, megrekedt a Kasza József elleni bűnvádi eljárás megindításának boncolgatásánál és a házától százötven méterre, illetve a feleségének - a Szabadkai Rádió főszerkesztőjének - tulajdonában levő (magyarországi üzletembernek bérbe adott) üzlethelyiség előtt történt bombarobbanásnál. A szerb sajtó mindezt az üzleti érdekekkel és Kasza József bankigazgatói állásával hozza kapcsolatba. Nem arról van szó, hogy e vádakat, ha megalapozatlanok, nem kellene erélyesen elutasítani, és a bűnüldöző szerveknek nem kellene azonnal feltárni a tettes kilétét, hanem arról, hogy a kisebbségek arányos foglalkoztatásának, a rendőrségen és az igazságszolgáltatásban való arányos képviseletének függvényében kellene vizsgálni az esetleges támadásokat, rágalmazásokat. Erre utal Maurizio Massarinak, az EBESZ Szerbia és Montenegró-i misszióvezetőjének nyilatkozata is, miszerint a Vajdaságban a múlt évi feszültségek után normalizálódott a helyzet, de még sokat kell tenni azért, hogy a kisebbségieket integrálják a rendőrségbe, az igazságügybe és a helyi intézményekbe.
Az átfogó kisebbségi kezdeményezés hiányában várható volt, hogy az EP második rezolúciója Szerbiában élesebb elutasításra talál, mint az első. Mladjen Dinkic pénzügyminiszter szerint a vajdasági magyarok helyzete kedvező, a hatalom a tenyerükön hordja őket, és az egészet egyes kisebbségi politikusok személyes sértődöttségével magyarázta. Vuk Draskovic, a Szerbia és Montenegró-i unió külügyminisztere is keményen elutasította az EP rezolúcióját. A szerb kormány egyik funkcionáriusa pedig sajtóértekezletén közölte, hogy a második rezolúció lobbiérdekeket fejez ki, amivel Szerbiának szembe kell szállnia. A vajdasági etnikai incidensek felmelegítését kapcsolatba hozta a Kosovo státusáról rövidesen sorra kerülő tárgyalásokkal. Boris Tadic szerb köztársasági elnök minapi budapesti látogatásakor ígéretet tett, hogy a bűncselekmények elkövetőit megtalálják, és példás módon megbüntetik. Hozzátette azonban, hogy tavaly 80 esetben indítottak eljárást, melyből 13 ügyben derült ki, hogy etnikai alapú volt a támadás. A szerb elnök tehát megismételte az immár köztudott érveket, ám a Massari által említett feladatokról nem ejtett szót. A szerb közszolgálati televízió kommentárja szerint a budapesti politikusok a közelgő magyarországi választási kampány miatt helyezték a magyar kisebbség elleni atrocitásokat a tárgyalások középpontjába.
A helyzet így változatlan. A magyar kisebbség félelemben él, a magyar kormány és az ellenzék aggódik, azonban a szerb kormányzati politikusok szerint incidensek vannak ugyan, de azoknak a méreteit nem szabad túldimenzionálni.
*
Mi történt Szerbiában?
A kilencvenes években az állam által irányított nacionalizmus működött, tehát nem volt szükség a nyilvános atrocitásokra. Az állam hajtotta végre azt, amit ma a társadalom gyakorol. Ugyanakkor Milosevic igyekezett jó viszonyt kiépíteni a magyar kisebbségi elittel, ami sikerült is neki. A magyar kisebbség parlamenti jelenléte soha nem volt erőteljesebb, mint akkor. A magyar kormányok, bármelyik párt volt a hatalmon, szintén óvatosan közelítették meg a problémát, látva, hogy a nagyhatalmak sokkal drámaibb kérdésben sem tudnak komolyabb eredményt felmutatni.
A VMSZ számos vajdasági városban a szocialistákkal együttműködve gyakorolta a hatalmat. Sipovec, Milosevic vajdasági helytartója, nyilvános dicséretben részesítette a szervezetet, mondván, hogy kooperatív a szocialista hatalommal. A VMSZ 1999-ben, a NATO-légicsapások előtt a Szerb Radikális Párttal, a Szocialista Párttal, az Egyesült Jugoszláv Baloldallal karöltve utazott Pristinába, hogy az albán vezetőket nagyobb lojalitásra szólítsa fel. Nem véletlen tehát, hogy Milosevic a hágai bírósági tárgyaláson többször is szóvá tette, hogy a magyar kisebbség, ellentétben az albánnal, lojális volt, s a Vajdaságban nem voltak konfliktusok. Milosevic vajdasági kisebbségi tanácsot alapított, amelynek Józsa László lett az elnöke. Ennek nem volt semmiféle gyakorlati következménye, de kirakatnak jó volt, mert az állami erőszak helyett a rend látszatát keltette.
E kirakati rend azonban 2000 után összeomlott. Szerbia félfordulatot vett. Megszabadult Milosevictől, de nem tudott megszabadulni az örökségétől, aminek következtében az ország egyre inkább jobbra tolódott. Vele együtt a kormányzati szerepet vállaló VMSZ is, amely 2004-ben jobbközép pártnak minősítette át magát. Napjainkban a Szerb Radikális Párt egyre növek-vő fölénye azt mutatja, hogy ez a jobbratolódás folytatódik, a jobbközép kormány egyre inkább veszít a népszerűségéből. A populista erők további jobbratolódást sürgetnek. Az ingatag kormányzat nem tudja ellenőrizni ezt a folyamatot. Abban a pillanatban, amint a demokratikus nacionalizmus eszméi az utcán érvényesülnek, a kisebbség helyzete kritikussá válik. A kormány gyenge, és a demokratikus intézmények működésének hiányában nem mer szembeszállni a populista erőkkel. Az egykori etnodiktatúrát etnoanarchia váltotta fel. Az állami nacionalizmus helyébe a tömegek nacionalizmusa lépett. A kétes egyensúly-politikában azonban a szerbiai reformok mégsem álltak le; az unió külügyminiszterei október 4-i luxembourgi ülésükön zöld fényt adtak a Szerbia és Montenegróval való stabilizációs és társulási tárgyalások megkezdéséhez. Vojislav Kostunica kormányelnök ezt történelmi lépésnek nevezte, s felsorolta Szerbia további teendőit. A kisebbségi kérdést nem is említette. Ami nem jelenti azt, hogy nem jön létre bizonyos kiegyezés a szerb kormány és a kisebbségi politikai elit között - valami hasonló, mint ami már Milosevic és Djindjic idejében megtörtént.
Ez a kiegyezés azonban nem fogja alapvetően megváltoztatni a magyar kisebbség helyzetét. A Vajdaságban ma bizalmi válság uralkodik. A délvidéki magyarok választási részvétele mind kisebb, és egyre kevesebben szavaznak a VMSZ-re. A legutóbbi példa: a Kulán megtartott rendkívüli önkormányzati választásokon a község mintegy háromezer magyar választópolgára közül csak 684 tartotta fontosnak, hogy a kisebbségi pártra adja a voksát. Magyarázható ez részben azzal is, hogy az erősen Szabadka központú párt elhanyagolta a szórványban élő magyarságot, de azzal is, hogy a magyar kisebbségi politika az új körülmények között nem tudott új programot megfogalmazni. Nyilvánvaló tehát, hogy a szerb politika szemléletváltása mellett a magyar kisebbségi politika reformja is elkerülhetetlen.
