Égszakadás, földindulás - A lengyelországi választásokról

  • Tischler János
  • 2005. október 6.

Publicisztika

Másfél héttel ezelőtt, vasárnap este lengyelek milliói tapadtak a televíziók képernyőire. Vélnénk, többségük az egyes csatorna választási műsorát nézte. De nem: a röplabda Európa-bajnokság ezzel egy időben zajló döntője miatt izgultak, ahol a lengyel lányok 3-1-re felülmúlták az olaszok legjobbjait. A választási műsor éjjel negyed 12 után kezdődő második része pedig már szinte a kutyát sem érdekelte: csupán 944 ezren kívántak maguknak ilyen szellemi izgalmakat.

Másfél héttel ezelőtt, vasárnap este lengyelek milliói tapadtak a televíziók képernyőire. Vélnénk, többségük az egyes csatorna választási műsorát nézte. De nem: a röplabda Európa-bajnokság ezzel egy időben zajló döntője miatt izgultak, ahol a lengyel lányok 3-1-re felülmúlták az olaszok legjobbjait. A választási műsor éjjel negyed 12 után kezdődő második része pedig már szinte a kutyát sem érdekelte: csupán 944 ezren kívántak maguknak ilyen szellemi izgalmakat.

*

A szeptember végi lengyel választások annyiban hozták a papírformát, hogy a várakozásoknak megfelelően nyert a jobboldal, legalább akkora lendülettel söpörve el a kormányzó posztkommunista baloldalt, mint amekkora fölénnyel az hengerelte le négy évvel azelőtt az akkor hatalmon lévő jobbközép-liberális koalíciót.

Akadtak azonban meglepetések is. Kezdhetjük azzal, hogy a Jog és Igazságosság (PiS) diadalmaskodott, noha néhány héttel koráb-ban még jelentős hátrányban volt a mérsékeltebbnek tekintett Polgári Platformmal (PO) szemben, amely 35-40 százalék között állt. Ennek megfelelően a választási hajrában a rivális pártok egyaránt a PO-t igyekeztek gyalulni, s ez kétségkívül a PiS-nek sikerült a legjobban. A küzdelemben ez utóbbi sem riadt vissza néhány övön aluli ütéstől - ráadásul a PO-ra aggatták a Leszek Balcerowicz-féle gazdasági sokkterápia óta sokak számára egyenesen szitokszónak számító "liberális" jelzőt. De nem ez volt a döntő, hanem az, hogy a deklaráltan jobboldali PiS kifejezetten baloldali gazdasági programmal rukkolt elő. A párt a munkavállalók védelmének hatékony képviseletét, a szociálisan gondoskodó állam képét vázolta fel, és kíméletlenül támadta riválisát a tehetősebb rétegeket favorizáló gazdasági elképzelései, különösen az egykulcsos, egységesen 15 százalékos adó tervezett bevezetése miatt. A PiS mellett sorakozott fel a nagyjából 700 ezres Szolidaritás szakszervezet is, s ez számos szavazatot jelentett, feltételezve, hogy a tagoknak legalább a fele fegyelmezetten reagált a hívó szóra. Rögtön hozzáteszem: a PO is hibás abban, hogy a második helyre szorult. Az utolsó időszakban mutatott, "már be se kell fejezni a meccset, úgyis megnyertük" hamis illúziójából fakadó önteltségével nem kevés szavazót taszított a PiS karjaiba, vagy késztetett éppenséggel a távolmaradásra.

Meglepetést keltett az is, hogy noha a két jobboldali pártnak reális esélye volt a kétharmados többség megszerzésére, ez nem jött össze nekik. Úgy tűnik, ez óhatatlan velejárója volt annak, hogy baloldali ellenfél nem lévén, a két jobboldali párt egymást gyűrte az első helyért. Az alkotmány módosításához elengedhetetlen kétharmados fölény nélkül viszont nincs esély a PiS programjában kiemelt helyen szereplő vízió, az ún. IV. köztársaság létrehozására (erről később bővebben). Ebben az értelemben mindkét párt megnyerte ugyan a választásokat, de nem győzött.

Meglepetés még, hogy az ötszázalékos parlamenti küszöb környékén tanyázó szétszakadt kormánypárt, a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) végül 11,31 százalékot könyvelhetett el. Ugyancsak sokan elcsodálkoztak azon, hogy bent ragadt a szejmben az SLD-hez hasonlóan potenciális kiesőnek vélt, ugyancsak posztkommunista gyökerű Lengyel Néppárt (6,96 százalék).

Maga a kampány meglehetősen lagymatag és unalmas volt. A pártok "nem érték el" az embereket - miként az egykoron legendás Szolidaritás szakszervezet légüres térben, igazi tömegrészvétel nélkül megrendezett 25. évfordulós augusztusi ünnepségei sem. De azt legalább a külvilágnak sikerült emlékezetesen prezentálni. Az országban - a néhány szavas, legfeljebb kétmondatos üzenetet hor-dozó óriásplakátokat leszámítva - alig lehetett észrevenni, hogy választásokra készülnek. A politikusok tévévitáiról a nézők reflexből elkapcsoltak, a választási reklámfilmek pedig - egy-egy üdítő kivételtől eltekintve - kétségbeejtően bárgyúak voltak. Ráadásul az állami csatornák előszeretettel adták ezeket tömbösítve. Hányan nézhették például mondjuk egy napsütéses szombat délelőtt 10.30 és 12 óra között a választási kisfilmeket - ráadásul tizenkét éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlottan?

A részvételi arány elkeserítően alacsony lett, épphogy meghaladta a 40 százalékot. Szomorú, de nem váratlan tény ez: a közvélemény-kutatók előre jelezték, s a tavalyi európai parlamenti választásokon produkált 21 százalék sem ígért semmi jót. Hiába buzdított részvételre a katolikus egyház és a köztársasági elnök - a rendszerváltás utáni leglanyhább választási aktivitás tanúi lehettünk. Még ennél is rosszabb a kép, ha megemlítjük, hogy az érvénytelen szavazatok aránya 3,67 százalékot tett ki.

Az érdektelenség azt igazolja, hogy a demokratikus intézményrendszer iránti bizalom tizenöt év múltán sem tudott meggyökeresedni lengyel földön. Sőt a lengyelek egyre kevésbé érzik a magukénak. Az 1989-es 63 százalék minden egyes parlamenti választás alkalmával csökkent. Eddig a Balcerowicz-sokkterápia súlyos megpróbáltatásait jelentő 1991 volt a mélypont a maga 43,2 százalékával. Azóta viszont az ország hatalmas gazdasági fejlődésen ment keresztül, s időközben belépett a NATO-ba, valamint csatlakozott az Európai Unióhoz. Sőt Varsó ez utóbbiból elég sokat profitál, 2004-ben például a lengyelek kapták a legtöbb pénzt az új tagállamok közül (1,4 millárd eurót), s - némi túlzással - dől a lé a lengyel gazdákhoz Brüsszelből.

Mégis, a társadalom igencsak megundorodott a politikától és annak képviselőitől. Szinte alig van hiteles politikus a szemükben, a törvényhozás teljesen leértékelődött. Igaz, a pártrendszer krónikus instabilitása miatt nehéz is követni az eseményeket. Még most is alakulnak és szűnnek meg pártok, s az 1989-93 közötti kormánypártokból már egy sem létezik. Az 1997-ben hatalomra került jobbközép-liberális koalíció alakulatai - a Szolidaritás Választási Akció, illetve a Szabadság Unió - négyéves mandátumuk lejártával nem lépték át a küszöböt, aztán az egyik felbomlott, a másik meg átalakult. (Javarészt az előbbiből 2001-ben kivált politikusok hozták létre a PiS-t és a PO-t is.) Az instabilitást növelik a földcsuszamlásszerű győzelmek is. Ide-oda leng az inga, négy évvel ezelőtt az ellenzéki SLD döngölte a földbe a kormánypártokat, most ez fordítva ismétlődött meg. Jellemző, hogy 2001-ben Jerzy Buzek miniszterelnök még képviselőséget sem tudott szerezni, s ebben most társra lelt Marek Belka távozó kormányfőben.

Tanulságos felidézni, hogy 2001-ben és most is a hatalmon lévők vesztét mindenekelőtt a hozzájuk tapadó korrupciós botrányok sorozata okozta (és a magas munkanélküliség miatti elégedetlenség). Talán ez a legfontosabb magyarázata a távolmaradásban testet öltő társadalmi csalódottságnak: lopnak ezek is meg azok is, mi hát a különbség?

H

Annak ellenére, hogy a PiS és a PO vezető politikusai egy-másfél évtizede aktívan jelen vannak a lengyel politikai életben (többen miniszteri tisztséget is betöltöttek már), saját maguk, illetve fiatal, eddig ellenzékben lévő pártjuk feddhetetlen mivoltára hivatkozva el tudják hitetni a közvéleménnyel, hogy komolyan gondolják a "tiszta kezek" politikáját. Ehhez képest másodrendű kérdés, hogy egyáltalán megkísérlik-e megvalósítani a IV. köztársaság - egyébként számos sebből vérző - vízióját. Ennek lényege szerint az eddigi "hátraarcból" legfőbb ideje a "társadalom felé" fordulni, vagyis nem az em-berek feje fölött, hanem a vélemé-nyüket megkérdezve, s őket a poli-tikai életbe közvetlenül bevonva kell politizálni (ismerősen hangzik, ugye?). A gondolatmenet sarokpontja az, hogy a PiS szerint érvényüket vesztették az 1988-90-es rendszerváltó időszak megegyezései a hatalomátadásról - benne a kerekasztal-megállapodások is -, miután "eltűntek" az aláíró felek. A posztkommunista politikusi garnitúra az SLD mostani vereségével kényszerül lelépni a színről - míg a másik fél, a Szolidaritás akkori, "tárgyalásos" vezérkarárnak már parlamenti képviselete sem maradt. Ráadásul most először fordul elő a demokratikus Lengyelország történetében, hogy színtiszta, többségi jobboldali kormány alakulhat (még ha koalíciós alapon is).

A vízió másik alappillére a dekommunizáció, ideértve az egykori kommunista állambiztonság funkcionáriusainak és az általuk beszervezett ügynököknek a kiszo-rítását a közéletből. A közel 160 ezer nevet tartalmazó ún. Wildstein-lista februári felbukkanása idején (lásd: Kísértet járja be, Magyar Narancs, 2005. február 10.) én magam is úgy véltem, hogy ez lesz a választási kampány központi témája. Tévedtem: a PiS ráérzett ugyanis arra, hogy ehelyett inkább a gazdasági és szociális kérdésekkel érdemes foglalkoznia - adókról még egyetlen lengyel kampányban sem esett annyi szó, mint ezúttal -, mivel az ügynöktéma nem hozza lázba a választópolgárokat. Ennélfogva csupán a már unalomig ismert frázisok hangzottak el a szokásos szélsőséges pártok és pártocskák részéről, "az összes, 1989 óta hatalomra került politikus kommunista ügynök volt" jellegű megfogalmazások formájában (meg persze zsidó és az országot kifosztó rabló).

A két nyertes pártban remélhetőleg hamar tudatosul majd, mekkora felelősséget vesznek a vál-lukra. Talán ez az utolsó esélye annak, hogy a "tiszta kezek" elvének következetes alkalmazásával és számonkérésével lehetőség nyíljék a politika iránti társadalmi megbecsülés helyreállítására. Mert ha a PiS-PO házasság az előző két koalíció sorsára jut - ráadásul ugyanazon okoknál fogva -, akkor minden valószínűség szerint a populista pártok veszik át a hatalmat. Jelenleg ugyanis nincsen sem baloldali, sem liberális alternatíva.

Az SLD nem kis szerencsével - Aleksander Kwasniewski államfő mellettük való kiállásának és a "kemény mag" választási hajlandóságának köszönhetően - parlamenti párt maradt. Támogatottságát tekintve most körülbelül ott tart, mint 1991-ben, amikor először indult a választásokon. A vereségből akár már középtávon is előnyt kovácsolhat, ha európai minőségű, igazi szociáldemokrata párttá válik. A gyökeres megújulás reményét táplálja, hogy az SLD elnöke és a főtitkára harmincas évei legelején járó fiatalember, akiket nem terhel az 1980-as évek állampárti múltja.

Liberális fronton súlyosabb a helyzet. A Szabadság Uniót már 2001-ben kiejtették a szejmből. A többek között Tadeusz Mazowiecki és Bronislaw Geremek nevével fémjelzett tömörülés néhány "vállalhatóbb" posztkommunistát a soraiba fogadva idén tavasszal Demokrata Párt néven szervezte magát újra. Azzal, hogy például Marek Belkát, valamint Jerzy Hausner gazdasági minisztert, egyben miniszterelnök-helyettest is tárt karokkal üdvözölték, magukra vették az elmúlt négy év fatális kormányzásának ódiumát, amit a választók ennek megfelelően honoráltak. Még a legnagyobb példányszámú országos napilap, a liberális Gazeta Wyborcza is csak bújtatottan kampányolt értük - a szerkesztők már sejthettek valamit. A Demokrata Párt 2,41 százalékos vesszőfutását súlyosbítja, hogy 3 százalék alatt a pártok nem kapják vissza a kampánykiadásaikat az állami költségvetésből.

Elképzelhető, hogy 2009-re mindkét - vagy legalább az egyik - alternatíva megerősödik, de erre nincs biztosíték. És az se téveszszen meg senkit, hogy a két legnyomulósabb szélsőséges, populista-demagóg párt - az Önvédelem és a Lengyel Családok Ligája - a ciklus közbeni támogatottságához képest alaposan visszaesett. Az Önvédelem gyakorlatilag lemásolta 2001-es eredményét (hajszálnyival megelőzve az SLD-t, dobogós helyen végzett), míg a Liga 85 ezer szavazattal - négy mandátummal - kevesebbet kapott (7,97 százalék). Ha marad vagy nő a kiábrándultság és az apátia, az bizonyosan az ő malmukra hajtja a vizet. Nekik semmi sem drága, minduntalan megkérdőjelezik és igyekeznek aláásni a demokratikus berendezkedés alapjait, előszeretettel feszegetik a jogállam kereteit, lejáratják a tekintélyét.

A PiS és a PO vezetői szót kell értsenek egymással, össze kell csiszolniuk a programjukat (ami nem lesz egyszerű), hogy felelősségteljes kormányzással bebizonyítsák: képesek mindenek fölé helyezni Lengyelország érdekeit. Induláskor - politikai rokonszenvünktől függetlenül - adjuk meg a bizalmat, aztán majd meglátjuk. Egyelőre ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a PiS választási programjának mondjuk az EU-val, Németországgal és Oroszországgal szembeni némileg konfrontatív külpo-litikai részéből, sem pedig egyes nyugati lapok aggodalmaskodó állásfoglalásaiból. Ez utóbbiak az 1980-as Szolidaritást sem értették igazán, meghökkenéssel vegyes tanácstalansággal szemlélték például a sztrájkoló munkások közt megjelenő katolikus papot, aki misézik, gyóntat és áldoztat.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.