Másfél héttel ezelőtt, vasárnap este lengyelek milliói tapadtak a televíziók képernyőire. Vélnénk, többségük az egyes csatorna választási műsorát nézte. De nem: a röplabda Európa-bajnokság ezzel egy időben zajló döntője miatt izgultak, ahol a lengyel lányok 3-1-re felülmúlták az olaszok legjobbjait. A választási műsor éjjel negyed 12 után kezdődő második része pedig már szinte a kutyát sem érdekelte: csupán 944 ezren kívántak maguknak ilyen szellemi izgalmakat.
*
A szeptember végi lengyel választások annyiban hozták a papírformát, hogy a várakozásoknak megfelelően nyert a jobboldal, legalább akkora lendülettel söpörve el a kormányzó posztkommunista baloldalt, mint amekkora fölénnyel az hengerelte le négy évvel azelőtt az akkor hatalmon lévő jobbközép-liberális koalíciót.
Akadtak azonban meglepetések is. Kezdhetjük azzal, hogy a Jog és Igazságosság (PiS) diadalmaskodott, noha néhány héttel koráb-ban még jelentős hátrányban volt a mérsékeltebbnek tekintett Polgári Platformmal (PO) szemben, amely 35-40 százalék között állt. Ennek megfelelően a választási hajrában a rivális pártok egyaránt a PO-t igyekeztek gyalulni, s ez kétségkívül a PiS-nek sikerült a legjobban. A küzdelemben ez utóbbi sem riadt vissza néhány övön aluli ütéstől - ráadásul a PO-ra aggatták a Leszek Balcerowicz-féle gazdasági sokkterápia óta sokak számára egyenesen szitokszónak számító "liberális" jelzőt. De nem ez volt a döntő, hanem az, hogy a deklaráltan jobboldali PiS kifejezetten baloldali gazdasági programmal rukkolt elő. A párt a munkavállalók védelmének hatékony képviseletét, a szociálisan gondoskodó állam képét vázolta fel, és kíméletlenül támadta riválisát a tehetősebb rétegeket favorizáló gazdasági elképzelései, különösen az egykulcsos, egységesen 15 százalékos adó tervezett bevezetése miatt. A PiS mellett sorakozott fel a nagyjából 700 ezres Szolidaritás szakszervezet is, s ez számos szavazatot jelentett, feltételezve, hogy a tagoknak legalább a fele fegyelmezetten reagált a hívó szóra. Rögtön hozzáteszem: a PO is hibás abban, hogy a második helyre szorult. Az utolsó időszakban mutatott, "már be se kell fejezni a meccset, úgyis megnyertük" hamis illúziójából fakadó önteltségével nem kevés szavazót taszított a PiS karjaiba, vagy késztetett éppenséggel a távolmaradásra.
Meglepetést keltett az is, hogy noha a két jobboldali pártnak reális esélye volt a kétharmados többség megszerzésére, ez nem jött össze nekik. Úgy tűnik, ez óhatatlan velejárója volt annak, hogy baloldali ellenfél nem lévén, a két jobboldali párt egymást gyűrte az első helyért. Az alkotmány módosításához elengedhetetlen kétharmados fölény nélkül viszont nincs esély a PiS programjában kiemelt helyen szereplő vízió, az ún. IV. köztársaság létrehozására (erről később bővebben). Ebben az értelemben mindkét párt megnyerte ugyan a választásokat, de nem győzött.
Meglepetés még, hogy az ötszázalékos parlamenti küszöb környékén tanyázó szétszakadt kormánypárt, a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) végül 11,31 százalékot könyvelhetett el. Ugyancsak sokan elcsodálkoztak azon, hogy bent ragadt a szejmben az SLD-hez hasonlóan potenciális kiesőnek vélt, ugyancsak posztkommunista gyökerű Lengyel Néppárt (6,96 százalék).
Maga a kampány meglehetősen lagymatag és unalmas volt. A pártok "nem érték el" az embereket - miként az egykoron legendás Szolidaritás szakszervezet légüres térben, igazi tömegrészvétel nélkül megrendezett 25. évfordulós augusztusi ünnepségei sem. De azt legalább a külvilágnak sikerült emlékezetesen prezentálni. Az országban - a néhány szavas, legfeljebb kétmondatos üzenetet hor-dozó óriásplakátokat leszámítva - alig lehetett észrevenni, hogy választásokra készülnek. A politikusok tévévitáiról a nézők reflexből elkapcsoltak, a választási reklámfilmek pedig - egy-egy üdítő kivételtől eltekintve - kétségbeejtően bárgyúak voltak. Ráadásul az állami csatornák előszeretettel adták ezeket tömbösítve. Hányan nézhették például mondjuk egy napsütéses szombat délelőtt 10.30 és 12 óra között a választási kisfilmeket - ráadásul tizenkét éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlottan?
A részvételi arány elkeserítően alacsony lett, épphogy meghaladta a 40 százalékot. Szomorú, de nem váratlan tény ez: a közvélemény-kutatók előre jelezték, s a tavalyi európai parlamenti választásokon produkált 21 százalék sem ígért semmi jót. Hiába buzdított részvételre a katolikus egyház és a köztársasági elnök - a rendszerváltás utáni leglanyhább választási aktivitás tanúi lehettünk. Még ennél is rosszabb a kép, ha megemlítjük, hogy az érvénytelen szavazatok aránya 3,67 százalékot tett ki.
Az érdektelenség azt igazolja, hogy a demokratikus intézményrendszer iránti bizalom tizenöt év múltán sem tudott meggyökeresedni lengyel földön. Sőt a lengyelek egyre kevésbé érzik a magukénak. Az 1989-es 63 százalék minden egyes parlamenti választás alkalmával csökkent. Eddig a Balcerowicz-sokkterápia súlyos megpróbáltatásait jelentő 1991 volt a mélypont a maga 43,2 százalékával. Azóta viszont az ország hatalmas gazdasági fejlődésen ment keresztül, s időközben belépett a NATO-ba, valamint csatlakozott az Európai Unióhoz. Sőt Varsó ez utóbbiból elég sokat profitál, 2004-ben például a lengyelek kapták a legtöbb pénzt az új tagállamok közül (1,4 millárd eurót), s - némi túlzással - dől a lé a lengyel gazdákhoz Brüsszelből.
Mégis, a társadalom igencsak megundorodott a politikától és annak képviselőitől. Szinte alig van hiteles politikus a szemükben, a törvényhozás teljesen leértékelődött. Igaz, a pártrendszer krónikus instabilitása miatt nehéz is követni az eseményeket. Még most is alakulnak és szűnnek meg pártok, s az 1989-93 közötti kormánypártokból már egy sem létezik. Az 1997-ben hatalomra került jobbközép-liberális koalíció alakulatai - a Szolidaritás Választási Akció, illetve a Szabadság Unió - négyéves mandátumuk lejártával nem lépték át a küszöböt, aztán az egyik felbomlott, a másik meg átalakult. (Javarészt az előbbiből 2001-ben kivált politikusok hozták létre a PiS-t és a PO-t is.) Az instabilitást növelik a földcsuszamlásszerű győzelmek is. Ide-oda leng az inga, négy évvel ezelőtt az ellenzéki SLD döngölte a földbe a kormánypártokat, most ez fordítva ismétlődött meg. Jellemző, hogy 2001-ben Jerzy Buzek miniszterelnök még képviselőséget sem tudott szerezni, s ebben most társra lelt Marek Belka távozó kormányfőben.
Tanulságos felidézni, hogy 2001-ben és most is a hatalmon lévők vesztét mindenekelőtt a hozzájuk tapadó korrupciós botrányok sorozata okozta (és a magas munkanélküliség miatti elégedetlenség). Talán ez a legfontosabb magyarázata a távolmaradásban testet öltő társadalmi csalódottságnak: lopnak ezek is meg azok is, mi hát a különbség?
H
Annak ellenére, hogy a PiS és a PO vezető politikusai egy-másfél évtizede aktívan jelen vannak a lengyel politikai életben (többen miniszteri tisztséget is betöltöttek már), saját maguk, illetve fiatal, eddig ellenzékben lévő pártjuk feddhetetlen mivoltára hivatkozva el tudják hitetni a közvéleménnyel, hogy komolyan gondolják a "tiszta kezek" politikáját. Ehhez képest másodrendű kérdés, hogy egyáltalán megkísérlik-e megvalósítani a IV. köztársaság - egyébként számos sebből vérző - vízióját. Ennek lényege szerint az eddigi "hátraarcból" legfőbb ideje a "társadalom felé" fordulni, vagyis nem az em-berek feje fölött, hanem a vélemé-nyüket megkérdezve, s őket a poli-tikai életbe közvetlenül bevonva kell politizálni (ismerősen hangzik, ugye?). A gondolatmenet sarokpontja az, hogy a PiS szerint érvényüket vesztették az 1988-90-es rendszerváltó időszak megegyezései a hatalomátadásról - benne a kerekasztal-megállapodások is -, miután "eltűntek" az aláíró felek. A posztkommunista politikusi garnitúra az SLD mostani vereségével kényszerül lelépni a színről - míg a másik fél, a Szolidaritás akkori, "tárgyalásos" vezérkarárnak már parlamenti képviselete sem maradt. Ráadásul most először fordul elő a demokratikus Lengyelország történetében, hogy színtiszta, többségi jobboldali kormány alakulhat (még ha koalíciós alapon is).
A vízió másik alappillére a dekommunizáció, ideértve az egykori kommunista állambiztonság funkcionáriusainak és az általuk beszervezett ügynököknek a kiszo-rítását a közéletből. A közel 160 ezer nevet tartalmazó ún. Wildstein-lista februári felbukkanása idején (lásd: Kísértet járja be, Magyar Narancs, 2005. február 10.) én magam is úgy véltem, hogy ez lesz a választási kampány központi témája. Tévedtem: a PiS ráérzett ugyanis arra, hogy ehelyett inkább a gazdasági és szociális kérdésekkel érdemes foglalkoznia - adókról még egyetlen lengyel kampányban sem esett annyi szó, mint ezúttal -, mivel az ügynöktéma nem hozza lázba a választópolgárokat. Ennélfogva csupán a már unalomig ismert frázisok hangzottak el a szokásos szélsőséges pártok és pártocskák részéről, "az összes, 1989 óta hatalomra került politikus kommunista ügynök volt" jellegű megfogalmazások formájában (meg persze zsidó és az országot kifosztó rabló).
A két nyertes pártban remélhetőleg hamar tudatosul majd, mekkora felelősséget vesznek a vál-lukra. Talán ez az utolsó esélye annak, hogy a "tiszta kezek" elvének következetes alkalmazásával és számonkérésével lehetőség nyíljék a politika iránti társadalmi megbecsülés helyreállítására. Mert ha a PiS-PO házasság az előző két koalíció sorsára jut - ráadásul ugyanazon okoknál fogva -, akkor minden valószínűség szerint a populista pártok veszik át a hatalmat. Jelenleg ugyanis nincsen sem baloldali, sem liberális alternatíva.
Az SLD nem kis szerencsével - Aleksander Kwasniewski államfő mellettük való kiállásának és a "kemény mag" választási hajlandóságának köszönhetően - parlamenti párt maradt. Támogatottságát tekintve most körülbelül ott tart, mint 1991-ben, amikor először indult a választásokon. A vereségből akár már középtávon is előnyt kovácsolhat, ha európai minőségű, igazi szociáldemokrata párttá válik. A gyökeres megújulás reményét táplálja, hogy az SLD elnöke és a főtitkára harmincas évei legelején járó fiatalember, akiket nem terhel az 1980-as évek állampárti múltja.
Liberális fronton súlyosabb a helyzet. A Szabadság Uniót már 2001-ben kiejtették a szejmből. A többek között Tadeusz Mazowiecki és Bronislaw Geremek nevével fémjelzett tömörülés néhány "vállalhatóbb" posztkommunistát a soraiba fogadva idén tavasszal Demokrata Párt néven szervezte magát újra. Azzal, hogy például Marek Belkát, valamint Jerzy Hausner gazdasági minisztert, egyben miniszterelnök-helyettest is tárt karokkal üdvözölték, magukra vették az elmúlt négy év fatális kormányzásának ódiumát, amit a választók ennek megfelelően honoráltak. Még a legnagyobb példányszámú országos napilap, a liberális Gazeta Wyborcza is csak bújtatottan kampányolt értük - a szerkesztők már sejthettek valamit. A Demokrata Párt 2,41 százalékos vesszőfutását súlyosbítja, hogy 3 százalék alatt a pártok nem kapják vissza a kampánykiadásaikat az állami költségvetésből.
Elképzelhető, hogy 2009-re mindkét - vagy legalább az egyik - alternatíva megerősödik, de erre nincs biztosíték. És az se téveszszen meg senkit, hogy a két legnyomulósabb szélsőséges, populista-demagóg párt - az Önvédelem és a Lengyel Családok Ligája - a ciklus közbeni támogatottságához képest alaposan visszaesett. Az Önvédelem gyakorlatilag lemásolta 2001-es eredményét (hajszálnyival megelőzve az SLD-t, dobogós helyen végzett), míg a Liga 85 ezer szavazattal - négy mandátummal - kevesebbet kapott (7,97 százalék). Ha marad vagy nő a kiábrándultság és az apátia, az bizonyosan az ő malmukra hajtja a vizet. Nekik semmi sem drága, minduntalan megkérdőjelezik és igyekeznek aláásni a demokratikus berendezkedés alapjait, előszeretettel feszegetik a jogállam kereteit, lejáratják a tekintélyét.
A PiS és a PO vezetői szót kell értsenek egymással, össze kell csiszolniuk a programjukat (ami nem lesz egyszerű), hogy felelősségteljes kormányzással bebizonyítsák: képesek mindenek fölé helyezni Lengyelország érdekeit. Induláskor - politikai rokonszenvünktől függetlenül - adjuk meg a bizalmat, aztán majd meglátjuk. Egyelőre ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a PiS választási programjának mondjuk az EU-val, Németországgal és Oroszországgal szembeni némileg konfrontatív külpo-litikai részéből, sem pedig egyes nyugati lapok aggodalmaskodó állásfoglalásaiból. Ez utóbbiak az 1980-as Szolidaritást sem értették igazán, meghökkenéssel vegyes tanácstalansággal szemlélték például a sztrájkoló munkások közt megjelenő katolikus papot, aki misézik, gyóntat és áldoztat.
