Csibészekkel boltolni nem egy életbiztosítás, az üzleti élet egyik axiómája ez, amit a tudomány legfrissebb erdményei szerint először az altamirai barlangrajzok egyik ismeretlen alkotója fogalmazott meg, midőn a telephely falára felvéste a 3 mamut = 3 mamut védőszabályt és erkölcsi kategorikus imperatívuszt. (Vértesszőlősön egy szlovák vendégrégész állítólag talált egy 3,6 mamut = 6,1 mamut képletet is, de ezt a felfedezést elhallgatták, a régészt pedig azóta is keresik.)
Némiképp megkönnyíti a becsületesen üzletelők helyzetét, ha a csibész egyszersmind hülye is. Vagy legalábbis hülyébb, mint mi magunk vagyunk. Ilyenkor az illető elárulja magát, olyan képtelen hazugságokba bonyolódik, hogy az egy idő után még nekünk, félhülyéknek is feltűnik, és akkor még mindig ott a lehetőség, hogy ne kössünk vele üzletet.
Ez a cikk, ha esetleg nem tűnt volna fel, már eddig is a magyar euróbevezetésről szólt.
Az euró lényege, hogy az egységes európai gazdasági térben egységes legyen a pénz is. Mert így a legolcsóbb: kordában lehet tartani az inflációt, megszűnnek az átváltási költségek és a spekulációs kockázatok, a pénzügyi rendszer stabilizálódik, és így elejét lehet venni annak is, hogy a nemzetállamok kormányai esztelen, az esetek túlnyomó többségében politikai motivációjú költekezéssel kibabráljanak saját állampolgáraikkal. Az euró persze önmagában nem garantálja a költségvetési fegyelmet: azt az euróövezethez csatlakozott, vagy csatlakozni kívánó országok önkéntes, ezirányú vállalása garantálja. Mely szerint a hiányuk nem lesz nagyobb 3 százaléknál, nem adósodnak el túlzottan, és alacsonyan tartják az inflációt meg a kamatlábakat. Ha ugyanis az euróövezet valamelyik nemzeti kormánya a szertelen népszeretetből kifolyólag túl nagy hiányt csinál, akkor azt - mivel a pénz közös - más országok fogják finanszírozni. Ez pedig nagy kitolás lenne. Simán el lehet képzelni egy, sőt, akár több olyan csibész országot, amelyik mondjuk belépne az euróövezetbe, de igazából szar a gazdasága és nagy a hiánya, és a többiekkel akarná kifizettetni a számláit. Biztos lenne ilyen ország: de az ilyet, épp azért, mert lenne, eleve nem is engedik be. Más szóval: a maastrichti kritériumok, valamint a stabilitási paktum minimalizálja az erkölcsi kockázatot.
Az viszont szerfölött szomorú, hogy van olyan hülye ország, amelyik azt gondolja, hogy lehet csibészkedni. Még szomorúbb, hogy mi pont ilyenben lakunk. Hisz az euro ezek után tojik ránk, és a csalás árát nem is az unió fogja megfizetni. Hanem a leendő nyugdíjasok, akik első nyugdíjukat már euróban kapták volna; a fiatalok, akik a most felvett diákhitelt az euróban fizetett első bérükből törlesztették volna; a befektetők, akik, amikor egy számjegyű kamatra, tízéves lejáratra adtak kölcsön nekünk, arra számítottak, hogy a tőkéjüket euróban kapják vissza. Azok, akik az államadósság most megugró kamatterhét finanszírozni fogják. Ezek pedig mi vagyunk.
Mindez kívülről dermesztően jól látszik, elég akár harminc centimétert is eltávolodni az országhatártól. Csak idehaza válik olyan zseléssé a sztori. Mert itt mindig akad valaki, aki bírja a jó oldalát is látni. Ez most történetesen ez a kormány (jóllehet ezért a kudarcért a Gyurcsány-kabinet a felelős a legkevésbé), de ha Orbánék lennének kormányon, ők próbálnák a pofára esést páratlan, 10 pontos, korszakalkotóan eredeti koreográfiájú műugrógyakorlatnak be-állítani. (Orbán az euró bevezetését 2013-ra teszi: ez azt jelenti, hogy ha 2006-ban kormányra kerül, esze ágában sincs felelősebben politizálni.) Abban, hogy idáig fajultak a dolgok, három kabinet gyávasága, a hazával szembeni felelőtlensége, paranoiája összegződik. Meg a jelen magyar politika uralkodó eszméje: csak a másnapot éljem túl, hogy egy kicsit még kereshessek. Lakáshitel-támogatás, búza-, szőlő-, sertés- és egyéb bombák hatástalanítása, az állami kiadások lefaragásának elmaradása, nagyarányú közalkalmazotti béremelés és a reformok megspórolása - ezerszer el lett ez mondva. A különbség mindössze annyi, hogy az egyik társadalompolitikai célokról beszél, a másik meg nemzetről.
