n Hogy az ún. országértékelő miniszterelnöki beszéd minden irodalmi műfajok legmagasabbika, és felette áll nemcsak mindenféle lírai klapanciának, de az epikai műnemnek is, afelől kevés kétségünk lehet. Arisztotelész is valószínűleg csak azért helyezte a tragédiát a hierarchia csúcsára, mert elfelejtett kimerítő tájékoztatást kérni a honoráriumtáblázatról. Ha időben értesül arról, hogy a miniszterelnöki beszédeket másodlagos felhasználásra is 18 millió forintért, azaz 68 420 euróért és 25 eurócentért veszik át, akkor bizonyára ő is elgondolkodik egy kicsit. De az országértékelő beszéd nem csak a piszkos anyagiak felől nézve magasztos műfaj. Bár perspektívája kiterjed múltra, jelenre, jövőre, vizsgálódásának tárgya nem csupán a történelembe, az időbe helyezett s avval hősies, bár eleve kudarcos küzdelmet vívó ember, hanem maga a lét, a condition humaine. Magyarország művészetkedvelő lakossága kivételes szerencsében részesült, amikor rövid időn belül két ilyen igényű felszólalást is meghallgathatott.
Az első országértékelő kétségkívül nehezebb feladat előtt állt, hisz ő értékelt először. Beszéde inkább romantikus, lírai vonásokat mutatott, ami nem is csoda, hiszen - amint azt a Blikk c. néplapnak adott nyilatkozatából megtudhattuk - legfőképpen az ihletre támaszkodott; felszólalását saját maga írta, mécsesénél hosszú hajnalokig virrasztva igyekezett kihallani az éj susogásából a nép lélekrezdülésének finom neszeit. Segítői csak a Rudas fürdő masszőrei voltak, az átdolgozott éjszakák után először velük osztotta meg tépelődésének gyümölcseit - a nép egyszerű gyermekei, akiktől a volt miniszterelnök nemcsak testi, de lelki felfrissülést is nyer.
Lantját a műnemi sajátosságoknak megfelelően borongósra hangolta: képi világának középpontjába a zsugorodást, töpörödést, töppedést, lelohadást, löttyedést helyezte. Drágulnak az árak - gyökereztette bele lábát a lírai én léttalajunk legszilárdabb rögébe, s ugyan ki az, aki onnét őt kitéphetné? Hiszen az árak, az anyjuk köcsögit, tényleg drágulnak! A szellem innét rugaszkodott aztán el. Az egyén pénztárcájának löttyedése a köz pénztárcájának a löttyedése is: Orbán megint egyszerre követelte a költségvetési kiadások növelését és lobbantotta a kormány szemére egyes súlyos közkiadások leépítését, illetve kérte számon a költségvetés lerongyolódását. Ebben a "gazdaságfilozófiában" semmi új nincs a Fidesz választási kampányához és ellenzéki retorikai stratégiájához képest, miként a nemzeti önérzetről, a nemzeti érdekek tökös képviseletéről szóló passzusok is éppoly semmitmondóak voltak (különösen egykori kormánya külpolitikai ballépéseinek az ismeretében), mint az utóbbi években elhangzott, hasonló felszólamlás bárki szájából.
Ám Orbán Viktornak egyetlen dologra kell vigyáznia: arra, hogy az elsősorban a kormány hibái miatt keletkezett tetemes előnyét véletlenül se rontsa le. Ha abból a tényből, hogy e kedvező helyzetért ő voltaképpen semmit sem tett - sőt, bujdosásaival, esetenkéntifalrengető kinyilatkoztatásaival inkább veszélyeztette a Fidesz előretörését -, azt a következtetést vonta le, hogy a semmit se tenni, semmit se mondani stratégiája a legkifizetődőbb a választási győzelem érdekében, helyesen okoskodott. Múlt heti beszéde (akárcsak karácsonyi Magyar Nemzet-beli írása a szeretetről) főképp retorikai fordulataival, anekdotáival és gondolati ürességével tüntet. A rájátszás a félelmekre, az egzisztenciális bizonytalanságra, a fekete-fehér világkép (ők mindig hazudnak, mi sosem) - amely bár néha a határán táncolt, de vad demagógiába egyszer sem csapott át - arra jó, amit a párt az elvesztett választások óta folytat: saját szavazóik lelkivilágának karban- és voksolási hajlandóságának ébren tartására. Orbán Viktor a maga és a pártja érdekeinek megfelelően oldotta meg a feladatát. Ezenkívül, ha óvatosan is, de nyitni próbált egy meghódítandó szavazóréteg, a nyugdíjasok felé. Most már elég öregek vagyunk ahhoz, hogy megértsük: a kádárizmusban is élni kellett - ez volt mondandójának a lényege, amiben nem nehéz felfedezni a nagyvonalú gesztust: mi, Orbán Viktor készen állunk a megértésre és megbocsátásra.
A gazdaságról a hivatalban lévő miniszterelnöknek is muszáj volt beszélnie. Jórészt az ismert fejtegetéseket hallhattunk: a drasztikus közalkalmazotti fizetésemelés és a részben amiatt beállt pénzügyi kényszerpálya indoklásaként már korábban is elhangzott a "lehet, hogy hiba volt, de nem fogok bocsánatot kérni, mert a tanárok, ápolónők stb. fizetése arcpirítóan alacsony volt". Új elemként ehhez most az jött: meglehet, az emberek ebből alig éreznek valamit. Valakinek a környezetében leeshetett, hogy az eddigi duma (ennyi meg ennyi millió ember élvezi a kormány nagylelkűségének hatását) rendkívül sokat árthat. Medgyessy beszédében tehát volt legalább valami szubsztancia - ám ez is éppúgy politikai megfontolások következménye, ahogyan az orbáni üresség. Egyrészt egy kormányfői beszédben jó, ha elhangzanak konkrét számok is - ezt el is várják a népek -, másrészt az elmúlt másfél év gigantomániás ígérgetései elengedhetetlenné tették, hogy Medgyessy mondjon ezekről valamit, s egyúttal (ha a korábbiakhoz képest faszarági módon, de) belengessen valamit a dolgozó tömegeknek. (Az autópályák beígérése rutinszerű kormányfői ténykedésnek tekinthető - 1999 óta mintha ugyanazt a sztrádát építenék a nagy férfiak.) Mégis, ezek a részek keltettek leginkább hiányérzetet: beszélt tévedésekről, de talán többet is említhetett volna. Beszélt gazdasági esélyteremtésről, de talán a kelleténél többet ígért. Az pedig éppenséggel elvárható lett volna tőle: drámai kérdésekben, ha kell, a kíméletlenségig realista legyen. Medgyessy a mezőgazdaság jelenlegi struktúrájának életképtelenségéről, az emiatt már rövid távon jelentkező, egyelőre megoldhatatlannak tűnő szociális kataklizmáról lényegében semmit sem mondott. Horn és Orbán, akik e százezreket érintő válságról ugyancsak hallgattak, még elsunnyoghatták a szembenézést. Medgyessy viszont nem halogathat(na) tovább.
A miniszterelnök egyébként - bevallottan - nem egyedül készült fellépésére. Hogy pontosan kivel tanácskozott, azt azóta sem lehet pontosan tudni: a szocialista frakció mintha nem lett volna megkérdezve arról, akar-e közös listát bárkivel az EP-választások előtt. Nem világos, e kérdésben a miniszterelnök javasolt valamit a két pártnak, vagy a szocialisták nevében ajánlatot tett a Fidesznek: a rejtély megfejtésén értesüléseink szerint azóta is nagy erőkkel gondolkodnak az MSZP-n belül. A közös EP-lista - a "nemzeti közép" ideájának apoteózisa - elég hátborzongató ötlet (bár kérdés, honnan nézzük: ha egy másik lista - mondjuk az SZDSZ-é - felől, akkor már nem is annyira). A kisebb létszámú parlament már korántsem az; és az sem kérdéses, hogy a rendszerváltás számos törvénye, megoldása megérett a felülvizsgálatra. A miniszterelnök vagy tanácsadói jól látják ezt. És ha sejtik is, hogy az ország újrakalibrálása olyan energiákat igényelne, amelyekkel a párttámogatással immár alig bíró, a saját kormányával is egyre feszültebb viszonyban állóMedgyessy nem rendelkezik, talán úgy gondolták, inkább erről beszéljen pár hétig az ország, mint Orbánról.
És ez a számításuk speciel még be is válhat.
