n "Ideje félretenni az áprilisi választások okozta kesergést, ha azt akarjuk, hogy a nemzet ismét magára találjon, a családok blabla, a tehetséges és szorgalmas fiatalok a legkisebb faluban is megkapják a tanulás lehetőségét. Ha azt akarjuk, hogy a magyar vállalkozók itthon munkához juthassanak, és kenyeret adhassanak az embereknek. Ha azt akarjuk, hogy szüleink blabla. Ha véget akarunk vetni a polgári értékek mellett elkötelezett, nemzeti érzelmű becsületes emberek elbocsátásának, ellehetetlenítésének, lejáratásának és üldözésének, blabla.
De mit is kell tennünk, ha félretesszük a kesergést?
Először is, egyre világosabb: nincs annak jelentősége, hogy a polgári oldalhoz tartozók közül ki melyik párttal rokonszenvezik, mert most nem pártokban, hanem nagyobb egységben, tágasabb összefüggésben, blabla: egy a tábor, egy a zászló.
Másodszor be kell fejeznünk a kicsit hosszúra nyúlt, és ma más sehova sem vezető önostorozást. Ami elmúlt, elmúlt, vége."
Orbán múlt pénteki beszédének idézett részeiből akár azt a következtetést is leszűrhetjük, hogy az exkormányfő helyesen mérte föl helyzetét, és a rá jellemző vehemenciával és ravaszkodással reagált.
A dolog viszonylag korán, a választási csalásról szóló sejtetések hallatán föltűnővé vált. E szövegeknek pusztán mellékterméke volt az új kormány legitimitásának megkérdőjelezése: Orbán nem Medgyessyt akarta elsősorban szutyongatni, és nem is per hecc akart közundort kelteni a demokratikus intézmények iránt. A duma belső használatra szólt: az exminiszterelnök szervezetszociológiai indíttatásból ragadtatta el magát. Orbán Viktor a Fidesz tagsága, akkor még számos aktív támogatója, polgármestere, önkormányzati képviselője előtt próbálta evvel magyarázni a bukást. Ugyanis olyan még nem fordult elő az 1990 utáni Magyarországon, hogy egy kormányon lévő párt vezetője megúszta volna a választás elvesztését: 1994 után Boross Péter fokozatosan "visszavonult", szállt Magyar és Horn 1998-ban. Ha viszont a kormányzást most Orbán kezéből gazul "kicsavarták" meg "kiütötték", akkor a napnál is világosabb, hogy nem ő a hibás, legfeljebb annyiban, hogy túlságosan jóhiszemű volt, és nem csapott le a gazokra még idejekorán. Emiatt viszont nehogy már őt kelljen felelősségre vonni - elvégre demokraták vagyunk. (Mindazonáltal legközelebb majd jobban odafigyelünk.)
Orbán, miután ezt a magyarázatpótlékot kipréselte magából, bátran elfutott külföldre (vagy nem külföldre), mindenesetre el a közszereplés elől, és hagyta a követőit főni saját levükben. Magyarázkodjon Deutsch meg az a zalai kislány, mindjárt eszembe jut a neve. Ez a nagy formátumú államférfiú, ennek az évszázadnak talán a legnagyobb védnöke, ez a tigris, akinek életeleme a támadás, a saját támogatóival szemben pont olyan gyáván viselkedett, mint kormányfő korában az ellenzékkel (amikor négy évig mind a parlamentben, mind a sajtóban kerülte a nyílt vitát). Ama probléma megoldása pedig, hogy a Fideszen belül még véletlenül se lehessen Orbánt elmozdítani, szintén pofonegyszerű: szüntessük meg (üresítsük ki, jelentéktelenítsük el stb.) magát a pártot, és ami használható belőle, telepítsük át a polgári körökbe. Hisz egy párt elvben mégiscsak demokratikus alapon működik, amennyiben tisztségviselőit az nb. tagság választja - egy mozgalomnak viszont vezére van, és nem béklyózzák holmi demokratikus izék.
Orbán a múlt pénteken evvel a kettős programmal tért vissza: ne beszéljünk többet a vereség okairól, hagyjuk a múltat, nézzünk inkább előre, és legyünk megint együtt. Sőt. A "nemzeti érzelmű becsületes emberek" további "üldözéséért" hovatovább az lesz a felelős, aki továbbra is "önostorozna", a vereség okairól beszélne, és evvel bontaná az egységet, a birkája. A tévé előtt az üldözöttek közül megjelent Lovas, Bayer és még néhány hasonszőrű.
Akiknek a nagyvonalú számlaadási gyakorlatáról az előző nap értesülhetett a közvélemény. Hogy Bayer ennyi (csekély) munkáért innen ennyi milliót (sokat), tanácsadásért onnan ennyit, Lovas dettó, Vitézy László egyenesen milliárdot. A miniszterelnök nekik követelt tévét: beszéde az "állást keres" rovatok apróinak indokolatlanul bőbeszédű változataként írható le.
De a dolog nem csak ezért hasonlít a veszett fejsze nyelére.
Az elmúlt hónapokban Orbán és Kövér hallgatása, sunyizása, belhatalmi fixációja, rossz politikai döntései, a polgári körösdi nyomán a jobboldal vidéki bázisain elúrhodott a káosz. Meg a pánik. Az MSZP húszszázalékos előnye nagy buktát jósol október 20-ára. Márpedig azoknak az önkormányzati képviselőknek, tisztviselőknek, polgármestereknek, akiket a Fidesz juttatott álláshoz négy, nyolc éve, a bőrére megy a játék: az egzisztenciájukra. A családjuk kenyerére. A mindeddig Fidesz közeli nagy-, közép- és kisvállalkozóknak úgyszintén. ´k előbb-utóbb el fognak gondolkodni azon, hogy tényleg olyan nagyszerű fiú-e Orbán Viktor, és hogy nem lenne-e érdemes más perspektívában gondolkodni, bármi legyen is az. Ahogy a párt azon, mondjuk így, nemzeti konzervatív, antallista értelmiségi támogatói is, akik eddig - az egy Debreczeni József kivételével - soha nem mertek megmukkanni Wermer, Schlecht, a papa bányái, a haverok üzletei miatt (hisz nyerésben voltak, és egyszerűbb volt ezt az egészet a "mér, a komcsik is ezt csinálják" magyarázattal lesöpörni az asztalról). ´k most - nem alaptalanul, ám igazságtalanul - nem pusztán a kívülről jött, mohó suttyót fedezik fel az exminiszterelnökben, hanem komoly kérdéseket tesznek fel a jobboldal eddigi és jövőbeni önszerveződéséről és politikai stratégiájáról is. Miközben Orbán támogatóinak egy másik, szintén jelentős része, élükön a tökkelütött Bencsikkel, épp ellenkezőleg, a parlamenti politizálás helyett a barikádok tetején üdvözölné az exminiszterelnököt.
Orbán egyikük kérdéseire sem tud válaszolni: az se biztos, hogy van egyáltalán olyan válasz, ami mindkét tábor számára elfogadható. (Az antikommunizmussal a Mécs-bizottság által feltárt tények után röhejes lenne még csak próbálkozni is.) A mai jobboldal két civilizációs hagyományának, a népi-plebejusnak és az úri középosztálynak a kibékítése (legalább annyira, hogy egyfelé szavazzanak) szinte lehetetlen feladat: Antall már valamikor 1992-ben belebicskázott. (A futóbolondokról: a monarchistákról, a revizionistákról, a sumerológusokról, az összeesküvés-elméletek megszállottjairól meg a nettó fasisztákról már szó se essék.) A par excellence plebejus Orbánnak - politikai értelemben - majdnem sikerült a mutatvány: "az ország legkisebb falvainak" egyikéből származó "tehetséges és szorgalmas fiatal" úgy kerülhetett helyzetbe, hogy előbb az úri Magyarországból ránk maradt szellemek emelték pajzsra. De Orbán mérhetetlen hiúságában most azt gondolja, hogy ez fordítva történik: a társadalmat ő és legközelebbi munkatársai (egy Kerényi Imre!) konstruálják. Hogy ő akkor is jó lesz, ha nem állít semmit, mert ő - ő, Orbán Viktor.
Ha akad majd a jobboldalon, aki ezt elhiszi, hovatovább elegendőnek gondolja a következő négy évre, az csak magára vethet.
