A Dunagate, 1990 januárja óta nevezzük nyugodtan ügynök-listának.
Tettesek és áldozatok
A magyar rendszerváltás máig ható tragédiája, hogy a politikai elit nagy hevületében egy szempillantás alatt feledte az igazságtétel eredeti célkitűzéseit, és az áldozatok megkövetése és valódi kárpótlása helyett a tettesek hajszolásába, pontosabban hajszolgatásába fogott. Ott kezdte, hogy egy percig sem bírt néma csendben állva maradni, hogy emlékezzen a XX. század összes áldozatára (a néhai Gadó György képviselő javaslata volt ez). Már akkor hepciáskodott, hogy melyik áldozat az igazabb. Helyet szorított néhány egykori meghurcoltnak is, hogy nagyobb legitimitással üldözhesse a tetteseket. Közben egyáltalán nem akart emlékezni saját közelmúltjára.
Vegyük csak elő az első Parlamenti Almanach - többnyire a képviselők saját kezével írott, de általuk legalábbis jóváhagyott - életrajzait: jelentős részük a maga élettörténetét Ádámig-Árpádig dokumentálta, míg az 1945-1990 közötti évtizedekre (ez jó néhányuknál a felnőttkor egészét jelentette) olykor csak jelzésszerűen utalt. Az Ádám/Árpád-mintának még az elit elitje sem tudott ellenállni (például: "A csallóközi eredetű... család a török háborúk idején került a Dunántúlra, ahol Zala, Veszprém és Somogy megyében váltak birtokossá." 10-11. o., "Ükapja... az első felelős magyar kormány belügyminisztere, 1849-ben pedig miniszterelnöke volt." 249. o.)
Arról is árulkodnak az almanach életrajzai, hogyan lopta el a régi-új politikai elit a show-t. Az (ön)életrajzok négyötödében az elmúlt rendszerben elszenvedett üldöztetésekről olvashatunk, s mindössze 44 képviselő rendelkezett MSZMP-, 18 KISZ-tagkönyvvel, ügynök pedig, hah, egy sem volt. Az áldozatszerep annyira vonzóvá vált a politikai placcon, hogy még kiváló szaktudósok is éltek vele ("Az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében KISZ-titkár volt, tevékenysége következtében lemondatták, munkahelyéről is majdnem eltávolították...", 357. o.; "A magyar Tudományos Akadémia közgyűlésein elhangzott felszólalásai és javaslatai többször is éles hivatalos bírálatban részesültek...", 364. o.; kiemelések tőlem - Kovács Éva).
Az áldozatokról és a tettesekről szóló közbeszéd szemvillanás alatt kettészakadt, az áldozatoké a méltatlan kárpótlási törvényben, a tetteseké a több mint méltatlan ügynöktörvényben intézményesült. Maga az igazságtételi diskurzus a szokványostól eltérően nemcsak a szabad sajtóban, hanem a törvénykezési folyamatban is redundánssá vált: a parlament máig nem tudta a történelmi igazságtételt jogilag operacionalizálni. Sőt az igazságtétel felemás intézményesülése nem kevesebbhez, mint az új demokratikus intézmények legitimitásának megkérdőjelezéséhez vezetett. Egyebek közt ennek örvén kezdte ki az MDF már az első ciklusban a köztársasági elnöki intézményt és az Alkotmánybíróságot, ahogy részben magát a parlamentet a Demokratikus Charta. Az igazságtétel ügye a törvénykezéssel már 1993-ra kommunistátlanítási vitává fajult (a Justitia-terv, a "médiaháború") - ennek a levét isszuk azóta is. Az áldozatok kihullottak a diskurzus lyukain, a magyar történelem fehér foltjainak eltüntetése abbamaradt anélkül, hogy az áldozatok erkölcsi és jogi követeléseit bárki akceptálta volna. A témát majd´ minden politikai párt nemtelen eszközül használta napi politikai céljai megfogalmazásához, megerősítéséhez vagy éppen elrejtéséhez. Közben szüntelenül játszották és játsszák ma is az "itt a piros, hol a pirost".
A tettesszerep kiterjesztése: apák és fiúk
A törzsi metamorfózist az "apák és fiúk" altéma megjelenésétől számíthatjuk. Az áldozatoktól már megszabadultunk vagy a saját oldalunkra állítottuk őket, szabaduljunk meg a "tettesek" leszármazottaitól is. Tegyük lehetetlenné politikai ellenfeleinket apjuk vélt vagy valós bűnei miatt - hangzott az új szlogen a jobbszélen; és nagy ritkán, erőtlenül a baloldalon is. Publicisztika, napirend előtti felszólalás, polgári per és "történelmi" kiállítás tárgyává váltak az apák, és egy füst alatt fiaik is. A német Vergangenheitsbewältigung paródiájaként nem a fiúk néztek szembe apáik bűneivel, és dolgoztak azon, hogy saját bűntudatuktól megszabaduljanak, hanem a mutatványosok kavarták a skatulyákat. Nem társadalmi dráma zajlott a maga remélhető katarzisával, hanem politikai krimi lapos poénokkal. Vallomásról mindössze kettőről értesültünk, az első politikai blöffé aljasult (Csurka "önvallomása"), a második kétes médiaeseménnyé puffadt (Tar-Kenedi levélváltás). A konkrét megbocsátás vagy a privát "örök harag" lehetősége lassacskán teljesen szertefoszlott.
Fordulattal kecsegtetett, mikor ez év nyarán világhírű prózaírónk kiadója állt elő egy kötettel, mely az író apjának ügynökmúltjával foglalkozott. Végre, gondolhattuk, legalább egy kötelező érettségi irodalom, amely egész nemzedékeket fog gondolkodásra serkenteni: meddig is terjed a felelősségünk? Mit kezdjünk apáink bűneivel? S mit kezdjünk apáinkkal? Kik is vagyunk ezután? A magyar lateiner értelmiség és a liberális politikai elit nagyjai azonban két nap alatt - inkább olvasatlanul, mint olvasás után - körbeállták a szerzőt és a szöveget, s morális, esztétikai és politikai ítéletet hoztak: summa cum laude. És roppantul sajnálják. Meg együtt is éreznek. Aki meg mást gondol, az szégyellheti magát előre. Don´t touch, don´t talk, cry!
A totemépítő szertartás - a belénk szorult kérdésekkel - már mögöttünk volt, amikor a polgári pártelnöknek az előzővel esztétikailag nyilván összemérhetetlen konfesszióját élvezhettük. Pokorni ebben az értelemben - ha tetszik, ha nem - felült Esterházy elkóborolt lovára, mi meg gurultunk a zokogástól. A lateiner értelmiséget és a liberális politikusokat szerencsére némileg megosztotta az eset: percpolgárnak nem épül totem, touch, talk, don´t cry, baby! Komoly beszély mégsem formálódott a dologról magáról: mi is volna a politikuma az apa és a fiú közötti vérségi viszonynak? Csak annyi történt, hogy az oksági viszony egy szuszszanásnyi időre megfordult, a tettesszerep kiterjesztése helyett az áldozatok köre bővült bizarrul: a tettes gyereke apja áldozata, mi több, tettes-apja sem más, mint áldozat. Sok kicsi áldozat - végső soron ez volna primordiális nemzetünk.
Édes apagyilkosság
(Forgatókönyv I.) Modern szín: Megöltél egy rossz férfit. Szeretkeztél egy szép asszonnyal. Helyesen jártál el - légy büszke önmagadra. Majd derüljön ki, a férfi tulajdon apád volt, az asszony pedig tulajdon anyád. Büntesd magad fájdalmasan tetteidért, és vezekelj örökkön-örökké.
(Forgatókönyv II.) Posztmodern/ újtörzsi szín: Végy egy apát. Szeresd, rettegd. Derüljön ki róla, hogy valakikkel szemben egykor disznóságokat követett el. Miután kiderült, öld meg az Igével, aztán hagyd, hogy tetemét széthordják.
Ha valamiben, hát ebben igencsak megnyomta a mostani tágan középkorú nemzedékeket a Kádár-rendszer. Hogy ne kelljen és ne lehessen időben felnőtté válni. S kórosan lógjon mindenki a szülein, mert csak megkésve tudott önálló életet, háztartást, pályát kezdeni. Hogy a szülők kapcsolatrendszere és saját protekciós hálózatuk beléjük írja: magadban úgysem mész semmire. Elcapcarázták a géppapírt, a csavaranyát, a vasúti sínt a gyárból, hogy a család szebben gyarapodjék. Lesütött szemmel nyugtázták a személyzetis vagy a párttitkár róluk és a családjukról készült "környezettanulmányát", munkahelyük "hangulatjelentését". Hogy nem akkor vettek kocsit, telefont, amikor volt rá pénzük és igényük, hanem amikor sor került rájuk. És nem akkor mentek Nyugatra, mikor kedvük tartotta, nem annyi pénzzel, amennyi forintban lett volna rá, hanem háromévenként, néhány tucat dollárral. Hogy fel se merüljön bennük, hogy állásuk elveszhet, pénzük elfogyhat, és fordítva - hogy munkahelyük eredményes gazdálkodása tőlük függ. A felnőtt, szuverén emberek pedig gyorsan margón találták magukat. Mindannyian az atyai rendszer ("Kádár apánk") áldozatai voltak. Voltunk.
Kutyául nehéz most nem-ügynök gyereknek lenni is. Megkockáztatom, kutyául nehéz az áldozatok, az 1956-ban bebörtönzött, 1947-ben kitelepített vagy 1945-ben Auschwitzból visszatért apák gyerekének lenni. Hogy mennyire is kutyául, az - eléggé jól tudható a pszichológiából - személyenként, esetenként más és más: tömeggyilkosnak is lehet egészséges lelkületű fia, tisztességben megőszült apának depresszív vagy éppen agresszív gyermeke. Az egyéni élettörténetet - bármily ijesztő is a kitáruló szabadság - nem a vér írja.
Ami most történt, nem egy görög tragédia. Egy, a tudatos világában cinikus, a tudattalanéban végtelenül tekintélyelvű játék tanúi és szereplői vagyunk. Nem tűnt még föl senkinek, hogy az itt a pirost kizárólag férfiak játsszák? Hol van a vörös Mata Hari? Vagy legalább a megfigyelt feleség, szerető? És a megfigyelő anyja-lánya-felesége? Miért hallgatnak a lányok, asszonyok? És mit mondanának? Ebből is látszik, bárki bármivel is kecsegtet, a pokoljárásnak még csak a legeslegelején vagyunk.
Tettestakarás
Az utóbbi egy hónapban - amiről tudunk - két bizottság és az egész média azzal foglalatoskodik, hogy ügynököket keres a korábbi kormányok és a mostani tagjai között. Az "ügynöközés" lassacskán olyan rutinnal folyik Magyarországon, mint a zsidózás. És most nem arra a kézenfekvő hasonlóságra gondolok, ami minden megbélyegezésben azonos, hanem arra, amilyen tudattalanul teszik. Tisztes társadalomtörténész, szociológus, politológus ismerőseim, miután árnyaltan elemzik a Kádár-korszak társadalmát és politikai mechanizmusait, pártszimpátiától függetlenül artikulálatlanul ügynököznek. Éppen csak nagykorúvá vált "betelefonálók" fröcsögnek az ügynökök iránti gyűlölettől a kereskedelmi adók műsoraiban. Bármily furcsa is, közben vészesen szűkül a tettesek köre. Mintha a fő bűn a parancs végrehajtása, a kényszernek való engedelmeskedés és nem a parancs kiosztása, a kényszer maga, netán a(z akkori) hatalom keresetlen (vagy jól kereső) élvezete lett volna. Ügynökként is. Az igazi hunyók már tizenkét éve takarásban vannak - félek, a most kezdődő cirkusz végképp feledteti őket.
Magyar apartheid
Komoly politikusok és szakértők újabban Truth Commission után kiáltanak. A szocializmus bűneinek összehasonlítása a dél-afrikai apartheiddal azonban legalább akkora aránytévesztés, mint polgárháborúval fenyegetőzni, a magyar társadalom megrendült normarendszeréről huhogni, vagy épp Bácska visszacsatolását követelni. Politikusokat igazságbizottságba delegálni amúgy is contradictio in adjecto volna. Nem azért, mert a politikus hazug, dehogy, nem hazugabb, mint mi, hanem azért, mert nem az a dolga, hogy igazságot osszon. 1593-ban Cesare Ripa azt írta, hogy "a politika olyan módon igazgatja a közösség állapotát, hogy annak egyik tagja a másikat felemelje, s fenntartsa mindama boldogságban, amelyre gyengeségünk és gyarló természetünk eme nyomorúságok között egyáltalán képes". Egy évszázada Max Weber már óvatosabban fogalmazott: "Minden jel arra mutat, hogy főként a következő három tulajdonság döntő egy politikus számára: szenvedély, felelősségérzet és arányérzék."
Az igazság(ok) osztogatása helyett a politikát mint olyat kellene talán kizárni az igazságtételi diskurzusból. Annak ellenére, hogy őszintén hálásak lehetünk, amiért eddig napirenden tartották az ügyet, információkat generáltak, folyton-folyvást emlékeztettek az 1990-es össznépi szőnyeg alá seprésre. A megoldást tizenkét éve tudjuk - egyes politikusok maguk is megfogalmazták, azóta pedig ezt az elképzelést Don Quijote-i elszántsággal képviseli néhány szaktudós. Tessék átcipelni és egyesíteni az aktákat egy erre a célra épített levéltárba, ahol őrködnek az etikus szakmai feldolgozás fölött, és jól képzett történészek írják az egyelőre történet nélküli szereplők történeteit. Az igazságosztással valószínűleg már elkéstünk. Van időnk kivárni a tisztességes tanulmányok megszületését. Tudom, a történész sem szent, és a politika úgyis a saját céljaira használja majd fel azt, amit a szakma feltár. De minél több a történet, annál nagyobb az esély az árnyalt ítéletekre.
Pillanatnyilag ugyanis nem biztos, hogy az a legsürgetőbben kiegyenlítendő demokratikus deficitünk, hogy még nincs ügynöklistánk (egyébként is rögtön lesz), hanem az, hogy semmit nem tudunk arról, hogy most kik és miért keverik a skatulyákat. Nem az az akut veszély, hogy X., Y. és Z. ügynök volt húsz-harminc-negyven éve, hanem az, hogy szabad ügynöközni.
Küldje már el valaki a köztársasági elnököt és a többieket nyaralni, a rendőröket pedig hívja haza, hogy nyomozzák ki sürgősen, honnan szivárogtak a hírek a Budapest Televízióhoz, a Magyar Nemzethez és a Népszabadsághoz! Tegyünk az igazságra: elő az ismeretlen tettesekkel!
