Finy Petra: A szemébe nézni

Járványnapló

  • Finy Petra
  • 2020. július 4.

Publicisztika

Kerültem a tekintetét. Pedig ott ült mellettem, mit ült, mind nagyobb helyet követelve pöffeszkedett, fontoskodóan szuszogott, hencegve hatalmával az én tehetetlen törékenységem felett. 

Még szaga is volt annak a pöffeszkedésnek, most is az orromban vibrál.

Ha földre szegeztem a tekintetem, olyan erővel mustrált, hogy úgy éreztem, legszívesebben megrángatna, úgy kényszerítene. Nem hagytam magam.

Tanultam a gyerekeimmel, és közben újrajártam én is az általános iskolát. Tanultam és tanítottam, mert így pontosabb a kifejezés, hiszen a digitális oktatásban a legtöbb szülő és gyerek teljesen magára maradt. Kétszer annyi házival, minimális online oktatással. De megoldottuk. Bár közben elrémülve vettem észre magamon, hogy kezdek áttérni a gyesen lévő anyukák sajátosan komikus grammatikájára, a hátborzongató többes szám első személyre. Ilyen mondatok röpködtek belőlem: „Ötös dolgozatot írtunk.” „Holnap felelni fogunk.” „Le kell adnunk hétfőig egy fogalmazást.”

Ő csak mosolygott rajtam, zökkenthetetlen nemtörődömséggel, cinizmusa már-már felszabadítóan hatott rám. De még mindig ki akarta erőszakolni, hogy a szemébe nézzek.

Gyönyörűen ravaszkodott. Jött velem a konyhába is, belebújt a kukta sípoló párájába, kezemre simította ujjait, miközben zöldséget szecskáztam, még a paprika vörös port pöfögő zacskójába is bemászott.

Idegőrlően taktikus volt, egyetlen alkalmat sem szalasztott volna el.

Ott sompolygott az íróasztalom körül is, rácsusszant fél fenékkel, otromba bujasággal, és csak meredt rám, amíg írtam a regényem. Reszelős, nikotinroncsolt hangon meg is szólított ilyenkor, sután kemény mondatokkal dobott meg, melyekről úgy vélte, illenek az új könyvhöz, és majd beleírom őket vendégszövegként pusztán azért, mert tőle származnak. „Egy ilyen jelentős figurától kapott delejes mondat átjárná az egész szöveget, kellemesen megmérgezné a történetet önmagával, nem gondolod?” Még inkább felerősítené, kiemelné a hangsúlyokat, újraírná a fontossági sorrendet egyetlen tételessé változtatva a listát, önmagára redukálva azt, gondolta.

Akaszkodó, durva megjegyzéseit egy mozdulattal kapartam ki tudatomból, és még mindig kerültem a tekintetét.

Menj már innen! Nem ment.

Továbbra is kerülgetett, arcátlansága nem ismert határt. Követett az ágyba, fotelbe, mindenhová. Odáig merészkedett, hogy még a lapok közé is befészkelte magát, amikor olvastam, papírvékonyságúvá tömörödve.

Bebújt Grecsó Krisztián Magamról többet, Eddy de Wind Auschwitz, végállomás című könyvébe, és bevallom, ezeket olvasva már majdnem az arcába bámultam. De követett Olga Tokarczuk Hajtsad ekédet a holtak csontjain át, Radnóti Sándor Sosem fogok memoárt írni, Molnár Gál Péter Coming out című könyvébe, vagy most Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van című kötetébe is. Kiráztam a lapok közül, majd nagyot rúgtam belé, takarodjon ágyamból-fotelemből-életemből. A zuhanástól ugyan hangosat nyekkent, mégis szemtelen flegmasággal fogadta az esést. Nyugodt volt. „Jössz te még az én utcámba”, üzenték mozdulatai és mindent magába szippantó, fekete aurája.

Egy sötét sarokban történt meg végül, mondhatni egy árnyas kapualjban, ahol oly gyakran esnek meg a dolgok, ahol sokszor kirobban az éjszaka, és egyszer csak elszabadul az élet. Vagy épp elszökik.

Este volt, egy ismerősöm a barátjáról mesélt, akivel talán ma találkozott utoljára.

Akiről pont a járvány kezdetén derült ki, hogy rákos. Negyvenvalahány éves, relatíve boldogtalan élettel, de mégiscsak élettel, és különben is a boldogság mégis mi a fene, talán van rá használható definíciónk? A sors finom kipárolgása, alig érzékelhető, szubtilis szublimáció, mely pillanatok alatt elillan. Magyarán szólva megfoghatatlan fityfene.

Az említett barát a korona idején tudta meg, hogy nagyon beteg, mint ahogyan azt is, nem kaphat kezelést. Miképpen oly sok súlyos beteget és haldoklót, a rendszer kivetette magából. Kétségbeesetten keresett orvost, kuruzslót, bárkit, aki segíthetne, nem talált. Magánorvoshoz sem mehetett, hiszen azok sem praktizálhattak. Tragédiájából még csak napi adat sem lehet, hiszen ahhoz nem elég fontos szám az ő egy szem élete, ez a szám majd bele lesz plasztikázva a többi adatba. Rövid gyurmázás, trükkös formázás után átalakul a választók számára legvonzóbb alakká. Így csak jóval később fog kiderülni, hányan haltak meg azért, mert a járványstruktúra beáldozta, Taigetoszra vetette őket, hogy csinosabbak lehessenek a Covid-számok.

Ott álltam hát abban a sötét sarokban, és csak néztem az ismerősöm szemébe. Aki pedig a haldokló barátja szemével nézett rám. És akkor három hónapnyi menekülés után, a hetek óta tartó tébolyult kergetőzéssel felhagyva, végre belenéztem a halál szemébe.

Ő pedig visszanézett, de annyira szokatlan fénytöréssel, oly mértékig zavart optikával, hogy magam is megijedtem. Eltűnt belőle a jól ismert, nagyképű cinizmus, mely addig a tekintetét összefogta, irányba fésülte. A cinizmus, mely egyszerre volt ijesztő és megnyugtató.

A szemében bizonytalanság volt, rémület lobogott benne. És mintha ezt üzente volna:

Bassza meg!

Talán így gondolta, hogy „Bassza meg, hiszen itt nem is a járvány a legnagyobb gyilkos!” Soha nem tudom már meg, mi járhatott a fejében. Nem állta sokáig tekintetem, hirtelen sarkon fordult, majd felszívódott a reménytelen, üres éjszakában.

 

(Portréfotó: Erdélyi Gábor)

Neked ajánljuk