Bernard Guetta: Európa: a gúzsba kötött nagyhatalom

Publicisztika

Európa nagy országai nem tehetnek többé úgy, mintha csak ők döntenének a földrész jövőjéről, a kicsik viszont el kell, hogy fogadják, hogy a nagyok képviselik őket a zsarnoki hatalmakkal szemben. Az Európai Unió vagy összezárja a sorait, vagy szétrobbantják a menekülthullámok, a közel-keleti zűrzavar, a kínai és az orosz nyomás.

Lehet, hogy háborúkba sodródik, amelyekre még nem áll készen. Lehet, hogy megreped, talán szét is robban. De az is lehet, hogy összezárja a sorait, és kinő belőle az a politikai nagyhatalom, aminek egyelőre csak az árnyéka az Európai Unió. Nem lehet tudni. Túl korán van ahhoz, hogy megmondjuk, mi fog történni, de tény, hogy ma minden körülmény arra kényszeríti az EU-t, hogy valódi szereplővé váljon a nemzetközi porondon.

Vegyük Libanont. Hosszú ideig Franciaország gyermeke volt, a hatalomé, amelyik egy évszázaddal ezelőtt megrajzolta a határait, és amelyiknek sokáig a közel-keleti leágazása maradt, aztán egyszer csak… felrobban a bejrúti kikötő. Egy újabb dráma annak a tetejébe, hogy tömegesen áramlanak az országba a szíriai menekültek, hogy összeomlanak a bankok, amelyek egykor egy második Svájccá tették az országot, hogy elszabadul a libanoni font árfolyama, és hogy tömegek utasítják el a közösségekre alapuló politikai rendszert, ami ragadozó maffiabirodalmakat segített a világra. Libanon a haláltusáját vívja, és habár a francia elnök volt az első, aki a betegágyához rohant, ez a minden létező keresztény és muszlim felekezetet felvonultató kirakós ma nemcsak az ő problémája, hanem egész Európáé.

false

 

Fotó: MTI/EPA/@tayyaraoun1

Bejrútban nem kevesebb a tét, mint hogy az Unió megőrzi-e a hitelességét a Földközi-tenger túlpartján. Hiszen ha nem képes bábáskodni egy kevesebb, mint hatmilliós lakosságú, nagyszerű diaszpórával rendelkező, kulturális teljesítményben kiemelkedő ország újjászületése mellett, ki hinné el, hogy képes akár egy jottányit is hozzátenni a szíriai, líbiai, palesztin, jemeni, vagy hamarosan az algériai válságok megoldásához? Európa a saját biztonságát kockáztatja Észak-Afrika és a Közel-Kelet növekvő zűrzavarában. Már nincs ott az Egyesült Államok, hogy megvédje. Vagy megtanul elboldogulni egyedül, egységbe kovácsolva a tagállamait, vagy pedig szembenéz a következő bevándorlási hullámokkal, azok politikai következményeivel, és végignézi, ahogy Kína és Oroszország gyökeret ver néhány mérföldre a partjaitól, olyan területeken, ahol Franciaország és Nagy-Britannia egykor megkerülhetetlen tényezők voltak.

Libanonban Franciaország nem több, mint az Unió felderítője. Az Unióé, amely most rákényszerül, hogy földközi-tengeri stratégiát alakítson ki, és fellépjen – ha akarja, ha nem – a világ összes tűzvonalában. Ez igaz a Száhel-övezetben, ahol Franciaország már nem tudja egyedül felvenni a harcot egy hamarosan az egész Unióra nehezedő fenyegetéssel. Még inkább igaz a Kínával szembeni kiállásra. Kína könyörtelensége olyan szintre jutott, hogy már Berlin is keményen fogalmaz vele szemben, más európai fővárosokról nem is beszélve. Ugyanígy igaz a belarusz válságban, ahol a 27-ek nem engedhetik meg maguknak a megosztottság luxusát, mert csak együtt tudják kompromisszumra kényszeríteni Putyint és Lukasenkát a saját ellenzékével, és csak együtt kerülhetnek el egy második ukrán forgatókönyvet. Egészen nyilvánvalóan igaz Oroszország esetében is, amelyet csak egy erős és összeforrott Unió lesz képes felszólítani arra, hogy válasszon az együttműködés és a konfrontáció között. És nem kevésbé igaz az Egyesült Államokra, amelyből az európaiaknak kell csikarnia, hogy megerősítse, vagyis helyezze új alapra a transzatlanti együttműködést.

false

Mindegy, hogy Biden vagy Trump lesz a következő elnök, nincs már amerikai csendőr és amerikai védőernyő, sem Európában, sem a Közel-Keleten. Olyan szeglete sincs már a világnak, ahol a helyi középhatalmak ne akarnának fegyveres erővel és a kész tények politikájával regionális súlyra szert tenni, vagy visszaszerezni korábban elvesztett befolyásukat. A jog és a multilateralizmus – a nemzetközi kapcsolatok egy rövid időszaka – átadja a helyét a visszatérő hatalmi egyensúlyoknak, az európaiak pedig nem tehetnek mást, mint hogy közös katonai védelemmel szerelik fel az uniójukat és politikai hatalmat faragnak belőle.

Sikerülni fog?

Mivel a szükség nagy úr, nincs kizárva. Habár nem beszélnek már erről túl sokat egymás között, de az Eupai Unió kicsi és nagy országainak meg kell tanulniuk kiegészíteni egymást. A nagyok végre be kell, hogy lássák: már nem tehetnek úgy, mintha egyedül ők hoznák a döntéseket. El kell fogadniuk, hogy nem ők ülnek a nagy asztalnál, a gyerekek pedig külön. A kicsiknek viszont bele kell egyezniük, hogy a nagyok legyenek a küldöttjeik, hogy ők legyenek az EU ereje, hiszen több eszközük és lehetőségük van rá, mint Lettországnak vagy akár Lengyelországnak, hogy Moszkvában, Washingtonban, Pekingben és Teheránban hallassák a hangjukat. Hosszú távon az Európai Unió vagy föderalizálódik, vagy pedig szétesik, de amíg nem lesz föderális, semmit nem nyer azzal, hogy megfosztja magát a legerősebb tagállamainak a világpolitikai súlyától.

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)

Neked ajánljuk