Gabriela Rogowska

Bizalom és bizalmatlanság

Így választott elnököt és jövőt Lengyelország

  • Gabriela Rogowska
  • 2020. szeptember 6.

Publicisztika

A lengyelországi elnökválasztás növelte a társadalmi megosztottságot. A kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) párt jelöltje, Andrzej Duda 51,03 százalékkal nyert az ellenzéki Rafał Trzaskowski előtt. Ez a hajszállal több mint 2 százalékpontos különbség ahhoz elég nagy volt, hogy minden kételyt eloszlasson a választás tisztaságát illetően, viszont elég kicsi ahhoz, hogy a másik oldal erkölcsi győztesnek érezze magát.

Az idei lengyel elnökválasztás sok tekintetben kivételes volt. Eredetileg május 10-én kellett volna megtartani. A járvány és a kivételes állapot dacára a PiS politikusai azt bizonygatták, hogy levélszavazás útján a választás ebben az időpontban igenis lebonyolítható: ekkoriban nőtt jelöltjének támogatottsága. A választást végül elhalasztották.

A járvány és a kampányolás lehetetlensége miatt az ellenzéki Polgári Koalíció jelöltje, Małgorzata Kidawa-Błońska március végén a májusi választás bojkottjára szólított fel. E döntése hozzájárult ahhoz, hogy a PK támogatottsága 8 százalékra csökkent. Kidawa-Błońska lemondása után, május 15-én nevezett be a versenybe Varsó főpolgármestere, Rafał Trzaskowski.

Az első fordulóban 11 jelölt vett részt, s közülük a közvélemény-kutatások szerint legalább háromnak volt esélye arra, hogy legyőzze Dudát a második fordulóban. A független jelölt Szymon Hołownia remek első fordulós eredménye (13,84 százalék) azt is megmutatta, hogy a lengyel politikai színpadon még mindig van tér az új ajánlatok számára.

A július 12-i második fordulóra Duda és Trzaskowski maradtak a porondon. Mindketten 1972-ben születtek, mindketten a demokratikus átalakulás idején léptek felnőttkorba, hasonló képzést kaptak és mindketten európai parlamenti képviselők voltak. Ez ideális kiindulópont lehetett volna a programok versenyéhez. Ám a vita fő irányát az ideológiai és az identitáshoz kapcsolódó témák adták.

Trzaskowski azt hirdette, hogy „elegünk van”: a PiS kormányzásából, az alkotmány letaposásából és a társadalom megosztásából. Választási jelszava Lech Kaczyński 2005-ös kampányának fő üzenetét – „Erős elnök, tisztességes Lengyelország!” – idézte. A 2010-ben repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Lech Kaczyński a PiS közegében már-már mitologikus hős, és Trzaskowski szlogenje – „Erős elnök, közös Lengyelország!” – a PiS-szimpatizánsok legalább egy részét igyekezett maga mellé állítani.

Andrzej Duda viszont a PiS hitelességére tette a hangsúlyt, s azt emlegette, hogy Jarosław Kaczyński pártja megtartotta a gyerekenként havi 500 złoty családi pótlékra és a 13. havi nyugdíjra tett ígéreteit – ő pedig az egyetlen garancia arra, hogy e szociális programok megmaradnak. És persze arra is, hogy a PiS továbbra is „rendet tart” Lengyelországban.

Ahogy nőtt Trzaskowski támogatottsága, úgy lett a hivatalban lévő államfő nyelvezete élesebb, s úgy terelte a kampányt az ideológiai vita felé. Arról győzködte a közönséget, hogy a hagyományos értékek védelmezője ő, a család és a lengyelség nemtője, Trzaskowskit pedig úgy prezentálta, mint a „genderideológia” zászlóvivőjét, aki nyugati s mindenekelőtt német befolyás alatt áll. Azt ismételgette, hogy a második ciklusban „az elnök csak Isten, a történelem és a nép előtt felelős”. Márpedig a lengyel választók viselkedését ezen a választáson épp ez a három motívum határozta meg: a „rend” és a „normalitás” fogalmai szerint láttatott viszony a valláshoz, a múlthoz és a lengyelséghez.

Rafał Trzaskowski és Andrzej Duda a lengyel átalakulás harminc évének két arca. Az egyik: az Európa-párti Lengyelországé, ahol az EU támogatottsága elsöprő, és a hazai gazdasággal is elégedettek az embe­rek. A másik Lengyelország egyre idegengyűlölőbb, aggódik az árak emelkedése miatt és betegesen bizalmatlan.

 

Szigorúan ellenőrzött részvételnövelés

Az elnökválasztáson nincs döntetlen. Tudható volt, hogy Trzaskowski és Duda küzdelme kiegyensúlyozott lesz, miként az is, hogy minél kisebb a különbség a két jelölt tetszési indexe között, annál magasabb lesz a részvétel. A július 12-i választáson azonban a magas részvételhez (68,18 százalék) hozzájárult az is, hogy a kormány tűzoltóautó beszerzését ígérte meg a legjobban teljesítő 20 ezer fő alatti településeknek.

A 49 település közül, amelyek tűzoltóautót nyertek, 35-ben Andrzej Duda győzött. Ám nem önmagában ennek van jelentősége. Nem a PiS-szavazók jutalmazása volt a cél, hanem Andrzej Duda potenciális híveinek a mozgósítása. Az 5 ezer lakosnál kevesebb lélekszámú községekben Duda 66,75 százalékot szerzett, az 5 és 10 ezer fő közöttiekben 62,45-öt, a 10 és 20 ezer közöttiekben kicsivel több mint 55 százalékot. A 20 ezer lakosnál nagyobb településeken Rafał Trzaskowski nyert. A kormány részvételnövelő akciója tehát Andrzej Duda potenciális választóinak szólt.

A magas részvételt rendszerint annak tudjuk be, hogy a civil társadalom jó állapotban van. Lengyelországban viszont inkább a hazafias hevület tünete, s nem a polgári tenni akarás megnyilvánulása. A különbség árnyalatnyinak tűnik, mégis nagy jelentőséggel bír. A lengyelek inkább a hazafiság vízióját, a lengyelség képzetét választják, s nem ezt vagy azt a társadalmi vagy gazdasági, politikai ajánlatot – hiszen azok értékelésére sem mentálisan, sem tárgyismeretben nem állnak készen. Továbbra is érvényesek Cyprian Kamil Norwid, a posztromantikus kor legnagyobb lengyel költőjének a szavai 1862-ből: „Nem vagyunk semmiféle társadalom. Egyetlen hatalmas nemzeti lobogó vagyunk.”

A kampányban a jelöltek egyszer sem ütköztek meg szemtől szemben. Nem volt tévévita, mert sem a közszolgálati csatorna, sem a magánadók nem tudtak megegyezni a kampány­stábokkal. Július 6-án az a groteszk helyzet állt elő, hogy Andrzej Duda a köztelevízió és saját hívei (meg aktivistái) kérdéseire válaszolt Końskiében, míg Rafał Trzaskowskit ugyanekkor Lesznóban a különféle médiumok riporterei faggatták.

Ez a példátlan esemény megfosztotta a választót attól a lehetőségtől, hogy a két jelöltről az egymással személyesen folytatott vitájuk alapján alakíthassa ki a véleményét. Ez a párhuzamosan, de két külön helyen zajló, az interneten és a televízión keresztül közvetített fellépés tulajdonképpen tökéletesen kiadta a súlyosan megosztott társadalom profilját, amelynek két fele nemhogy párbeszédre lépni nem tud, de még a legelemibb kapcsolatfelvételre sem képes egymással.

A választási vita televíziós látványosság, ahol a nem tartalmi szempontok is fontos szerepet játszanak, és a cél az ellenfél legyőzése, nem pedig a különbségek meghaladása. De a tévévita egyben a párbeszéden alapuló, deliberatív demokrácia szimbóluma is (ha nem is példaszerű mozzanata), ahol a közös problémák megoldása nyilvános folyamat, amelynek része a megegyezés, az érvek mérlegelése, az igazságra és a kompromisszumra törekvés is. Az álviták viszont, amelyeket a második forduló előtt a lengyel választóknak alkalmuk volt végignézni, csak a rendszerszintű erkölcsi romlásról tanúskodtak, a média szörnyű állapotáról és arról, hogy hiányzik az az állampolgári nyomás, amely kikényszeríthetné a normák és a demokratikus játékszabályok betartását.

Nemigen csodálkozhatunk tehát azon, hogy a lengyelek még mindig mintha nem vennék észre: választási döntéseik a saját személyes sorsukra is befolyással vannak. A politikusokat elintézik azzal, hogy „mind egykutya”, és nem is támasztanak különösebb igényeket velük szemben. Ez az elv azonban már nem érvényes a más szexuális orientációjú személyekkel szemben. Azt, hogy a meleg polgártárs miért lenne nagyobb és a tetejébe negatív hatással a választó életére, mint az alkotmányt sárba taposó elnök, nehéz értelmesen megmagyarázni, mégis, a kampány egyik fő témája az az LMBT-közösségek jelentette állítólagos fenyegetés lett.

Az olyan fogalmak, mint a joguralom vagy az alkotmányosság választók tömegei számára puszta absztrakció maradnak, ezek megértése és elsajátítása ugyanis valamiféle polgári tréninget igényel. Ellenben a „miénk”, a „normális”, a „rendes” közelebbről meg nem határozott érzete nem kell, hogy megfeleljen a racionalitás követelményeinek. S épp emiatt könnyebben adja magát az egyéni választás alapjaként.

Ezt a választói nemtörődömséget és felszínességet remekül használja ki a PiS, amely „rendet rak” – a biztonság hamis illúzióját kelti, s azt sugallja, hogy ura a helyzetnek az országban. Némelyik válságot maguk a kormányon lévők állítják elő, hogy aztán meg tudják oldani. Ez történt például 2015-ben, amikor állítólagos menekültek árasztották el az országot, s ez történik most is, amikor az LMBT és a gender fenyeget. A PiS a káosszal és a társadalmi igazságtalansággal szembeni küzdelemként mutatja fel az olyan szociálpolitikai intézkedéseit is, mint a havi 500 złoty családi pótlék és a 13. havi nyugdíj, vagy éppen az iskolarendszer és a bíróságok átalakítása. A hatalmon lévők a nép jótevőiként és rendőrfőnökeként tüntetik fel magukat.

Mindez nyilvánvaló volt már a kampány hangsúlyaiból is. Míg Trzaskowski a lengyel és európai önkormányzatok támogatására hivatkozott, addig Dudát Mateusz Morawiecki kormánya reklámozta, a kormányfő például hatalmas papírmasé csekkel szaladta körbe az országot, hogy nyilvánvaló legyen, ki osztja itt a pénzt a népnek. E kontraszt – az önkormányzatiság erejének felmutatása az egyik oldalon, a kormány mindenhatósága a másikon – jól érzékeltette a hatalomgyakorlás két módját. Trzaskowski a liberális, önkormányzati modellt ajánlotta, amely nagyobb szabadsággal és nagyobb állampolgári felelősséggel jár. Duda pedig az erős kezű, az autoriterrel határos kormányzást, amelyben a hatalmon lévők a biztonság és az igazságosság kizárólagos szavatolói, s némely jogainak és szabadságának korlátozásáért cserébe az állampolgár válláról leveszik a felelősségek egy részét is.

 

A magába forduló jövő modellje

Az önkormányzati reform a társadalmi-politikai átalakulás egyik pillére volt. Lehetőséget adott a lengyeleknek arra, hogy saját maguk döntsenek a hozzájuk legközelebb eső ügyekben. A 90-es években és a 2000-es évek elején Lengyelország célja az volt, hogy utolérje a nyugati világ sztenderdjeit. A modell egyértelmű volt és nem kellett hozzá nagy képzelőerő: autópályák, szupermarketek, alacsony munkanélküliség, magas GDP. A fejlődés alapja az imitáció lett – végül is a minta már bevált, s ezért viszonylag belátható is volt; ugyanakkor korlátozta az innovációt és a belőle fakadó kockázatot, miként a gyorsabb növekedés esélyét is.

A jövő nem öt, tíz, harminc vagy ötven év múlva kezdődött. Hanem a német határ túloldalán. Lengyelországnak Kis-Németországgá kellett változnia. És nagyon kevesen voltak, akik bármi rosszat láttak ebben.

Az illiberális politikai irányzatok, amelyek először a posztkommunista országokban jelentek meg, új módon tekintenek a jövőre. Ezt először talán Orbán öntötte szavakba, amikor arról beszélt, hogy régebben Kelet-Európa azt gondolta, Európa lesz a jövője, de mára ez megfordult, és Kelet-Európa lesz Európa jövője. Ezt a jövőt pedig az identitás és a büszkeség kategóriái szerint kezdték értelmezni – miközben az időhorizont és a jövőkép, az anticipáció szükségessége ismét háttérbe szorult. A „jövő mi vagyunk” megközelítés ugyanis szükségtelenné teszi a diagnózisokat és az előrejelzéseket, a távolabbra látó tervek kovácsolását, a gondolkodást a különféle cselekvési forgatókönyvekről. Elég elvágni azt, ami a „miénk” attól, ami nem az, elég megvédeni a hazait az idegentől.

Az elnökválasztás utáni Lengyelország jövője is ilyen színekben rajzolódik ki. Andrzej Duda második ciklusa nem fog különbözni az elsőtől. Ahhoz, hogy megkíséreljen függetlenedni a PiS vezetésétől, politikai hátországra és személyes karizmára lenne szüksége. Ezek egyikével sem rendelkezik. Valószínűbb ezért az, hogy aláírja a soron következő törvényeket, amelyek célja a rendszer teljes bezárása lesz: a választási törvény módosítását, a média „újralengyelesítését”, a felsőoktatás átalakítását és a többit.

A helyzet javulására és a demokratikus normák védelmére egyetlen remény van, és ez a társadalmi mozgalmak felbukkanása. Egész régiónkban egyre több van belőlük. A választás után kettő is felemelte a fejét a két elbukott elnökjelölt körül – a Lengyelország 2050 mozgalmat Szymon Hołownia patronálja, az Új Szolidaritást pedig Trzaskowski. Hogy ezek képesek lesznek-e magukhoz vonzani a második fordulóban Traskowskira szavazó 10 millió választó nagy részét, ma nehéz megmondani.

Az viszont mind nyilvánvalóbb, hogy a Polgári Platform képtelen visszaszerezni elveszített támogatóit és nyerni a PiS-szel szemben. S már nem lesz elég a cégér lecserélése. Az alapoknál végzett intenzív munkára van szükség; kölcsönös bizalomra és sok ügyességre a tömegek megnyeréséhez és ahhoz, hogy megszülessen a Lengyelországról szóló beszéd és a közjóért végzett cselekvés új modellje.

 

(Fordította D. Harangozó Aranka)

A szerző újságíró, műfordító, a varsói Res Publica Nowa c. folyóirat munkatársa.

Neked ajánljuk