A demokratikus ellenzék disputái több szinten zajlanak. Az egyik az orbáni rendszerről, az ahhoz való viszonyról szól – e téren szavakban meglehetősen nagy az egyetértés. A másik szinten a pártpolitikai teendőkről és a kormány mielőbbi leváltásának szükségességéről, valamint ennek lehetséges stratégiáiról, optimális technikájáról folynak a viták. A két szint között tátongó űrt nem sikerül kitölteni használható gondolatokkal. Volna egy harmadik, közpolitikai szintje is a diskurzusnak, a még nem létező programoké, itt azonban csak virtuális a polémia, egymás feltételezett szándékait méregetik az ellenzéki csoportok, azzal a megalapozott gyanakvással, hogy egy posztorbáni koalíciós kormány programjában való megegyezés előtt jókora akadályok tornyosulnának.
A demokratikus ellenzék kormányváltásra készül. Ahogyan az normális viszonyok között demokratikus pártoknál természetes. Ez pedig arra utal, hogy fogalmuk sincs róla, mekkora a baj, bárhogy nyilatkoznak is időnként. Merthogy nincsenek normális viszonyok. Még rosszabb a helyzet, ha a pártok nyilatkozataiból felsejlik a bajok mélysége, ám végül a maguk szűkös szempontjait ítélik mégis a legelőbbre valónak. Ha az ellenzéki csoportok továbbra is a „ki kivel és mikor fogjon össze” és a „ki miatt nem lehet belőle semmi” problémával szerencsétlenkednek, akkor bűnösök lesznek egy bukott autokratikus rezsim életben tartásában. Bűnszövetségben, előre megfontoltan, különös kegyetlenséggel vétkeznek.
Orbán miniszterelnök garantáltan bukott politikus. Minél tovább folytatja ámokfutását, annál nagyobb lesz a bukta, és persze annál keservesebb lesz hagyatékából a kibontakozás. Az ő szent nagy fenekébe beléomlott tettestársaival létrehozott egy koherens rendszert, amelybe beépítette leválthatatlansága garanciáit. Csakis megdönteni lehet ezt a konok következetességgel bebetonozott új rezsimet, ha lesz hozzá az ellenzékben erő és elszántság. Sokan elmondták már: hiába kudarcra ítélt az orbáni kurzus, ha nincs, aki felülkerekedjen rajta. Illúzió azt képzelni, hogy majd Európa elvégzi helyettünk a dolgunkat.
Az ellenzéknek tudnia kéne, de úgy viselkedik, mint aki nem tudja: a demokratikus köztársaságot felszámoló orbáni rendszerváltás következményein csak újabb rendszerváltással, ha úgy tetszik: demokratikus rendszer-visszaváltással lehet túljutni. A kiépült autokratikus rendszeren szimpla kormányváltással, amire a belvillongásaikba belemerevedett, részigazságaikat szajkózó ellenzéki csoportok készülnek, nem lehet túljutni. Az ellenzék nem tud mit kezdeni a dilemmáival. (Erről részletesebben a szerző korábbi cikkében olvashat – a szerk.)
Közben hatékony társadalmi ellenállás híján folyik a beleszokás, a kényszerű berendezkedés az autokratikus rendszerbe. A folytatólagos hideg polgárháborúban a kormány nem habozik bármilyen eszközt bevetni a „csend, rend, fegyelem” elérésére. Fegyvertára bővülőben van. Aki a közvélemény-kutatók diagramjaira meredve abban bízik, hogy az idő neki dolgozik, sürgősen vizsgáltassa meg magát, mielőtt jönnének a szövődmények. Aki arról beszél, hogy ráér még jelölteket egyeztetni, szavazatmaximálási szempontok szerint az optimalizált együttműködés technikájáról alkudozni, az Orbán kihívójának alkalmas vezetőt megtalálni, aki arra utalva patópálkodik, hogy előbb az összeegyeztetendő programokat lássuk, mielőtt diskurálni kezdenénk a közös fellépésről, az érvelhet a maga szemszögéből logikusan, valójában nincs tisztában a feladattal. Az ellenzék bőszen ellenkezik az ellenzékkel, és nem hajlandó a legegyszerűbb kérdéseket sem végiggondolni.
Álljon itt néhány tézis az Orbán-rezsim ellenzékének felelősségéről és feladatairól:
1. A demokratikus köztársaságot, a liberális jogállamot felszámoló orbáni rendszert törvények útján, de az alkotmányosságot sárba tiporva hozták létre, ezért illegitim. Ennek az állításnak le kell vonni a konzekvenciáit. „A Nemzeti Együttműködés Rendszerét fel kell számolni, az alkotmányt pedig helyre kell állítani” – ezzel a mondattal kezdődik az Eötvös Károly Intézet minapi nyolcpontos ajánlata, amely alapos összegzését és példatárát adja az orbáni rezsim dúlásának, valamint egyértelművé teszi, hogy a teljes közjogi rendszert helyre kell állítani az európai alkotmányosság elvei és gyakorlata szerint. Ez az irat alkalmas kiindulópont lehetne a parlamenti és azon kívüli, pártosodott és civil ellenzék számára a közös rendszerellenzéki magatartás elveinek meghatározására. (A szélsőjobb természetesen nem értendő bele a rendszerellenzék körébe, hiszen nem az orbáni ellenforradalom irányát kifogásolja, hanem a radikalizmusát tartja elégtelennek.)
2. A demokratikus ellenzék elemi kötelessége lenne, hogy politikája alaptételévé tegye, politizálása meghatározó szempontjának tekintse a fennálló rendszer illegitim jellegét. Egészen más, ha egy párt, szervezet vagy mozgalom a működése alapjának tekinti az illegitim rendszer felszámolásának feladatát, mint ha időnként mondogatja, hogy majd alkalomadtán, ha netán kétharmadot szerez, akkor becsszóra helyreállítja a demokráciát. Ha nem alakul ki rendszerellenzéki összefogás annak az alaptételnek az elfogadásán, hogy az orbáni rezsim illegitim, és az alkotmányosság helyreállítása minden szükséges változás sine qua nonja, ha nem válik ez a honpolgárok többségében elfogadottá, s ha nem ennek az elvnek a széles körű támogatottságán alapul az ellenzék remélt győzelme, akkor súlyos nehézségek tornyosulhatnak a közjogi ellenforradalom következményeinek felszámolása, a demokrácia helyreállítása előtt. A hideg polgárháború akár zavargásokká is fajulhat, amihez képest a 2006-os puccskísérlet csak gyermeteg bolondozásnak tűnik.
3. Az illegitim rezsim felszámolása nélkül az ország kormányozhatatlan bármely, a Fideszen kívüli párt számára. A fideszes kétharmad törvénybe foglalta az ország mások általi kormányozhatóságának áthághatatlan akadályait, megszüntette a nemzeti intézmények függetlenségét, saját embereit hosszú időre elhelyezte a kulcspozíciókba. Az igazságszolgáltatás megszállása is jól halad. Az átalakított vagy csak elfoglalt intézmények dugig vannak fideszes káderekkel, az új hivatalnokréteg egyenesen a pártközpontba van bekötve. Az államilag intézményesített korrupció révén a szervezett felvilág (© Magyar Bálint) skrupulusok nélkül építi ki az oligarchák gazdasági pozícióit. Új földbirtokosréteg hajtja uralma alá az önkormányzás esélyétől megfosztott vidéket. A klérus készségesen paríroz Orbánnak az ifjú lelkek feletti uralom esélyéért cserébe. Bármikor mozgósításra kész a nacionalista szólamokkal hergelhető Orbán-hívők tömege. Példátlan ellenállásra kell tehát készülnie az Orbán leváltása után hatalomba törekvőknek. Nem pusztán azon kéne agyalniuk, hogy legyen-e közös jelölt, és ki légyen az a bivalyospusztai körzetben.
4. Az ellenzék egy részében gyökeret vert az a felfogás, miszerint az „egyszerű embereket” a demokrácia állapota nem érdekli, csak saját közvetlen életviszonyaikkal foglalkoznak, ennek megfelelően a politizálást is ehhez az attitűdhöz kell igazítani. Az Orbán-kormány lépései számolatlanul adtak példát arra, hogy az autokratikus rezsim kiépítése milyen szorosan összefügg nemcsak a haveroknak privilégiumokat teremtő, a munkavállalókat viszont durván elnyomó politikával, hanem a velejéig igazságtalan, a társadalom szétszakítottságát végletessé fokozó szociális intézkedésekkel is. Márpedig ha egy párt ezt az összefüggést nem tudja világossá tenni a demokrácia iránti elkötelezettség növelése érdekében, akkor csak magára vethet. Megjósolható, hogy a demokrácia újrateremtése közepette az unortodox gazdaságpolitika következményeivel viaskodó új kormánynak demagóg „rendpárti” támadásokkal kell szembenéznie. A Fidesz által hátrahagyott szemét eltakarítása hosszú és csöppet sem lélekemelő munka lesz. A korántsem csak népszerű döntésekre kényszerülő új kormány a gyors javulásban reménykedő, végletesen kifárasztott társadalomban egy alig győztes baloldal totális és végső bukását készítheti elő. Hiba azt képzelni, hogy azok a rémes döntések, amelyekkel négy év alatt az Orbán-kormány elárasztja az országot, mind visszacsinálhatók. Jelentős részük hosszú idő alatt sem hozható helyre. Nagy hiba volna illúziókat kelteni.
5. Mindebből következik, hogy Orbánt kicsit legyőzni nem érdemes. Alig veresége csak röpke szünetet jelentene a visszatéréséhez. Teljes és visszavonhatatlan bukása, s azzal együtt a jobboldal fidesztelenítése szükséges Magyarország közállapotai tartós rendezéséhez. Ezt egyetlen ma létező párt sem érheti el a győzelmével. Olyan antifideszes ellenzéki összefogásra volna szükség, amely teret nyit egy majdani jobbközép párt kibontakozása számára is, különben a jobboldal elvadulása megjósolható.
6. A pártok pártként gondolkodnak és viselkednek, mert nem tudnak másként. Önző szempontjaikat követik, féltékenyen vigyázzák, nehogy új riválisuk támadjon. A civilek meg civilként alkalmatlanok a rivalizálásra egy állampárttá vált centrális hatalommal. Tiltakozásuk, ha nincs politikai következménye, csak arra jó, hogy levezesse a feszültséget, s ha sorozatosan csak a gőz kiengedése történik meg, akkor az akciózás előbb hasztalanná, majd kártékonnyá válik. A cselekvés látszatát kelti, jóllehet semmire nem vezet. A létező pártok jelen állapotukban alkalmatlanok a rendszer-ellenzékiség előtt álló feladatok megoldására. Az összefogásnak olyan erő megszervezéséhez kellene elveztetnie, amely a viták során magába szívja a politika megújításához szükséges új erőket. Új szervezetek, új tehetséges politikusok kiemelkedése, új generáció megjelenése a politika élvonalában nélkülözhetetlen; de ennek egyetlen módja, ha a demokratikus ellenzéken belüli együttműködés keretei között folyó nyilvános disputában és a társadalmi ellenállás politikává szervezésében bizonyítják alkalmasságukat, nem pedig egymás felőrlésében.
7. 1989-ben a Független Jogászfórum felhívására alakult meg az ellenzéki kerekasztal. Az SZDSZ is éppen elfogadott egy hasonló tartalmú felhívást, de gyorsan visszavonta, s bölcsen tette, mert a kölcsönös ellenszenvek akkori világában is csak egy pártsemleges kezdeményezésnek volt esélye az elfogadásra. Most is léteznek pártpolitikailag semleges, a demokratikus jogállam iránt mélyen és megkérdőjelezhetetlenül elkötelezett civil szervezetek, mozgalmak, csoportok, amelyek kirekesztés nélkül, a siker reményében kezdeményezhetnének konzultációt a jogállami demokrácia helyreállítása, a köztársaság újraalapozása elveinek tisztázására, illetve a megvalósításához vezető politikai összefogás érdekében. Ha sikerülne a legfontosabb kérdésekben erős civil kontroll mellett a bizalomteremtő konzultáció, később sorra kerülhetnének az Orbán utáni válságkezelés közvetlen közpolitikai feladatai, amelyek politikai irányzatoktól függetlenül elengedhetetlenek. Nem azt kell egyeztetni, amiben biztosan nem tudnak megegyezni. Természetesen nem kerülhetők meg a majdani választási szövetség kérdései.
8. Annál is inkább szükség volna a teendők alapos megvitatására, mert elképzelhető, hogy az orbáni rezsimet eltakarító demokratikus rendszerváltás és a szokványos kormányváltás csak két választási aktussal teremthető meg. Első menetben a fideszes választási rendszer alapján csakis széles körű összefogással hozható létre olyan parlamenti többség, amely jó előre és minden részletében bejelentett tartalommal kér felhatalmazást afféle alkotmányozó nemzetgyűlési funkció betöltésére, a demokratikus köztársaság újraalkotására. Ez idő alatt szakértői kormány foglalkozhatna az előre megállapodott, rövid távú válságkezelő és a szakszerű állami működést biztosító program végrehajtásával. Majd mihamarabb sort lehetne keríteni új, arányos választási rendszerrel egy pártelvű választásra, amely a programok és a támogatottság alapján döntene a kormányzás kérdéséről – visszatérítve így hazánkat a normális kerékvágásba.
Tudom, hogy nem lesz így, de merjünk nagyot álmodni. A pártok igenis képesek ésszerűen cselekedni. Feltéve, hogy az összes egyéb lehetőséget kimerítették. Még vannak ötleteik.
A szerző történész
