Illyés 1974. április 19-i naplóbejegyzésében beszámol egy véletlen találkozásáról Kádárral. Az MSZMP első titkára autójában a déli sétáját végző író mellett haladt el. Kádár megállíttatta járművét, és pár szót váltott - tegeződve - a költővel. "Mondtam már Aczélnak, üljünk egyszer össze egy feketére. - Már csak szomszédsági alapon is. Aztán újra: hova fordul a világ. S a nemzeti vetélkedés. - Megtesszük, amit lehet. Aztán nyomatékkal: - S ahogy lehet. Aztán most már kimondom: Ceausescu. - Rengeteg bajt csinál. Meg-megállva így ballagunk le a kocsihoz. Üdvözli Flórát. Csináljuk meg azt a találkozót."
E második találkozó napját, helyszínét Illyés nem jegyezte fel, de tényét röviden megemlítette. Az első alkalommal elhangzott mondatok közül Illyés ismét feljegyzi Kádár nyomatékos fordulatát: "Ahogy lehet." Kádáron, Illyésen kívül Aczél és Déry is ott voltak, utóbbiak össze is csókolóztak. A találkozó tényét rögzítő mondatok előtt Illyés fontosnak tartotta megjegyezni: "Világosság elé lehet tartani bennünket, gerincünk úgy áll, ahogy húsz éve." Hogy miért épp húsz évet írt, azt nem tudom. (1954-es naplójának megjelent részei nem különösképp személyesek.)
Negyven évvel korábban a Komintern vendégeként, Nagy Lajos társaságában Illyés Oroszországban járt, 1935-ben pedig egy másik találkozón vett részt. Az Új Szellemi Front nevében Féja Géza, Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Zilahy Lajos társaságában - az utóbbi villájában - Gömbös Gyulával beszélgetett.
A plebejus arisztokrata
Nem sok író, szellemi ember akadt a XX. században, aki ilyen könnyedén és szabadon járt-kelt volna ennyire eltérő világok, kultúrák között. József Attila és Imrédy Béla minden bizonnyal, Hidas Antal és Gömbös talán tudtak, de nyilván semmi jót nem gondoltak egymásról. Illyés mindüket személyesen ismerte, becsülte, félte, túlélte.
Fotó: Soós Lajos / MTI
Bonyolultabb történet ez, mint amelyeket a társutasok életeként, tevékenységeként ismerünk. (Illyés "társutasságán" lapunkban Majtényi György, György Péter, Kálmán C. György és Bán Zoltán András morfondírozott el az elmúlt hetekben - a szerk.) Társutasokon 1945 után azokat a pártfeladatból párton kívüli elvtársakat értették, akiket az MDP jobban fel tudott használni, ha fenntartotta a függetlenségük látszatát. Társutas volt a szociáldemokrata Szakasits Árpád, Ries István, Marosán György, a kisgazda Ortutay Gyula, Dinnyés Lajos, Dobi István, a parasztpárti Darvas József. Megannyi rosszul végződő, fájdalmas vagy silány életút. Illyés azonban nem volt - a Leninnek tulajdonított, valójában ismeretlen eredetű mozgalmi fordulattal élve - hasznos hülye, idióta. A kommunista nómenklatúra felől nézvést talán naiv volt, de nem volt könnyen kihasználható, mint sok, főként Nyugaton élő, "haladó", valóban társutas értelmiségi. A társutasokat amúgy a kommunisták használat után általában eldobták. A kommunista szájhagyomány szerint egy jeles magyar tudós-politikusnak mondta volna Rákosi Mátyás: "Kivont kard voltál a Párt kezében, s most visszadugunk hüvelyedbe." Illyéssel ilyesmi nem fordulhatott elő. A maga útját járta - a kérdés most az, hogy milyen út volt ez, és hova vezetett.
Párját ritkító taktikai érzékkel, franciás rafinériával haladt rajta. Cserében az önmagához való hűség és a hűség látszata közötti érzékelhetetlen különbségtől szenvedett a legtöbbet, s részben ettől, a szerep átélésének folyamatos munkájától lett depressziós. Mindehhez mindvégig méltó partnerei voltak: a legeltérőbb politikai kultúrákhoz tartozó befolyásos, nagy hatalmú emberek, akik mind nagyra becsülték őt. Az Oroszország (1934), a Szálló egek alatt (1935), a Petőfi, a Puszták népe (1936), a Rend a romokban (1937), a Magyarok (1938) elégséges teljesítménynek bizonyult ahhoz, hogy Babits halála után ő szerkessze 1944-ig a Magyar Csillagot. "Illyés szereptudata, lényegében attól kezdve, hogy hazatért Párizsból, a nemzeti váteszköltő 19. századi modelljének újrafogalmazásában és korrekciójában öltött formát" - írja Gintli Tibor és Schein Gábor (Az irodalom rövid története a realizmustól máig, Jelenkor, Pécs, 2008). Illyés esetében különös fénytörésben áll elénk az ego és az identitás modern, tehát a XVIII. század óta feltételezhető és remélt egysége. Eszerint individualitás nélkül nincs önazonosság. A modern művészet - amelynek egyes fejezeteit Illyés Párizsban közelről követte nyomon - ennek a biztos konstrukciónak a nevében indult útra. Ő viszont ennél többet és kevesebbet is akart. Kényes és büszke ember volt, okkal félt magától is, nem véletlenül épp a Kádárral való találkozó előtt jegyezte fel magának, hogy gerincünk (sic!) úgy áll, mint húsz éve. Ezért is lett Petőfi a hőse, hiszen Illyés is a nemzet költőjének látta magát - egy olyan korszakban, amikor ez a fogalom már régen nem jelenthette azt, amit a XIX. század közepén. Azok közé tartozott, akik sorsuk végső bizonyosságát eloldozhatatlannak látták a közösség sorsától; amely közösséget saját magukkal azonosnak tekintették. A nép fiának tudta magát, s nyilván megriasztotta, amikor azt látta, hogy ő lett a rendszer maga.
De akármint is: Babits halálától Illyés haláláig, 1941-től 1983-ig az irodalom világában élők egymásra következő nemzedékei számára bizonyosnak tűnt, hogy ő a primus inter pares. Társutasoknak Kádár nem állíttatta meg az autóját. Nem találkozott velük a lakásában. Plebejus volt, akiből kivételes magasságokba eljutó szellemi arisztokrata lett: karizmatikus kívülálló a kommunizmus idején, akinek ezt a pozícióját általános elfogadás övezte. Helyzete a Kádár-rendszer idején egyedül Kodályéhoz volt hasonlítható. (A sajátos kivételezettség régi tapasztalata lehetett. A Magyarok 1938-as szeptemberi bejegyzésében ezt írja: "Egy miniszter vacsorájáról hazajövet házkutatás várt." A Kádár-rendszerben élvezte a titkosszolgálat figyelmét is.)
Mindez komor esztétikai következményekkel járt: Illyés magas árat fizetett a műveivel önnön szerepéért. Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez c. 1962-es verse - amit Kodály 80. születésnapjára írt, s a kecskeméti színházban olvasták fel - jól mutatja a reprezentációtól való megszabadulásért folytatott küzdelmének reménytelenségét. Aki végigolvassa naplóit, látja, hogy a magát kívülről figyelni próbáló magányos öregember milyen kínosan tisztában volt mindezzel.
Rémképek
Akár így is maradhatott volna minden - hisz senki nem akadályozta abban, hogy folyvást a nemzeti megmaradásról beszéljen. Így került egyre távolabb a kortárs külvilágtól, így gyűlt benne a sértettség, s így értette félre mindinkább azt, ami "odakint", a társadalomban történt.
De mégsem csupán ennyi történt - Illyés szerepét nem pusztán kivételezettnek, de kivételesnek is gondolom, s ezért tartom figyelmeztetőnek azt a szakadékot, ami nyilvános emlékezete és örökségének használata között húzódik. A Kádár-rendszer aranykora, majd a hosszú búcsú évei alatt a Ceausescu-rendszer a rövid, pár évnyi liberalizmus után - a 70-es évek elejétől - hosszú évtizedekre elviselhetetlen, tébolyult diktatúrába csapott át. Ám a magyar irodalom intézményrendszerét ekkoriban mégsem nyomasztotta mindaz, ami a romániai magyar irodalommal történt. A kivétel - Illyéstől nem függetlenül - pár ember volt, az ekkorra felismerhető csoportként már rég széjjelvert népiek egy része, Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Czine Mihály, illetve Tánczos Gábor, Ilia Mihály. (Erdélyt aztán a táncházmozgalom fedezte fel újra, de ez nem hatotta át az irodalmi nyilvánosságot.) A legnagyobb jóindulattal sem állíthatjuk, hogy a 70-es évek magyar irodalmi tudatában a kortárs erdélyi magyar irodalom komolyan jelen lett volna. Sükösd Mihály 1974-ben, a Háry a körletben című darabjában úgy plagizálhatta Deák Tamás Romániában sikeres drámáját, a Honfoglalást, ahogy akarta. Semmiféle retorzió ezért nem érte, s ha néhány fiatal ellenzéki értelmiségi pár ál-Sükösd-levéllel nem hozza zavarba az irodalmi gépezetet, az esetnek nyoma sem marad (egyetlen, az Élet és Irodalomban 1975 szeptemberében megjelent mondattól, meg persze Deák Tamás infarktusaitól eltekintve). A kisebbségi irodalom nyomon követése elsősorban néhány erre szakosodott irodalmár dolga, joga, kötelme volt Szakolczay Lajostól Pomogáts Bélán át Görömbei Andrásig - máig kérdés, hogy az aranyketrec létrehozásának mi volt az ára.
Az irodalmi intézményrendszer közönyös volt - Illyést viszont elsősorban nem a kortárs irodalom, hanem a nemzeti megmaradás érdekelte. Úgy vélte, hogy az anyanyelv korlátlan használata nélkül a magyarság jövője kétséges, sőt reménytelen. Nem a kortárs szövegek, hanem az irodalom intézményesülésének a lehetősége érdekelte. Úgy járt el a "megmaradásért" vívott küzdelmében, ahogyan az irodalomról, nemzetről gondolkozott. A magányosan küzdő hőst alakította, részben joggal és okkal, részben belső kényszerből, hogy megőrizze élettörténete kontinuitását. Diagnózisainak döntő többségében kérlelhetetlenül igaza volt - még ha a nemzetiségek történeti megítélésében nem is. Ebben talán személyes sértettsége játszott közre - a Márciusi Front nyitására, tehát a dunai népek önrendelkezésén alapuló revízió ideájára nem érkezett válasz a túloldalról. És persze az a tény, hogy a Márciusi Front, 1937- 1938 után mégiscsak a bécsi döntések következtek: azaz a progresszív magyar értelmiség hiába nyújtotta baráti jobbját egy új világ reményében, mégiscsak a Horthy-rendszer katonái vonultak be a Felvidékre és Észak-Erdélybe - Hitler segítségével.
A Ceausescu-rendszer rettenetes volt, s a kérdés úgy szólt, miként lehetséges mégis élni benne. Ám Illyést nem a kortárs mindennapok mozgatták, hanem a herderi jóslat beteljesülésétől, a magyar nemzet végítéletétől való félelme. Mániákusan, lázasan írta egyik cikkét, feljegyzését a másik után - és szomorú látni, mennyire képtelen volt a Felvidékről származó, őt nagy tisztelettel megszólító irodalmár, Sziklay László személyes tapasztalatain is alapuló válaszának értelmezésére. (Sziklay úgy látta, hogy a magyarságot mégsem csak és elsősorban a gyűlölet gyűrűje veszi körül, mint azt Illyés vélte és rettegte.) Ugyanakkor semmi értelme utólag számon kérni Illyésen a tévedéseit: ezeket nem elítélni érdemes, hanem megérteni.
Az apa
Ha Illyés rémképeit e furcsa, a mindennapokra vak valóságérzékelés táplálta, vajon mi mást tehetett volna kivételezettségével, mint hogy megpróbáljon élni vele? Nem a kegyenc hiúsága miatt találkozott Kádárral, hanem abban a naiv reményben, hogy a diktátort jó királlyá változtathatja; hátha az MSZMP első titkára majd "csinál" valamit. Nincs annak sem teteje, hogy utólag kárhoztassuk e szerepfelfogás mérhetetlen naivitását: nemzeti ügyekben Kádár autonómiája alkalmasint kisebb volt, mint Illyésé magáé. Őt azonban a kommunista pártok közti hatalmi viszonyok problematikája nyilván hidegen hagyta. Az is érdekes, hogy Kádár vajon miért akart a nyilvánosságon kívül is találkozni Illyéssel és Déryvel egyszerre - ő vajon mit gondolhatott magában, amikor együtt beszélgetett ezzel a két, egymással is sajátos viszonyban álló öregemberrel? És barátság ide vagy oda: a Szellem és erőszak c. tanulmánykötetet kinyomtatták, de nem terjeszthették.
Illyést társutasnak tekinteni megítélésem szerint tehát politikai-hermeneutikai hiba. A hidegháborús Európa, a kommunista pártok uralta világ örökkévalónak tűnt, és nem csak őelőtte. Ha nem akarta volna Kádárt jobb belátásra bírni, azzal csak azt bizonyította volna, hogy nem veszi komolyan saját szerepét. Márpedig az, amit játszott, az volt ő maga, a nemzetéért aggódó plebejus öregember. Ego és identitás egymást erősítették. Ha ma elfelejtjük, semmibe vesszük mindezt, akkor nem pusztán Illyéssel szemben követünk el méltánytalanságot, de kizárjuk magunkat az államszocializmus kultúrájának megértéséből is. Ha valaki úgy látja, hogy a kooperáció a kommunizmus idején egyben kollaborációt jelentett, akkor azt már rég nem érdekli semmi a történelemből, csak a mitikus múlt és jövő közti Kurultáj-találkozók tébolyult érzületi közössége. Illyést pedig valóban nem érdemes rovásírással kiadni. Nincs benne semmi lelkesítő, csak szomorúság, fájdalom, depresszió. Ma kevesek és keveset olvassák: köztiszteletben álló írót ritkán felejtettek el ennyire. Az Egy mondat a zsarnokságról írójává, gyakorlatilag egyműves szerzővé vált, s ez akkor is veszteség, ha tudjuk, hogy nincs egyedül: Dérytől Füst Milánig, Nagy Lászlótól Pilinszky Jánosig a korszak irodalma némán és türelmesen várja új olvasóit. És Illyés Gyula nem kell a mai mitomán kurzusnak sem, hiszen ha rövid ideig volt is ténylegesen kommunista, végül csak lepaktált Kádárral. Ennek a kormánynak ma csak olyan írók kellenek, akik kívül állnak a történelmen, tehát kizárt, hogy kommunistákkal találkozzanak. Nem sok ilyen van, ezért meg kell becsülni őket: Wass Alberttől Nyirő Józsefig. Inkább a zavaros életrajzú katonatisztek és a nyilasok, mint a kommunisták.
Pedig életművének, szerepének értelmezése és - elengedhetetlenül - költészetének újraolvasása nélkül az elmúlt hatvan év magyar kultúrájáról nehéz, talán lehetetlen is beszélni. Ha valaki érteni akarja, hogy mit jelentett a nemzeti kultúra elbeszélésébe vetett hit a kommunizmus idején, annak meg kell értenie Illyést, akit a kortársai megfellebbezhetetlen erkölcsi tekintélynek, igazi apának láttak. Mi, utódok rosszul tesszük, ha semmibe vesszük.
