Publicisztika

Avalláspolitikáját egykor még a "térdre, imához" parlamenti gúnyfelkiáltásban kikristályosító, és az egyházakat a kormányon lévő MDF halálos ölelésétől óvó Fidesz nagy utat tett meg odáig, hogy ne csak "vallásos" legyen, de ideológiájával, politikai vallást idéző közforgolódásával szinte maga kínálja a komolyságot, a hit bensőségességét a Kárpát-medence "keresztényeinek". A párt híveinek egyházias közönsége nem ritka fajta az újkori történelem veteményeskertjében. ´k azok a kényszerkeresztények, akik kora ifjúságuktól fogva nehezen viselik, hogy hitük elvi-hivatalos regiszterei még csak homályosan sem rímelnek pogány lelkük kincseire, akik számára a kereszténység legfőbb tartalma nacionális mitológiákban ölt testet, és funkciója szerint kimerül a tegnap biztonságához visszasegítő racionális etikai értékek (kultúra, erkölcs és szokásrend) közvetítésében. Közéjük tartoznak az egzisztenciális stabilitást Jézus váltsághalálában nem találók, az Isten Országát Nagy Magyarországgal behelyettesítők, a feltámadás öröme helyett az "itt élned, halnod kell" pogánykodásba beleremegők. Közéjük tartoznak azok a szittya vér helyett keresztvízzel meghintett, majd konfirmációban, bérmálásban részeltetett lányok és fiúk, hölgyek és urak, akiknek szíve Jahve szerelmétől nem különösképpen parázslik fel, ám annál kábultabb sikolyokban és erotív rángásokban törnek ki mindannyiszor, ha feltűnik a láthatáron kollektív Egójuk, az új Demagóg: a nevében is nagyra hivatott Viktor. ´k azok, akik lekötetlen vallási vegyértékeiket e világi erkölcsi tézisek, nemzeti, nemzetmetafizikai bóvlik számára kínálják fel, hogy aztán átélhessék az üdv jelenvalóságát, valahányszor csak felhangzik a Szentháromság triangulumát idéző (ex)kormányvallási krédó triásza: "Kitartás!", "Hajrá, Magyarország!", "Hajrá, magyarok!"

A múlt hónapban távozott kormány hivatali idejének végnapjaiban úgy szórta a mi pénzünket, ahogy csak kevesen bírták eddig ebben az országban. A részletekről, arról, hogy mire ment el pontosan mennyi, egyelőre még keveset tudunk - a kormányülésekről nem készült jegyzőkönyv, a minisztériumokban folyik a kárfelmérés, a tárcák éves kereteiből májusra szinte alig vagy semmi nem maradt meg.

Amúlt héten hivatalba lépett a köztársaság ötödik szabadon választott kormánya. Számos elemzés napvilágot látott már a szocialisták és a szabaddemokraták formálódó koalíciójáról: az elemzők mind a bal-, mind a jobboldalon a liberálisok túlsúlyáról beszéltek. Ahhoz, hogy a kormány jellegéről adott leírásról megalapozott véleményt alkothassunk, tisztáznunk kell mindenekelőtt, milyen pártok kötöttek kormányzati szövetséget, majd szemügyre kell vennünk a kormány személyi összetételét. Ezután elemezhetjük csak a kormány és az azt alkotó pártok jövőbeni lehetőségeit.

O. V. exminiszterelnök vasárnap reggel, amikor felelőtlen honfitársaink jórészt még az argentin-nigériai rangadóval voltak elfoglalva, végre megtalálta a választási vereség valódi okát. Ezek szerint a kormány (lányos zavarában-e vagy a rá oly kevéssé jellemző visszafogottság okán) elfelejtette lenyúlni a teljes magyar sajtót (az O. V. által ez alkalommal használt több összeütközés, vita szó a fideszes metanyelven határozottan annyit jelent, hogy jól odabaszunk egyet, utána kuss lesz). A keserű megbánás könnyei nem minden történeti előzmények nélkül valók: a maga nemében kortalan, soha ki nem pusztuló (rendre ugyanazon baromságokat ismételgető) honi tradicionális jobboldal körülbelül a múlt század tízes éveitől próbálná megtörni az általuk vélelmezett balliberális sajtóhegemóniát - ez a számukra kedvező történeti periódusokban (sok minden mással együtt) sikerült is nekik, igaz, ebbe súlyosan belerokkant az ország is. De ne torpanjunk meg itt, elvégre a kormányfő a minap "önmagában satnyának" ítélte kormánya egyetlen eredményét, a Heti Válasz létrehozását, ami kétségtelenül igaz, különösen ha a létrejött sajtóterméket nézzük, ám ezzel együtt úgy vélte, hogy sokkal többet kellett volna "világra segíteni" a rádiózásban, televíziózásban, újságokban is. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy Orbán Viktor immár súlyos hibának véli azt, hogy a nekik adatott négy év alatt nem foglalták el erővel az egész országot. Ezt persze törvényes eszközökkel akkor sem tehették volna meg, s ezt ők is nagyon jól tudják, így hát a miniszterelnök szavai nem is jelentenek mást, mint annak töredelmes megvallását: megbántuk, de keservesen, hogy nem dobtuk félre teljesen a jogállamot. De a naiv mulyaság korának ezennel vége: ennek jeleként exminiszterelnökünk immár sokadszor vonta kétségbe az áprilisi, az ő egykori kormánya és különlegesen is közkedvelt belügyminisztere által megszervezett választások tisztaságát. Hazánk jelentős államférfia már eddig is sikerrel kerülte el a valósággal való szembenézést - s lám, a csaló bolsevisták elleni szélmalomharc még a jéghokinál is szórakoztatóbb szublimáció.

A Nemzeti Színház igazgatóját pályázat útján kell kinevezni - s ha ezen axióma alól akadhatna kivétel, az nem Görgey Gábor frissen fölkent kultuszminiszter mostani döntése. Az utóbbi napokban hemzsegtek a nevek a levegőben, mint a pollen - nyomukban a nyilatkozatok, mint az allergia. Konszenzus csak a tekintetben körvonalazódott, hogy pályázat kell. És noha Görgey Gábor egy sajtótájékoztatón számolt be arról, hogy ő bizony nem szereti a pályázatot, mert régebben őt is bepalizták levajazott ügyekbe, ez nem tekinthető nem felelős miniszteri álláspontnak; ez null koma null, Herr Minister, sajnáljuk. Nem beszélve arról, hogy Görgey a bizottsági meghallgatáson leszögezte: pályáztatni fog.

Duray Miklósnak, a Magyar Koalíció Pártja ügyvezető alelnökének emlékezetes, bizonyos tekintetben pedig elhíresült Kossuth téri jelenése azonkívül, hogy világossá tette, kicsoda és mire képes a szlovákiai magyar sérelmi politika fenegyereke, arra is jó volt, hogy elgondolkodjanak az érintettek, milyen irányba mozgott a rendszerváltás óta eltelt több mint egy évtized alatt prezentált Kárpát-medencei kisebbségi politika. Merre orientálódott a szóban forgó problémakörben az "anyaországi" - minő infantilizáló kategória - politikai elit, s miről szólt a határon túli magyarok helyenként hamu alatt parázsló, máskor meg a mozgalmi tábortüzek lángjával lobogó identitáskeresése. Az identitás, az önazonosságtudat problematikáját kell ugyanis vizsgálat tárgyává tenni, mert a külhoni magyarok viszontagságos, alkalmanként önsorsrontó szocializálódása elsősorban az identitás evidens zavarai miatt olyan, amilyen. Ugyanis a határon túli magyarok, elsősorban persze a politikusok és értelmiségiek alapvető dilemmája az, hogyan lehet normális emberi életet élni egy bizonyos körön belül úgy, hogy egyszersmind azért a körön kívül maradhassanak, ha érdekeik, úgymond, megkövetelik ezt tőlük. Csakhogy a körön kívülre kerülvén, nyilvánvalóan egy másik körön belül találják magukat. Ami, ha nem is jelent egy az egyben tudathasadásos állapotot, nem teszi viszont oly gömbölyűvé a létezést, mint az olyan magyarok esetében, akik egy és ugyanazon politikai és kulturális haza lakói. Lám, ilyen bonyolult, egyszersmind egyszerű és átlátható a kisebbségi lét. Ha egy ember vagy embercsoport évtizedeken keresztül ilyen élethelyzetbe kényszerül, óhatatlanul sérül lelki élete. Közhelyszámba megy, hogy a nép jellemzően a túlélésre rendezkedik be előbb-utóbb, hiszen hétköznapi gondjai a legkevésbé arra ösztönzik, hogy naponta világmegváltó szándékokkal bíbelődjön. Főként ha a nemzetének államától elválasztó határokat még a nagypapák idejében jelölték ki a politika néhai aktorai. Magyarán, kénytelen a nép abban a hazában "túlélni", gyökeret verni, érvényesülni, ahol megszületett. Tekintet nélkül arra, hogy hányszor változtak a feje fölött (talpa alatt) az államhatárok. Szitokszó és dacos düh csak akkor gerjed a népben, ha a napi taposómalom, a hétköznapi túlélési manőverek végeztével alkalomadtán a pohár fenekére néz övéi közt. Meg akkor, ha rokonként nemzetének országába látogatva lebüdöstótozzák vendéglátói, mert halvány sejtelmük sincs arról, hogy a határokon túl is léteznek igazi magyar emberek, vagy éppen azért nem kívánatosak, mert féltékenyek rájuk.

Aszondja a kábé száznegyvenezer nagymamánk közül az egyik a két forduló között, hogy kisfiam (kislányom), hidd el, ezeknek ´56 megismétlése sem lenne drága.

A labdarúgó-világbajnokság pénteken - május 31-én - elkezdődik. A planéta legjobb válogatottjai közül az egyik a következő négy évre piedesztálra emelkedik. A teljesítmény, a játékosok döntik el, hogy melyik. E tény egyfelől roppant felelősséget, másfelől korántsem könnyű helyzetet takar, inkább nehezet.

Afővárosi aluljárók "visszafoglalására" indít programot a napokban a Városháza. A cél az árusok, a hajléktalanok kiszorítása, az aluljárók felújítása és folyamatos őrzése. Ezzel egyidejűleg a budapesti szociálpolitika is új szerepet kap: szociálismunkás-őrjáratoknak kell(ene) segíteni a rendteremtésben.

Áll egy ember a nyelvpolitikai erőtérben, és butaságokat beszél. Arról, hogy voltaképpen ő és hívei nyerték meg az elmúlt választásokat, csak éppen nem alakíthatnak kormányt. Mivel - úgymond - elcsalták tőlük a kormányalakítás lehetőségét. Lelkes hallgatóságát éppen ezért arra próbálja rávenni, hogy szakítva a képviseleti demokrácia hagyományaival, az utcán és "kis körökben" politizáljanak tovább. Üzenete nyomán az utca tényként kezeli a "csalásokat". Senki sem teszi fel a kérdést, hogy ezek szerint a kormány a saját maga által megszállt választási bizottságokon keresztül szervezett csalást önmaga megbuktatására?

Magyarországnak a hónap végére új kormánya és elfogadott kormányprogramja lesz. És ha a kormányprogram kiérleltsége tekintetében talán lehetnek is némi kételyeink, hogy tudniillik össze lehet-e ilyen rövid idő alatt valamely pontosan számon kérhető, konkrét cselekvési tervet ütni, a sietség indokolt.

A vasárnapi, Kőér utcai események tanulsága a következő: nincs remény.

Európában átütő erejű jobboldali fordulat következett be az elmúlt másfél évben.

Felemás hete volt demokratikus rendőrségünknek a május 6-a és 12-e által hermetikusan lezárt tárgyidőszak.